2019 szeptember 23., hétfő
Gül baba türbéje - Rozványi Dávid fényképe

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Share

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen a törökök kapcsán. Nézzük a tényeket; a felszínen a törökök nem voltak olyan rossz megszállók: vallási tolerancia, viszonylag szabad önkormányzat (aki gondolja, keressen rá a parasztvármegye szóra) az interneten), a Budai vár elfoglalása valószínűleg a történelem egyik legügyesebb kommandós akciója volt. Ha egy törököt megkérdezünk, ő valószínűleg azt mondaná, hogy Magyarország inkább szövetséges állam volt, mintsem alávetett tartomány. Mindeközben romantikusan testvérnépnek érezzük őket, Nagy Szulejmánnak szobrot emelünk, az utolsó budai pasára, mint hősre emlékezünk…

A másik oldal: Magyarország a török hódoltság előtt nagyhatalom volt, de a másfél évszázados küzdelem után egy szellemében büszke félgyarmat lettünk a Habsburg Birodalomban. Lélekszámunk lecsökkent, katonai erőnk és gazdaságunk említésre sem méltóvá vált, s a Magyar Királyságon belül a magyarság aránya vészesen lecsökkent, ami a szervezett betelepítésekkel később még csak tovább romlott.

Nehéz megmondani, miért. A hagyományos magyarázat a török népirtásokat okolják mindezért, azonban úgy vélem, hogy a tényleges népirtásoknál (ki tudja számon tartani, hányszor szabadították ránk a tatárokat?) sokkal nagyobb csapást képviselt a gazdasági romlás. Megszűnt a vízgazdálkodás, ami a középkorban a mezőgazdaság egyik alapja volt, a kereskedelmi utak összeomlottak, a bizonytalanság miatt a mezőgazdaság összeomlott, a tanyavilágból a városba menekültek az emberek, csak a hajdúk, mint késő középkori cowboy-ok képviseltek versenyképes ágazatot. A gazdasági összeomlás erősítette a népességfogyást, s ezt a katasztrófát mind a mai napig nem tudtuk kiheverni.

Mégis, ez a korszak, a török-ellenes küzdelmek teremtették meg a magyar nemzetet, a mai értelemben. Azok az erények, amelyekkel meghatározzuk magunkat, ezekben az évszázadokban kristályosodtak ki. Ebben a korszakban született meg a magyar nyelvű irodalom (Balassa, Pázmány csak a példa kedvéért), s az a túlélési stratégia, hogy hiába szabdalják a nemzetet keresztül-kasul ránk kényszerített határok, egyek vagyunk. Hogy a felekezetnél, a politikánál és a közjognál fontosabb az összetartozás tudata.

Eldönthetetlen kérdés, hogy vajon a magyar birodalom elvesztése, vagy ez a sajátosan magyar nemzettudat nyom-e többet a latban.

Gül baba viaszfigurája – Rozványi Dávid fényképe

Gül baba türbéje (sírkápolnaként fordíthatnánk a „türbe” kifejezést) ennek a sajátosan kettős tudatnak a tükre. Személye balladai homályba vész, valószínűleg a Budát 1541-ben elfoglaló seregekkel érkezett, s vagy az ostrom során, vagy azt követően halt meg. Dervis volt, azaz ahhoz a muszlim szektához tartozott, melynek tagjai Istent az örömben, a táncban akarták megtalálni. Sírja hamar muszlim zarándokhellyé vált, azonban Buda felszabadítása után a jezsuiták kapták meg az épületet. Jézus társaságának feloszlatása után a telek és az épület magántulajdonba került.

Bár felújítása már 1914-ben megkezdték, a történelem újra közbeszólt, s régi fényét csak 2018-ban nyerte vissza, a török kormány támogatásával.

Sajnos a Múzeumok Éjszakáján az égiek nem voltak kegyesek hozzánk, a nyári zivatar megakadályozta, hogy a kertet is bejárjuk, azonban a belső kiállítóterek mindenért kárpótoltak minket. A kiállítás fókusza a török hódoltságra és Gül baba személyére összpontosítottak. Nem lehetett könnyű dolguk a kiállítás kurátorainak: a korszakot illúziók és harag nélkül kellett bemutatniuk, s ennek a kihívásnak eleget tudtak tenni. Bemutat, de nem ítélkezik: a véleményalkotást a látogatóra bízza. Gül babával kapcsolatban bemutatja a különböző forrásokat és elméleteket, de nem felejtve ki Huszka Jenő daljátékát sem.

Érdemes megfigyelni a szelfi kereten a kedvelések számát%

A Múzeumok Éjszakáján sós és édes sütemények segítettek a kulináris török kultúrát megismerni.

Érdemes ellátogatni ide, nem csak a kiállítás és az épület miatt, de azért is, hogy át tudjuk élni, hogy az évszázadok hogyan érlelik barátsággá az egykori ellenségességet. Mit kívánhatnánk mást, mint hogy egykori barátainkkal is olyan jó szívvel gondoljunk egymásra, mint egykori ellenségeinkkel?

További információk: http://www.museum.hu/muzeum/27/Gul_Baba_Turbe_es_rozsakert?f

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Úrnapja (Postcommunio – áldozás után)

Köszönöm, hogy áldozhattam, s mint méltatlanra nem sújtott le rám haragod.   Köszönöm a csendet, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.