2017 december 12., kedd
santa claus images / decisionsformyfamily.com

Nagy Ervin: Egyszervolt mese és a Mikulás

Share

Megérkezett a Mikulás. Mese, mese, meskete, vagy valóság? Hit, vagy tudás? Netalán valami más? Azt hiszem érdemes ilyenkor elgondolkodni egy kicsit! Hátha megértünk valami mélyebbet, valami értékesebbet, mint a csoki majszolásának biokémiai folyamata.

A Mesének (így nagy betűvel!) számos fontos funkciója volt az emberiség, az együttélésünk történetében. Hármat emelnék ki, önkényesen, mert… majd később kiderül miért. A Mese a világmegértés, a nevelés és az értékek konzerválásának eszköze. Nos, nézzük csak meg közelebbről mindezt!

A Mese kiválóan szolgálta és elégítette ki évezredeken keresztül a világmegértés kizárólagos emberi igényét. A körülöttünk lévő világ, a beleszületett létezés számos ismeretlen, sokszor érthetetlen és még többször félelmetes dolgok és események gyűjteménye, amelynek nemcsak a tapasztalata, hanem a bennelévőség is a halandó ember sorsa. Annak minden örömével, bújával, bánatával. De elviselhetetlen érthetetlenségével is. Minderre gyógyírként íródtak először a meséink. Habár ma ezeket a meséket már mítoszoknak nevezzük, a címke és különbségtétel már csak azért is téves, mert a mítosz ógörög szó jelentése mese. (Jé! Ugye?) Az emberi együttélésből származó első meséink ezáltal az ismeretlen világgal való szembenézés okozta szorongásainkra adtak (és adhatnak ma is) választ. A haszonelvűséget tekintve ugyan nem, de magát a szorongást nézve sokkalta sikeresebben, mint bármelyik tudomány. Hisz, habár az életünket megkönnyítő tárgyakat tudunk építeni a természettudományok fejlődésének köszönhetően, viszont – nem minden irónia nélkül – az, hogy például a sejtjeink miként működnek mikor félünk valamitől, csöppet sem hoz megnyugvást a félelemre magára. Szemben a Mesében megbúvó tudással. Így, habár a természettudományok világmegértése is igen fontos dolog, nem szabadna, hogy kizárólagos legyen. De az lett. Lustaságból, tévedésből. Vagy pusztán azért, mert az emberi természetben rejlik valami egyszerű igény arra, hogy életünk során mindig a könnyebb, illetve a civilizáció által tálcán kínált, az életünket megkönnyítő dolgokkal kísért utakat válasszuk. Pedig érdemes lenne elővenni a Mesében meglévő, az emberi léleknek megnyugvást nyújtó ősi-tudást, s egymás mellett éltetni, gondozni a tudományok tapasztalati vizsgálódásaival.

Nem mellékesen Platón is így gondolkodott. A dialógusaiban, mielőtt a racionális vizsgálat tárgyává tenné bármelyik létező dolgot, vagy folyamatot, mindig elmeséli az odailleszthető, az ókori görög ember számára érthető és megnyugvást nyújtó mítoszt. Mert így teljes az életünk.

Nos, a Mese mára ezt a fajta szerepét igencsak elveszítette. Habár vannak kísérletek, melyeket leginkább terápiák során használnak, s melyek igen jó szolgálatot tesznek sokak számára – mégis!, ezek már csupán a lelki problémák megjelenése utáni cselekvések. Eső után köpönyeg. De egyelőre, mivel csak ennyi maradt meg, becsüljük meg ezt is! Törekedjünk viszont arra, hogy a világot ne csak az érzékszerveink által, s ne csupán a tudományos szemüvegünkön keresztül szemléljük! Mert az kevés. Mert úgy kisebb örömmel élhető az életünk.

A második funkció, amely a neveléssel kötődik össze, talán a Mese egyetlen olyan ereje, amely megmaradt nekünk. Habár egyre inkább – és bizony a rossz irányba – átértelmeződik. A Mese ugyanis nagyon jó szolgálatot tesz abban is, hogy a gyermek megtanulja, egy közösségben „mi a jó és mi a rossz”. Megtanulja azt, hogy milyen döntéseknek milyen következménye lehet. Vagy miként kell ahhoz cselekednie, hogy „a legkisebb fiúként elnyerje jutalmát és vele a fele-királyságot.” Esetleg a királylány, vagy a fehér lovon érkező daliás herceg kezét, szeretetét. És ez a fajta tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog és tevékeny tagja legyen egy működő közösségnek.

A Mese, mint a pedagógia és a nevelés eszköze még létezik. S hogy miért mondtam azt, hogy „rossz irányba” fejlődik? Elég csak elolvasni az ezeréves meséinket, belelapozni a népmesékbe, de a száz évvel ezelőttiek is jól mutatják azt az értéket, amely a „Mese tanúságában” van. Amely értelmet és érzést a gyermek a Mese nyelvén tanulja meg. Illetve amely érzés és tudás szükséges a jó döntésekhez és a biztonságos, vagy éppen a boldog élethez. És amely kezd kiveszni a mai mesékből. Az értékközvetítés hiányától üresen tátongó, felszínes, csilivili pörgős mesékből.

Nos, itt is érdemes lenne visszatérni az alapokhoz! És ezzel nem azt mondom, hogy kizárólagosan csak a régi meséket olvassuk gyermekeinknek. Mert ma is születnek „értelemmel és értékekkel bíró” mesék. Csak keresni kell őket!

A harmadik funkció, amely hasonló az előbbihez, az az értékmegtartó szerep. A különbség a kettő között az, hogy míg az első az értékek átadását könnyíti meg egy életcikluson belül, addig a másik, a most tárgyalt szerep viszont az értékek fenntartásáról szól. Ha úgy tetszik: inkább áll időn felül. De mindenképpen generációkon túli konzerváló ereje van. Olyasfajta erő ez, amely olyan erényeket tart meg, mint a bátorság, az igazságosság, a mértékletesség, a bölcsesség, a segítőkészség, vagy az önzetlen szeretet. Egy-egy történet és annak főszereplője (akit nevezhetünk hősnek) cselekedetei által. És bizony ebben is nagy hiányt szenvedünk manapság! Nem hiszünk a hősökben, inkább csodáljuk a sztárokat, a gyarló celebeket. Pedig a hősök, ha nem is elérhető erkölcsi magaslatokban cselekszenek, mégis, rájuk hasonlítani, őket követni sokkal fontosabb és tartalmasabb lenne, mint bármelyik sztárocskát majmolni. És nemcsak a hősökben, hanem sajnos az általuk képviselt értékekben sem hiszünk már. Az individualizmus és a haszonelvűség mindent elárasztott. Így önző, egymással versenyző gépekké változtunk. Mert Mesék nélkül elvesztünk mindent, mi emberi.

S hát – mivel Mikulás, azaz Szent Miklós napja van – itt az első alkalom, hogy változzunk, változtassunk. Higgyünk a gyermekekkel együtt a létében. Mert aki nem hisz a Mikulásban, aki nem hisz a mesében, az nem hisz a szeretetben; aki nem hisz Szent Miklósban, az nem tudja mit jelent a segítőkészség, az önzetlenség, az ajándékozás, a másoknak „adás” öröme. Mert a Mikulás nélkül szegényebbek, boldogtalanabbak és kevesebbek vagyunk mindnyájan.

Az írás, a 2016-ban megjelent Omladozó téveszmék című kötet egyik fejezetének kivonata.

Nagy Ervin filozófus
Fotó: PolgárPortál

Szerző: Nagy Ervin

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Nagy Ervin filozófus-politológus, a Polgár Portál felelős kiadója, állandó szerzője. Közíróként rendszeresen publikál más blogjain (http://nagyervinfilozofus.blogspot.hu/), az Aracs Délvidéki Közéleti Folyóiratban, illetve a Magyar Hírlapban. Megbízott egyetemi előadó, számos felnőttképzéssel foglalkozó iskola tanára. A liberalizmus illúziói (Attraktor, 2014) és az Omladozó téveszmék (Attraktor 2016) című könyvek szerzője.
Share

Esetleg más?

Mezőhegyi Gyula: Párhuzamos valóságok

Közeledve a választások felé, nem csak az idő lesz egyre hidegebb, hanem az a polgárháborús …

2 hozzászólás

  1. Nagyon szép írás, köszönet érte.
    “Egyszer volt, hol nem volt,… azon is túl, volt… .”

    Lehetett egyszer is, vagy nem is, itt is, ott is de mindenhol is vagy akárhol, ez így ez igaz történet, akkor amikor a póknak még csak négy lába volt, nem hat mint ma. Ahhoz pedig úgy jutott hozzá és azért is, hogy jobban tudjon szöni hálót is meg összeesküvéseket is. A történetet meg úgy tudja körülhálózni, beburkolni is, hogy soká megmaradjon, késöi idökben is vissza lehessen gombolyítani mindenikünk emlékezetére és épülésére, a „világmegértés kizárólagos emberi igényét.“ szolgálva; ha meg akarjuk mászni az üveghegyet, ha nem. Ha annak a tetején ott van az igazságunk, de az is lehet, hogy tévedünk. Ott van az orrunk elött, a puszta földön, de nem vesszük észre a sok divatos szemüveg miatt,.. . Nagy kár és néha bünös is, de való az is, hogy az ember nincs meg divat nélkül, soha sem is volt meg és ez nem is volt ingyen,… és a pók sokunkat meg is ehet mert neki is kell élnie.

    Arra a kérdésre azonban nem ismerem a választ, hogy mi legyen ezzel a pókkal. Etessük mert szükségünk van rá, hogy mesélhessen, vagy öljük meg?
    Hiszen manapság és állítólag, nem történeteket akarunk hallgatni, hanem egyenként és külön külön akarunk mindent megélni, nem egy véges történetet a felmenöinkröl. Nem azt akarjuk hallani, olvasni, hogy a néhai hogyan gyülölt, kit és mi lett abból, hanem igenis, öntudatosan, mi akarunk életesen, személyesen, mindenikünk mimdenikünket, külön külön, nemtöl, vallástól, börszíntöl és nemzetiségtöl függetlenül, LMBQ-san, reggeltöl estig gyülölni!
    Amint az másképp nem megy, most is szemüvegre van szükség -hiszen anélkül csak egyszerüen lehet és nem is mindig gyülölni. Ide vele, a polkorrekttel, hátha kimászunk általa és Brüsszel segítségével a történeteinkböl. Véget is vetünk nekik, miért kelljen hozzájuk fordulni reményért, vigasztalásért és világmegértésért? Miért ne lubickolnánk boldogan és egyértelmüen egyéni módon az egyöntetü különbözöség egyforma pocsolyájában?
    Ezt ígéri az unió és azt állítja, hogy ez nem mese, ez a muszáj.
    Higyjünk neki?

  2. Kiegészítés: sok mesét olvastam, és a mesékröl is.
    Keletkezéstörténetükben az is áll, hogy nem a gyerekek számára készültek, elsödleges szerepük az emlékezésben áll és a cikkben megnevezett „világmegértés kizárólagos emberi igényét.“ szolgálták.
    Ezt kéne szolgálniuk ma is, tennék is, de kikerültek ennek az igénynek a látóköréböl. Általában.
    Épeszü szülök és a szakemberek jóvoltából azonban még sor kerül rájuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.