2018 augusztus 19., vasárnap
Forrás: csepel.hu

Nagy Ervin: Trianon – emlékezni és emlékeztetni

Share

A történelmi bűnök a maguk sorsszerűségükben jelennek meg az életünkben; mert készen, a múlt átkozott megismételhetetlenségéből kapjuk. Beleszületünk – ha akartuk, ha nem! Éppen ezért jóvá már nem tehetjük, legfeljebb kevésbé fájdalmassá – egy-egy természetes közösség számára elviselhetővé, az egyén számára feldolgozhatóvá – alakíthatjuk. De ehhez emlékezni és emlékeztetni kell magunkat, kortárainkat és gyermekeinket! Így lesz csak némi esély arra, hogy valamiféle gyógyulási folyamat, a bűn és a fájdalom elfogadása kezdetét vehesse.

És még ekkor is teli torokkal kiálthatja a magyar: nem, nem soha!

Az ember, habár tagadhatatlanul sok mindenben hasonlít, abban viszont jól láthatóan különbözik minden más létezőtől, hogy ünnepeket, megemlékezéseket tart. Mert történelme van. Mert ösztönös igénye van rá, hogy „saját magán túli” értékekben higgyen. S e vágya az emberi természet leválaszthatatlan szellemi darabkája.

Az ünnepek, a megemlékezések nélkül darabjaira hullana minden, ami az embert emberré teszi.

A nemzet, a család után a legfontosabb természetes közösségünk. Nagy kár, hogy az előbbi fogalmat a történelem visszásságainak tonnás súlya terheli a modern, globalizálódó világunkban; az utóbbit pedig a fogyasztói társadalom dinamikája zilálja a nagytőke érdekei szerint szét.

Védelemre van tehát szüksége a család, s a nemzet intézményének! A védelmet pedig azok az ünnepek, illetve a megemlékezések megélése (nem pedig kötelező és üres „megtartása”) jelenti, melyek túlmutatnak az egyén önző vágyain, illetve az anyagi „itt-létének” pillanatnyi idődarabkáin.

Az erkölcsös és felelős magyar embernek kötelessége hát, hogy a trianoni békediktátum magyar áldozataira is méltón emlékezzen, máig élő sebeit ápolja és gyógyírt keressen rá. A nácizmus, a marxizmus és a trianoni békediktátum bűneit, illetve ezek máig ható következményeit azonos mércével kell mérnünk. Mert maró fájdalma mindegyiknek velünk él. Mert nincs különbség áldozat és áldozat között. Hogy is lehetne? (Aki szerint egyes áldozatok fontosabbak más áldozatoknál, s egyes népirtások súlyosabb bűnt jelentenek más népirtásoknál, az hazug, álszent fajankó.)

Június 4. A nemzeti összetartozás napja. Emlékezés és emlékeztetés is egyben. Múltunk gyötrelmeinek feloldása és nemzetünk közös jövőjének megálmodása.

Ha elfelejtjük a múltat, ha elfelejtünk emlékezni, nem fogjuk tudni a jövőt sem alakítani. Isten a történelem ura. A sorsunkat kapjuk, de kapunk mellé ajándékba szabad akaratot is, amely a döntés jogának hatalmába emel fel minket. Dönteni a jó és a rossz között – ami nemcsak hatalom, hanem felelősség is egyben.

Emlékezzünk és emlékeztessünk hát a mai napon! Mert ez a nemzet jövőjének záloga. Mert így lesz esélye unokáinknak is magyarokat találni a Kárpát-medencében. Mert minden magyar felelős minden magyarért!

Dunakeszi, 2018

Magyarországnak az 1910. évi – a háború előtti utolsó – népszámláláskor 18 264 533 lakosa volt. Ebből az utódállamok fennhatósága alá került 10 781 773 lakos, köztük összesen 3 727 205 magyar. A csonka országban maradt 7 481 954 főből – az 1920. december 31-én tartott népszavazás adataival kompenzálva – 7 156 727 fő volt magyar anyanyelvű, pontosan helytálló tehát az az állítás, hogy minden harmadik magyar ember idegen uralom alá került.

Az első világháború kitörésekor Magyarország területe 282 870 négyzetkilométer volt (a horvát megyék és Fiume nélkül), a trianoni békediktátum ebből 62 937 négyzetkilométert ítélt Csehszlovákiának, 20 956 négyzetkilométert Szerbiának. 102 787 négyzetkilométer jutott Romániának, ez egymagában nagyobb terület annál, amennyit Magyarország megtarthatott: az osztrákok annektálta 5055 négyzetkilométer híjával összesen 91 114 négyzetkilométert.

A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920 után felmért adatai szerint a magyar gazdaság az alábbi veszteségeket szenvedte el a trianoni döntés következményeként (általam kerekített számokban): 22,3 millió hold szántóföldből elveszett 12,7 millió hold (57 százalék), 10,3 millió hold legelőből 7,4 millió hold (72 százalék), elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Oda-lett 12,6 millió hold erdő 85 százaléka, összesen 10,8 millió hold, többnyire tölgy-, bükk- és fenyőerdők. A kenyérgabona, a takarmány- és kapásnövények termő területeinek átlag 60 százaléka veszett el. Az 1918-ban számon tartott 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, mivel az összes sóbányánk a határon kívülre került, hasonlóképpen az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett, az összesen 1,7 millió lóerő energiát termelő vízi erőműveink több mint 90 százaléka került az utódállamok birtokába. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett.

A fontosabb termékek után és a magyar ipar legjellemzőbb veszteségeinek felsorolása elé kívánkozik az a néhány számadat, ami a korszak legfontosabb szárazföldi infrastruktúrájára, a vasútra vonatkozik. A Magyar Királyság teljes vasúthálózatának hossza 19 723 km volt, ebből elveszett 11 359 km, megmaradt 8364 km (42,2 százalék). A felvidéki és erdélyi vasútvonalak ritkább és rövidebb hálózatával azonban fordított arányban állt a gazdasági jelentőségük a nyersanyag- és áruszállításban, értékük a személyforgalomban. A Budapestről a távoli országhatárokig sugaras rendszerben tervezett és megépített fővonalak mindegyikét elvágta a trianoni határ, a fontos összekötő vasutak – mint a Szatmár – Nagyvárad–Arad vonal – megszerzése céljából még az államhatárokat is beljebb tolták magyarok lakta területre. A 11 028 km állami kőútból 7865 km került idegen kézre (60 százalék), 6011 km hajózható vízi útból 3993 km veszett el (65 százalék). Az ipari ágazatok közül a fa- és papíripar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: millió koronában számolt éves volumenben a fafeldolgozás 186 milliójából elveszett 145 millió, a papírgyártás 50 milliójából 38 millió korona termelési érték. A vas- és fém-, a textil- és ruházati ipar, az élelmiszer- és vegyianyag-gyártás értéke „csak” a felére csökkent – a Budapesten koncentrálódott gyáripar miatt –, ám az alap- és nyersanyagok jóval nagyobb hányadát kellett importálnunk, mint 1920 előtt. Statisztikai források szerint a békekötés előtti Magyarországon 4224 gyár működött, ebből a határokon túlra került 2166, itthon maradt 2075 – ha az 1919 augusztusában a fővárosi üzemeket is kifosztó románok magukkal nem vitték. Súlyos kár érte a gazda- és fogyasztási, valamint a hitelszövetkezeteket is Trianon miatt: a 2292 hitelszövetkezetből 1805 elveszett (60 százalék).

(Ludwig Emil összeállítása)

 

Farkaslaka (Erdély) Trianon emlékmű / fotó: PolgárPortál (Nagy Ervin)

Nagy Ervin: Egy mondat Trianonról

Ha mi, magyarok, megkérdőjelezzük történelmi hőseink tetteit, ha kinevetjük, gúnyoljuk és lenézzük mítoszainkat, legendáinkat, ha elfelejtjük szájhagyományainkban élő meséinket, azok tanításait, ha nem emlékezünk meg méltóképpen a történelmi ünnepeinken, legyen az győzelmi, vagy tragikus, ha élő közösségünk eleven részeként az ünnepek már csupán a fogyasztásról, a nagy bevásárlásról, esetleg a hosszú hétvégék adta wellness lehetőségekről szólnak, nem pedig a megélendő hagyományokról és értékekről, amelyekből a közösség minden egyes tagja szellemileg és lelkileg táplálkozik, fejlődik és jobbá válik, akkor eljött számunkra a végítélet, a kulturális pusztulás, a szellemi öngyilkosság, a valódi, választott Trianon, és szép lassan eltűnünk a történelem süllyesztőjében, mert ha kiszorítjuk nemzetünk lelkéből és az ünnepekből a ritkán látott vendéget a ”szentet”, s marad helyében a “profán”, akkor elveszejtünk minden olyan értéket, amely összekapcsolja az egyik embert a másikkal, magyart a magyarral, s menthetetlenül elidegenedünk, elmagányosodunk úgy, hogy közben észre sem vesszük, hogy vannak testvéreink, hasonló nyelven beszélők körülöttünk, országhatárokon belül és túl is, s ha nem tudunk kellő mélységben csak egy percig is, akár egy vers elolvasásával, egy rövid beszélgetéssel, a himnusz meghallgatásával, egy rendezvényen való részvétellel a trianoni tragédiára és a határok feletti összetartozásra gondolni, akkor végső soron a beleszületett közösségünket, a nemzetünket és önmagunkat is eláruljuk, ami csak látszólag lenne a mi saját golgotánk, hisz tovább erodáljuk magyarságtudatunkat, és bűnt követünk el gyermekeinkkel, s unokáinkkal szemben is.   (2016)

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Nagy Ervin filozófus-politológus, a Polgár Portál felelős kiadója, állandó szerzője. Közíróként rendszeresen publikál más blogjain (http://nagyervinfilozofus.blogspot.hu/), az Aracs Délvidéki Közéleti Folyóiratban, illetve a Magyar Hírlapban. Megbízott egyetemi előadó, számos felnőttképzéssel foglalkozó iskola tanára. A liberalizmus illúziói (Attraktor, 2014) és az Omladozó téveszmék (Attraktor 2016) című könyvek szerzője.
Share

Esetleg más?

Villax Richárd: „Fáj a fejem” – néhány gondolat a pa-dö-dő jelenségről jubileumuk kapcsán

Az Állatkertben (!) ünnepelték a napokban a Pa-Dö-Dő lányok együtt éneklésük harmincadik évfordulóját. Bizony, már …

Egy hozzászólás van

  1. Lélek Sándorné

    Igaz történelemre, a pontos adatokra van szükség, mert felnőttek gyerekek úgy, hogy felnőtt fejjel sem tudják az igazságot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.