2019 augusztus 18., vasárnap

Nappalkép – szerelmeskedés a lépcsőfordulóban – 14. rész

Share

Csak ült az irodában és nem tudott a munkára összpontosítani, egyre csak az éjszakai álomkép járt a fejében. „Szellő-lány”. Egyre inkább kezdett együtt érezni az előző feleséggel, egyre inkább sajnálta, s ezzel párhuzamosan egyre inkább érezte hibásnak a férfit a házasság tönkremenetele miatt. Ha nem is voltak úgymond nőügyei, mégis, legalább az ügyetlenségével, a részvétlenségével okot adott arra, hogy a nő féltékeny legyen.

Eddig úgy gondolta, hogy a szeretet azt jelenti, hogy megbízunk a másikban – de mi történik, ha a másik ezzel visszaél? Nem akart olyan mélyre süllyedni, mint az Ex, hogy az eldobott papírfecniket, sms-eket, e-mail-eket olvasgassa, de talán az is ostobaság volt, hogy ennyire megbízott a másikban. Minden férfiben, minden nőben ugyanazok az ösztönök dolgoznak, nem szabad csodálkozni ezen.

Akkor meg miért hibáztatja a férfit, miért érez együtt a nővel? Mind a kettő csak azt tette, amit az ösztönei diktáltak; a férfi vadászott, még ha nem is csalta meg a másikat, a nő féltékenykedett – neki meg csak annyi a dolga, hogy leszámoljon az illúzióival.

Leszámolni az illúziókkal. Ettől még lehet jó a kapcsolatuk, csak jobban kell ügyelnie a másikra és nem szabad álmodoznia.

Lemondani az álmokról. Igen, az álmok… Vajon, ha lemond az álmairól, akkor az éjszakai álomkép se látogatja meg többet? Mit akar, mit kell megtennie, hogy ezentúl nyugodtak legyenek az éjszakái?

Már dél volt, s ma még tulajdonképpen semmit sem dolgozott, egész nap csak filozofált. A monitorra nézett: 12:01, „Önnek egy új üzenete érkezett”

„OK” – katt.

Előugrott az üzenet: „Szerelmem, hiányzol. Gyere le a szokott helyre.”. Pár szó és minden megváltozott: már nem számított a múlt, az álomkép, csak az, hogy a másik szereti és hiányzik neki. A szerelem nem illúzió, hanem valóság. Repült lefele a lépcsőn, a kis fordulóba, ahol találkoztak régente.

Már előre érezte a másik ölelésének, csókjának ízét. Amitől minden újra jó lesz.

Futott lefele, lehajolt a lépcsők között, látta az ablak előtt a férfi árnyékát, kiáltani szeretett volna, de nem akarta arra sem vesztegetni az időt.

Nem akart mást, csak csendben mellé lépni, átölelni, megcsókolni és mindent elfelejteni, az örök jelent megélni és boldognak lenni.

Már csak egy forduló, szinte beleszédült, úgy repült lefelé.

És minden semmivé vált.

A férfi ott állt. Egy test volt, de két szív: egy nőt ölelt. Egy nőt, akit még sohasem látott, de tudta ki az: a másik, a volt feleség. Egy nőt, akit olyan szenvedéllyel ölelt, mint őt még sohasem, akivel eggyé vált a teste. A földön szerteszét szórva egy női blúz, egy férfiing, egy csipkés melltartó, középen a két félmeztelen test, amit lihegve, szenvedélytől izzadtan eggyé válnak az ölelésben és a csókban.

Üresnek és megcsaltnak érezte magát. Szeretett volna elfutni, de nem bírta nem nézni azt a két testet, akik már egyek voltak. És tudta, hogy ennek az egységnek már sohasem lehet a része, se a férfival, se mással. Minden szeretete, amit eddig a férfi iránt érzett, gyűlöletté vált.

Nem tudta mennyi idő telt el, csak nézte őket. A férfi háttal állt neki, nem vehette észre – a nő viszont egyszer mámorosan hátra vetette a fejét, majd lassan visszahajtotta és a szemébe nézett és olyan diadalittasan nézett a szemébe, mint aki tudja: végleg legyőzte őt.

Kócos volt a haja, a csattok elcsúsztak a helyükről, a bőrük verejtéktől csillogott, a szemfestéke elkenődött – mégis, mindennek ellenére, vagy éppen emiatt, nőiessége teljében volt. És már Paxa is tudta: veszített, mert a férfi rá sohasem fog így nézni, ahogy most arra a másik nőre.

Furcsamód nem az fájt neki, hogy a másik megcsalta, hogy a második helyre szorult vissza, hanem sokkal inkább az, hogy rá kellett döbbennie: a férfi sem más, mint a többi, őt is ugyanazok a vágyak vezérlik.

Újra ott ült az asztalánál és levelet írt.

 

„Nem tudom ez mire volt jó. Ha már más nőkkel szórakozol, nem kellek oda a gyertyát tartani. Vagy ha szakítani akarsz velem, egyenesen a szemembe is mondhattad volna. Gusztustalan volt. Gyáva vagy, nem tudom, mivel tudott az a nő visszacsábítani. Szerettelek, de ezek után nem tudok többet veled élni. Legyetek boldogok. Paxa”

 

„Küldés” katt.

Most várnia kell, de bármit is válaszol a másik, vége.

Most az első válaszában megpróbál mindent helyrehozni, de neki erősnek kell lennie, nem szabad meginognia, ragaszkodnia kell a szakításhoz.

Vajon mennyi idő kell, hogy összeszedje magát és válaszoljon? Vagy még mindig ott szerelmeskednek a lépcsőfordulóban?

Mennyi is lehet az idő? Automatikusan a gépre nézett: 12:01

Igen, akkor még egy fél óráig húzhatják az ebédidőt…

Várjunk csak, mikor is jött az előző e-mail? Végigpörgette az e-mail-eket, de sehol sem találta azt a levelet, még a törölt elemeket is megnézte, de nem volt sehol. Pedig, amikor leindult, lezárta a gépet – igaz nem emlékszik arra, hogy meg is kellett volna nyitnia, persze lehet, hogy ez csak annyira automatikus mozdulat volt, hogy nem is jegyezte meg…

„Önnek egy új üzenete érkezett” Megrázkódott, mint aki álomból ébred. Katt.

Előugrott az üzenet: „Szerelmem, hiányzol. Gyere le a szokott helyre.” De most az üzenet folytatódott: „Menjünk egy kicsit sétálni.”

Elmosolyodott, kicsit keserédesen; újra csak egy álomkép volt. Nappal. Úgy látszik, az átok egyre jobban terjeszkedik; kiindult az álmokból, aztán, az álomtalan éjszakákra is, s most már nappal is támad.

Nincs más hátra; fel fogja venni a harcot. Lehet, hogy az álomkép lassan felőrli és megöli, de egyet sohasem érhet el: nem fogja elvenni tőle a szeretetet, ahogy a férfit szereti. Mert, ha nem szeretné többet, akkor tudna csak győzni rajta.

Vállalja a harcot, nem adja fel.

/Rozványi Dávid/

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Otthon – a levél utolsó lapja – 23. rész

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.