2017 november 21., kedd
Szovjet tank Budapesten 1956 novemberében - Forrás: Wikipedia

Nemzeti gyásznap: 61 éve támadt a magyar szabadságra a szovjet hadsereg

Share

A fővárosban és országszerte számos településen tartanak megemlékezést, koszorúzást a nemzeti gyásznapon, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának 61. évfordulóján. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon lesz a Parlament előtt.

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) által szervezett központi rendezvények 9 órakor kezdődnek a Parlament előtti Kossuth Lajos téren, ahol a hagyományoknak megfelelően katonai tiszteletadás mellett felvonják, majd félárbócra eresztik Magyarország lobogóját

Délelőtt 10 órakor a Rákoskeresztúri új köztemetőben a Nemzeti Örökség Intézete, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság és a Szabadságharcosokért Közalapítvány közös szervezésű megemlékezésén Boross Péter, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke mond beszédet.

Pestszentlőrincen lesz a központi megemlékezés

A központi megemlékezést 13 órakor a főváros XVIII. kerületében, a Hargita téren álló 1956-os emlékműnél rendezik meg. Itt Kucsák László fideszes országgyűlési képviselő és Ughy Attila (Fidesz-KDNP) polgármester mond beszédet.

A Szent István-bazilikában 18 órától emlékkoncertre várják az érdeklődőket. A Magyar Rádió Gyermekkórusa Johannes Brahms Ave Maria című kórusművét adja elő, a karmester Matos László, orgonán közreműködik Arany Zsuzsanna. Farkas Róbert a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényli, előadásukban Beethoven Egmont-nyitánya és III. szimfóniája lesz hallható. A bazilikánál 19 órától mécsesek és fényfestés is megidézi a mártírok emlékét.

A Terror Háza Múzeumnál, a Hősök falánál egész nap gyertyagyújtással tiszteleghetnek az emlékezők az áldozatok előtt, a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájánál protokollmentes megemlékezést tartanak.

Emellett országszerte – többek között Zalaegerszegen, Keszthelyen, Pécsett, Szolnokon, Szegeden, Miskolcon, Geszteréden, Kaposváron és Szombathelyen – tartanak megemlékezéseket, koszorúzásokat a nemzeti gyásznapon.

Szombaton arra emlékezünk, hogy 61 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1956. november 4-én – ami akkor vasárnapra esett – hajnali 4 óra 15 perckor a szovjet hadsereg általános támadást indított Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai létesítmények ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek – felvették a harcot.

November 4-én régóta megemlékeznek az 1956-os események áldozatairól, a kormány hivatalosan 2013-ban nyilvánította nemzeti gyásznappá.

MTI / hirado.hu

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Csanády Lili: A tévedések szomorú játéka, avagy mi a populizmus?

Magyarázza már el nekem valaki, ki az, mi az a populista, miért is lett ez …

Egy hozzászólás van

  1. Az 1956-os szabadságharc hőseire kell emlékezünk ma

    E nemzeti gyásznap Magyarországon az, amikor az 1956-os szabadságharcnak a szovjet csapatok általi elfojtásának évfordulóján a hőseinkre, a Pesti Srácokra, az áldozatokra emlékezünk. A szovjet honvédelmi minisztérium adatai szerint a hadsereg 669 katonát veszített, 1540 fő pedig megsebesült, s 51-en eltűntek. (Ne feledjük, hogy ők is a mítosz-kommunizmus áldozatai, akiket várt otthon a család, az édesanya, a gyerekek) Ezzel szemben a Magyar Néphadsereg állományából 185 fő vesztette életét, és 137-en megsebesültek. Az összes magyar áldozat becslések szerint a harcokban 2500 fegyveres és civil halt meg (ötből négyen Budapesten). Jó volna statisztikai adatokat tudni arról is, hogy milyen korosztályból veszítettünk el többet, mert a valódi hőseink a gyerekek, a fiatal Pesti Srácok voltak.
    A későbbi sortüzekben további 300-350 ember vesztette életét, a megtorlások során pedig körülbelül 300–an. A KSH 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg. A kórházak azonban több mint 20 ezer sebesültet ápoltak!
    Közben 200 ezer ember választotta a kivándorlást azért, mert láthatóan újra a kiválasztottsági mítosz fertőzésében leledző, materialista zsidó-kommunisták uralma alá került az ország. (A magyar édesanyák pedig reszkettek egy darabig, hogy vajon él-e a gyerek, aki elszökött, vagy a fehérházi emberdarálóban végezte a Dunaparton, vagy valamelyik nyugati állam “agyelszívásának lett az áldozata”).
    A Szabadságharcban való részvételért kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 volt. Pedig ha nem történt volna meg ez az előkészített provokáció, talán még az is megtörténhetett volna, hogy 1956 nem jut el a fegyveres harcig, s úgy békés úton hatalomra került volna a párton belül a Nagy Imre féle reformszárny, s az ország a lengyel minta alapján él tovább. Akkor nem lepleződik le a kommunista- szocializmus építése, s ma az olaszok és a franciák jobban értenék a magyarság problémáit, mert megtapasztalták volna a gátlástalan bolsevik kiválasztottság, “hatalmi finomságait”.
    Minden szabadságharcunk az alkotmányosság védelmében történt. S ha a Pesti Srácok nem is kiabálták, hogy „Alkotmányos magyar államot akarunk!”, vagy azt, hogy ”Térjünk vissza őseink igazságos alkotmányához!”, akkor is a magyar igazsághoz való ragaszkodás vitte őket utcára, majd a fegyveres küzdelembe is. A magyar az igazság népe. A magyarok nem tudunk hazug rendszerben élni, mert a szívükben él az igazság és számukra ez a legfőbb törvény, s nem a nyugati “papíros-alkotmányok” hamissága.
    A szkíták vére folyik sokunk ereiben, s aki – bár közöttünk él, de – nem szkíta utód, az pedig az ősi szokásjogi rendünk tökéletességét érezte/értette meg, és minden magyar sorskérdést befogadva harcolt és harcol velünk együtt: az igazságért.
    Így volt ez valamennyi szabadságharcunkban, akár Rákóczi vezette, akár Kossuth, akár a ruszinok álltak mellettünk a harcban, akár a tótok vagy a cigányok.
    Utóbbiak közül nem csak 1956-ban állt mellettünk néhány, hanem 1990-március 20-án a marosvásárhelyi román vérengzés idején is. Puczi Bélát letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával ítélte el a román állam, de elmondta, hogy: “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” Sajátos helyzet az, hogy a PC média világában sem őrá, sem a valódi 56-os hősökre nem akaródzik emlékezi senkinek, mert egyszerűbb az ismert neveket szajkózni, s azt a Nagy Imre elvtársat kiáltani ki forradalmárnak, aki egyébként valóban „gyilkos forradalmárként” részt vett a törvényes magyar állam lebontásában, 1945 és 48 között. Sőt Nagy, még mint „padlássöprő” is miniszterkedett a Rákosi alatt. Számomra azonban nem az 1956-os szereplése miatt vált elfogadhatóvá az ő személye, hanem az 1958-as tárgyalásán felmutatott ereje és bátorsága okán, ahol ezek voltak a magyarsághoz visszataláló mondatai: “Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek!”
    Ő is a bajban ismerte meg az elvtársait, és akkorra már tisztában volt a bolsevizmus sötétségével is. Már Snagovban rádöbbent arra, hogy nem a zsidó-bolsevikok kizárólag az ő ellenségei, hanem minden olyan személy, akit a judaista eredetű, de már materialistává vált kiválasztottság mítosza megfertőzött. Mert azok gátlástalanságban, még meg is előzik a valóban zsidóként felnövekvő – de Istenhívő – embereket. S erre is példa a szerencsétlen sorsú zsidó költő nagyszerű szavai, amelyek megvilágosíthatják Nagy Imre döntésének a valódi okait.

    Faludy György: Nagy Imre szelleméhez halála évfordulóján (1959)

    Miért jöttél volna bujdosni nyugatra,
    Hol pénz beszél, s az ember ugat?
    Eladnak ezek mindent és mindenkit,
    Az anyjukat is, meg önmagukat.

    S van-e választás a hét hájjal megkent
    Tömeggyilkos moszkvai banditák
    S Washington gyáva, rothadástól gennyes
    Hülyéi közt, míg ilyen a világ?

    Nézzük 1956 őszének előzményeit!

    1956 nyarán Moszkva – Gerő Ernő közreműködésével – haditervet készített a magyarországi fegyveres erőinek a helybentartására, hiszen az 1947-es Párizsi békediktátum alapján azonnal ki kellett volna vonulnia a vörös hadseregnek Hazánkból az osztrák államszerződés megkötése, illetve a szovjetek Ausztriából való kivonulása után. Az 1956-os események alapja tehát provokáció volt, a Gerő-beszédtől a Kossuth téri tömeggyilkosságig – mind a magyar bolsevikok, mind a szovjet szervek részéről. A provokáció azonban nem érte el kitűzött célját, mert nem várt és világraszóló önvédelmi harc bontakozott ki, amelynek során a Szovjetunió történelmi vereséget szenvedett a Pesti Srácoktól. Sőt erkölcsi vereséget szenvedett a magyar emberektől, s ezt az egész világ érzékelte.
    1956. október 23-án mintegy harmincezer szovjet katona indult Magyarországra Kárpátalja és Erdély felől, pedig az addig hazánkban tartózkodók száma sem volt sokkal kevesebb. A szovjet vezérkari főnök este 9-kor adott parancsot az indulásra, amikor még semmiféle fegyveres harc nem volt Budapesten, csak tüntetés! (a Rádió ostroma éjfél és egy óra között kezdődött.) Ám azt ma már jól tudjuk, hogy ez a terv milyen okból született meg! Csakhogy a bolsevik-tervezők alaposan elszámították magukat.
    Ami 1956 legfeltűnőbb vonása, hogy nem volt zsidóellenes, noha a bolsevik vezérkar és a végrehajtó ÁVH felső és középvezető szinte kizárólagosan, materialista-kommunista zsidó személyekből álltak!
    Valójában akkor még nem létezett a bankárkaszti globalizmus, így kizárólag a bolsevizmus látszott a zsidó világnézet leghatásosabb kifejeződési formájának. Soha nem fogja megérteni a bolsevik banda indulatait az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem csupán Marx, Engels, Lenin vagy Trockij műveiben, írásaiban és a tetteiben keresendők, hanem leginkább a kiválasztottsági mítoszt alátámasztó Talmudban, és a rabbinikus irodalomban. Az, hogy egy vallásnak milyen ereje lehet az emberi pszichére, ma már köztudottnak minősül. S a bolsevizmus is egy ilyen vallás, csak éppen teljesen materialista alapon.

    Az népfelkelés személyi okai

    A korszakot meghatározó Rákosi Mátyás (Rosenfeld Mano) apja egyszerű zsidó fűszeres, ő pedig Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat, majd a világháborúban hadifogoly lesz és bolsevik. Tanítója Dzserzsinszkij szerint „a legfőbb feladatunk megölni minden burzsujt!” – s a mi Rákosink ezt komolyan is vette, s a Tanácsköztársaság alatt megteszi az első lépéseket. Majd Moszkva, Ausztria után ismét Budapestre jön. Itthon azonban szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt.(?) Horthy Miklós azonban engedékeny vele szemben és 1940. október 30-án az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért, kiengedi a Szovjetunióba.1944 végén jön haza a szovjet hadsereg fedezésében és azonnal a kommunista pártot szervezi. Vezető emberei is mind zsidók, mint Gerő (Singer) Ernő, Farkas Mihály (Wolf Izrael) „főideológus”, Révai József (Kahána Mózes) propagandaminiszter, valamint Péter Gábor (Eisenberger Auspitz Benjamin) a később rettegett ÁVH, génhibás szadista főnöke.
    Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban, az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa, hogy Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a végrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat az elítélt orosz, ukrán, stb. nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956 között – a végrehajtók is azok közül kerültek ki zömmel, akik a kiválasztottsági mítosz fertőzöttei voltak. Hazánkban sajnos még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a génhiba miatt nemileg is teljesen eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó, s ennek az is az oka, hogy Horthy Miklós 1944-ben leállítatta a pesti gettó kiürítését, sőt fegyveres erővel megakadályoztatta a zsidók elszállítását hazánkból.
    (Természetesen ezek a tények és nem akarok kollektív bűnösséget rásütni a teljes zsidóságra!) Viszont Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói annak: hogy ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.
    1956 perdöntő előzménye tehát a felsoroltakon kívül a polgárság Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erőltetéséért, a magyar mezőgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért felelős zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis a „kiválasztottak” gátlástalansága és nem a fajisága ellen lázadt fel. Erre talán a legjobb példa ez: A bajtársai által csak „Zsidó Lacinak” becézett Nickelsburg László a legjobban szervezett fővárosi csoportot, a Baross térieket vezette. Kemény kézzel irányította társait, s erélyes fellépése hozzájárult a törvényes rend fenntartásához, a fosztogatások, és mindenfajta önkényeskedések megakadályozásához. Az ’56-os megtorlások utolsó perében ítélték halálra, s nem számított a származása a bíráinak, ahogy a szabadságharcosoknak sem, csak kérdés, hogy melyik csoport volt a nemesebb, az emelkedett lelkű?
    A további konkrét eseményekre nem térek ki, mert ezt minden visszaemlékező írásban és megemlékező beszédben elmondják a nálam szakavatottabbak.
    A bukás személyi okai, az erőfölénynél is fontosabbak.

    Szabadságharcunk árulói közé sajnos sokan tartoznak, mert a labancság sajnos évszázados hagyomány a megalkuvók körében. Ám a labancság is egyfajta fertőzése a kiválasztottsági mítosznak, ami régen a császárhűségben, 1956-ban pedig a bolsevik anyagból gyúrtak teljesen képtelen: „munkás-parasztnak” hazudott, és buta elitgőgjében nyilvánult meg.
    A labancok vezetője 1956-ban Kádár (Csermanek) János volt, aki a szökése előtti napokban még azt mondta az SZKP megbízottnak Mikojánnak, hogy ha nem vonul ki a szovjet hadsereg hazánkból, akkor ő, mint kommunista fog a szovjetek ellen fegyveresen harcolni a barikádokon. Erre persze soha nem került sor, mert helyette ő ragaszkodott leghevesebben a szovjet haderőnek a Magyarországon maradásához, mert csak bennük bízott egyedül.
    A labancok népes táborát alkották mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után, részt vállaltak a tömeges megtorlásban. Kádár-Csermanek Jánost sajnos, egyre többen sírják vissza a másik kiválasztottsági mítosz, a globalista métely miatti csalódásukban. S ma már szinte el is felejtődött, hogy a „kompromisszumok robotosa” az alábbi szavakkal sürgette a megtorlást 1957 elején: „Az országban aktivizálódtak, felléptek, hatalmat ragadtak a kezükbe horthysta katonatisztek, csendőrök stb. Ezeknek az ügyét is komolyan kézbe kell venni, és nagyon tárgyalni nem is kell. Meg kell csinálni, és ahol csak olyan horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.”
    Nos ez az igazi emberbarát, aki azt üzeni a félelemtől remegő, bénult, vagy a gyűlölettől eltorzult arcú – de legtöbbször jogi szakértelem nélküli – népbíráinak, hogy tárgyalgatni nagyon nem is kell! S ezt az embert csak az Isten büntette meg! Tudjuk, és tudhatja mindenki, hogy neki is elvette az eszét a félelem az utolsó hónapjaiban. Mert Isten nem ver bottal!

    Végül nézzük a mai nap – vagyis november 4.-ike eseményeit.

    November 4-én, vasárnap, hajnali 4 óra 15 perckor a szovjet hadsereg általános támadást indított Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai létesítmények ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek – felvették a harcot. 5 óra 5 perckor az ungvári rádió által sugárzott közleményben a november elsején a Szovjetunióba távozott labancok és zsidó-kommunisták: Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc volt miniszterek bejelentették, hogy minden kapcsolatot megszakítottak a Nagy Imre-kormánnyal, egyben kezdeményezték a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Kádár János vezetésével.
    5 óra 20 perckor elhangzott a Kossuth rádióban Nagy Imre rövid, drámai hangú rádióbeszéde, amelyet többször megismételtek, és valamennyi világnyelven is sugároztak:
    “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
    8 óra 7 perckor megszakadt a Szabad Kossuth Rádió adása, rövidhullámon a Himnuszt és a Szózatot sugározták váltakozva. Miután Soldatic jugoszláv nagykövet a hajnali órákban arról tájékoztatta Szántó Zoltán államminisztert, hogy a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és társainak, 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkezett Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György és Szántó Zoltán. (Közöttük is voltak olyan mítosszal fertőzött zsidó-labancok, akik majd behódolnak Kádárnak)
    A jugoszláv követségen összesen 43-an kaptak menedékjogot. Mindszenty József bíboros még aznap az amerikai követségre ment. Bibó István, a törvényes magyar kormánynak az Országgyűlés épületében maradt egyetlen képviselője kiáltványt adott ki. Ebben leszögezte, hogy Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, és visszautasította azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna. Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen. A nap folyamán a szovjet csapatok – helyenként fegyveres harc után – a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték. Budapesten a felkelő csoportok ellenálltak ugyan, de technikai fölényben és óriási túlerőben lévő szovjet csapatok délig elfoglalták a legfontosabb hadászati pontokat, a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot és a Budapesti Rendőr-főkapitányságot, Rádiót, postát, stb. Kádár János és Münnich Ferenc még ezen a napon szovjet kísérettel Szolnokra repült, majd a teljesen illegitim Kádár-féle bábkormány táviratban kérte az ENSZ főtitkárától “a magyar kérdés” levételét a napirendről.
    Magyarország ege ismét besötétedett, s a magyar jellegű alkotmányosságról 2010-ig szó sem esett. 2013-ban a kormány ezt a napot gyásznappá nyilvánította és az Országház előtti lobogót katonai tiszteletadással felvonják, majd félárbócra eresztik. Látom, hogy már lassan világosodik felettünk az ég, viszont szomorúan tapasztalom, hogy a jogtudatban még mindig sötét van!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.