2017 március 30., csütörtök

Nincs jogunk megfosztani utódainkat nemzeti identitásuktól

A tavalyi évet Gulág Emlékévvé nyilvánította a kormány. 2016-ra eljutottunk végre odáig, hogy országos szinten nyíltan beszélünk hazánk egyik legnagyobb sorstragédiájáról, a kommunista diktatúráról és annak rémtetteiről. Olyan szikra ez, amely – ha lángra kap – generációk múltán talán alkalmas lesz a magyar nemzet – az elmúlt évtizedek során szisztematikusan elnyomott – kollektív memóriájának feltámasztására és későbbi életben tartására. De még sok a teendő…

Európai egység akkor lesz, ha Nyugat-Európa képessé és hajlandóvá válik a kommunizmus bűneit a nácizmus bűneivel azonosan kezelni és a kettőt együtt a kontinens szégyenének tekinteni – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere vasárnap a Gulág Emlékév záró-momentumaként leleplezett monumentális emlékmű avatásán a ferencvárosi vasútállomásnál. A Párkányi Raab Péter szobrászművész által, a környező tér felhasználásával létrehozott kompozíció annak a háromszázezer bírósági ítélet nélkül málenkij robotra elhurcolt magyar és Kárpát-medencei áldozatoknak állít örök emléket, akik egy részét éppen ezen a helyszínen vagoníroztak be és szállítottak tovább a Szovjetunió lágereibe.

Gulág Emlékhely a ferencvárosi pályaudvarnál. / MTI

Úgy érzem az emberek többsége immunissá vált a kommunizmus hallott borzalmai iránt. A gyerekek tanulnak róla valamit az iskolában, de vajon átérzik-e a súlyát? Elolvassák a tankönyvben, hogy a PRO, az ÁVO, majd az AVH habozás nélkül gyilkolt, kínvallatott, hogy a szabadságra vágyók az Andrássy út 60-ba, börtönbe, koncentrációs táborba, bitóra jutottak, a rendszer áldozataivá váltak, de nem hiszem, hogy az empátia legcsekélyebb formáját is kihozná a tények számszerű vagy dokumentarista jellegű leírása a 21. század hollywoodi filmjein és kegyetlen számítógépes játékain szocializálódott fiataljaiból.

Csak abban az esetben nem kerülhet sor a jövőben hasonló borzalmakra, ha emlékezünk és emlékeztetünk. Ha nem hagyjuk feledésbe merülni az egyéni sorstragédiákat. Hiszen a személyes tapasztalatok, élmények átadása képes igazán hatással lenni a befogadóra, a száraz tények közlése soha.

A vasárnapi szoboravatáson megszólalt Balog Zoltán, Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes és Eötvös Péter, a Kommunizmus Bűnei Alapítvány elnöke. Mindannyian elmondták a statisztikákat, az adatokat, hányan haltak meg, hány embert hurcoltak el, s azokból csupán mennyi tért haza. Azonban egyikük beszéde sem volt olyan szívbemarkoló, mint az utánuk következő felszólalóé, azé az idős úré, aki személyes élményeit osztotta meg velünk, aki túlélte a Gulág borzalmait. Hiszem, hogy az egész 20. század rémtetteit taglaló történelemkönyv nem ér annyit, mint mikor szemtől szembe meséli el valaki: „Azért imádkoztam, hogy holnap ne én legyek az, aki reggel nem mozdul többet a kemény, gyalulatlan fapriccsek egyikén…”

Amíg élek, nem felejtem el a családi történeteket, amelyeket a nagyszülők meséltek. A nagymamám testvére hat évig volt Szibériában. A marhavagonból – ahogy sokan tették – kidobott egy cédulát, amelyen a családdal tudatta, hogy elviszik. Kidobta a semmibe, és az a cédula – hála egy jóakarónak, hála Istennek – Esztergomban landolt a család udvarán, ahol a csodával határos módon az esőben elázott papírost mégis megtalálta egy ott játszó kislány, az én nagymamám.

Az elhurcolt testvér édesapja kiderítette, merre megy a vonat, a határon el is érte és vagonról-vagonra járt, dörömbölve, s gyermeke nevét kiabálva. És minden vagonból tucatnyian ordították vissza: „Én vagyok az! Én vagyok az…” Még mindig a könnyeimmel küszködöm, mikor ezt leírom, pedig régóta ismerem a történetet, de azáltal, hogy attól hallottam, akivel megtörtént, a sajátommá vált és sajátomként adom majd tovább az enyéimnek.

A fiú hat év után úgy jött haza, hogy a saját szülei nem ismertek rá a csonttá aszott ember-maradékra, az ő ereje teljében lévő, fiatalságtól duzzadó gyermekükre. Nagymamám úgy mesélte, még az asztallapot is elrágta volna, olyan éhes volt. Társa, aki szintén túlélte a hat évig elhúzódó „kicsi munkát” hazaérve abba halt bele, hogy mindent megevett, amit látott…

Szörnyen megrázó élmény még hallgatni is, és olyan mázsás súllyal nehezedik az ember vállára, hogy egész életében cipeli, úgy is, hogy nem saját maga élte át. És ez a lényeg; átadni egymásnak ezt a terhet, vállról vállra tenni, de nem azért, hogy kevesebb legyen a magunk, és több a mások terhe, hanem, mert magyar emberként kötelességünk emlékezni, emlékeztetni. Mert ez a fajta teher nem fogy, hanem osztódik. És ennek így kell lennie. Ha már nincs, aki továbbadja, akkor beáll a kollektív felejtés, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ha elfelejtjük, közös múltunkat, nemzeti identitásunktól fosztjuk meg magunkat és utódainkat. Ehhez pedig nincs jogunk.

 

Zana Diána

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Zana Diána

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem Kommunikáció és Médiatudomány szakon először Közéleti és Egyházi kommunikáció, majd Multimédia szakirányon. Intézményi sajtósként dolgozom, emellett a PolgárPortál szerkesztő-újságírójaként tevékenykedem.

Esetleg más?

Csomós Mari lett a nemzet színésze – meglepetésként érte

Csomós Marit meglepetésként érte a hír, hogy őt választották a nemzet színészének. Mint a Kossuth- …

Egy hozzászólás van

  1. Dávid Szaniszla

    Ez egy szomorúan szép emlékmű, igazán emlékeztet arra, amire akar! Kívánom, hogy sokan járjanak ide, emlékezni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.