2019 július 15., hétfő

Ősz, iroda: szürkülés – 2. rész

Share

Nem szerette különösképpen a munkát, amit végzett, egyre viszont tökéletesen alkalmas volt: betöltötte a napjait. Beleásta magát, legjobb lelkiismerete szerint s cserébe elvonta gondolatait „az élet nagy kérdéseiről”. Néha esténként elment táncolni, inkább a mozgás öröméért, mint a társaságért. Szerette a szépet, s örült annak, hogy a táncban ő is részese lett a Szépségnek. Máskor a barátaival elment borozgatni, két-három pohárnál sohasem ivott többet, viszont azt mindig szakértelemmel választotta ki, s a társaság élvezetére pár percben mindig elmondta a bor történetét, a mesét, hogy szőlőszem hogyan nemesedett borrá. Esténként elalvás előtt mindig olvasott. Szerette azokat a regényeket, amik valahol az ő életéről szóltak, mégis más világba repítették. Az éjszakákat mindig átaludta, s álma boldog volt. Reggel, ha jó volt az idő, futott egy kicsit, vagy ha rossz volt, tornázott, majd elment dolgozni – s minden kezdődött elölről.

Nagyjából havonta egyszer hazautazott a szüleihez, a régi, elhagyott életéhez. Az írók sokszor áradoznak a szülőföldről, a gyerekkor helyszíneiről, az elveszett ártatlanságról – de Paxa semmi ilyesmit nem érzett a falu iránt, ahol a véletlen folytán a világra jött. Sekrestyés: semmi más, csak a szülők, akik mellett mindig kislány marad, házak, amik bárhol állhatnának a világban, munkanélküliség, kilátástalanság, szürkeség, a testvérei, akik megpróbáltak megkapaszkodni abban a földben, de a föld szétporladt kezeik között. Minden, amit nem akart, hogy az élete legyen. A havi látogatásokat, mint kényszerű kötelezettségeket letudta, de ennyi: soha nem vágyódott arra, hogy újra ott éljen, hogy akár öregkorára is hazatérjen.

A Város más volt: mocskos, bűnös, de mégis esélyt kínált egy más életre. Ami nem biztos, hogy jobb, vagy igazabb, de legalább más lehetőséget hordozott magában. Itt nyugodtan felvehette azt a ruhát, amihez aznap kedve volt, nem szólták meg. Ha egy barátjával találkozott az utcán nyugodtan puszit lehelhetett arcára, nem kezdtek pletykálkodni a háta mögött, akár még kézen fogva is mehettek volna. Évek óta élt a városban: nem álltatta magát azzal, hogy ez lesz az otthona, hogy ez lesz az élete, de a város legalább hagyta élni és esélyt adott a boldogságra. „a város levegője szabaddá tesz” Szabadságot, ha otthont nem is.

Otthon… Furcsamód, csak egy olyan helyre tudott gondolni otthonként, ahol csak pár hónapot töltött: Skóciára. Ha hitt volna a lélekvándorlásban, korábbi élete helyszínének tartotta volna. Ott el tudta volna képzelni az életét. Persze ez csak álom, buta képzelgés: az élet ez a város, az iroda, a munka, néha egy-egy kirándulás valahová.

Szeptemberi este volt, ült az irodában és nem volt kedve hazamenni. Kint szomorú eső szemerkélt, fázott, tudta, otthon csak a hideg lakás várja, ennél még az is jobbnak tűnt, ha bent marad és megcsinálja a jelentést, amiről tudta, hogy senki sem olvassa el. Egyedül volt, a folyosó felé nyitva az ajtó, hogy bezártság-érzetét enyhítse, emberi számítás szerint csak a takarítók járhatnak erre…

A férfi az ajtófélfának támaszkodott s csendben nézte.

– Hogy kerültél ide? – de rögön el is szégyellte magát – Szia. – a férfi két emelettel lejjebb dolgozott.

– Szia. Csak erre jártam és megláttam a fényt. Mit csinálsz itt?

– Dolgozom. Vacak idő van, nincs kedvem hazamenni. – dühös volt magára, hogy nem jut jobb válasz az eszébe.

– Nincs kedved egyet kávézni?

– Nincs, inkább sietek, és máris megyek haza. – akármennyire is halasztgatom, egyszer csak haza kell mennem, tette hozzá magában.

– Akkor jó munkát és jó éjt. – köszönt el a férfi és elindult. A lány legszívesebben utána szólt volna, hogy ne haragudjon, de már messze járt. Nem baj, nem kár érte, ki tudja mit akart… de tényleg, mit akart valójában, miért állt az ajtóban?

Másnap le kellett vinnie egy dossziét a férfinak. Már előre elhatározta, hogy megkérdezi tőle, kedves és szellemes formában, hogy mit akart előző este, de amikor leért, az irodában a férfi nem volt egyedül, s más előtt nem akarta szóbahozni a dolgot. Köszöntek egymásnak, átadta a pakkot és visszaindult – közben egyszerre volt dühös a férfire és magára, hogy nem járt az ügy végére, de majd legközelebb…

A legközelebb, amikor meg tudta volna kérdezni, csak nem akart elérkezni; igaz hetente, pár naponta mindig találkoztak, de az elején soha nem voltak kettesben, hetekkel később, pedig már nevetséges lett volna megkérdezni. Közben egyre többet megtudott róla: elvált, két gyereke van, két kislány, ők vannak a számítógép háttérképén, okos, sajátos humorérzékkel… Ha összefutottak a folyosón, udvariasan köszöntek egymásnak és továbbmentek. Egy idő után már nem kereste az alkalmakat sem, hogy ő vigye le az anyagokat, mert dühösen észlelte, hogy a férfi az általa készített dokumentumokban mindig hibát talál, s mosolyogva visszaadja (néha ezt a mosolyt sokkal bántóbbnak találta, mintha indulattal dobta volna vissza) – olyan hibákat, amiket máskor sohasem követne el. Mintha már a puszta jelenlétével ügyetlenebbik énjét hívná elő, mintha már csak azzal is, hogy lélegzik és ott van az épületben, vámpírként leszívná energiáit.

Dühe csak fokozódott azzal, hogy ennek ellenére nem tudta gondolataiból kivetni a férfit. Egy novemberi éjszaka érkezett el a mélypont: éjszaka a férfival álmodott, arról, hogy hátulról átöleli. Ebben az ölelésben nem volt semmi erotikus, semmi freud-i elfojtott ösztön, csak végtelen szeretet. Paxa okos nő volt, tanult lélektant, s volt elég tapasztalata, hogy az erotikus vágyakat kezelni tudja, de a szeretettel és a szeretet iránti vággyal szemben tehetetlen volt.

Másnap reggel a legegyszerűbb megoldást választotta: a férfit kitörölte az agyából, úgy szervezte meg a munkát, hogy ne legyen vele semmi kapcsolata sem, s ha a folyosón összefutottak, lesütötte szemeit, alig mozgó ajkakkal, hangtalanul köszönt, s szaporította lépteit. S a módszer bevált: többet már nem furakodott vissza gondolataiba, s álmai újra nyugodttá váltak.

Így telt el az év hátralévő része.

(Rozványi Dávid)

Az első rész ITT olvasható

A regény jövő szombaton (december 17-én) folytatódik…

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Nagyszombati csend

  Csend van, nem történik semmi sem, a Messiás sírjában pihen, az apostolok ajtók mögött …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.