2019 október 16., szerda
Békemenet 2018. március 15. - Fotó: PolgárPortál

Peterdi Péter: Békemenet után

Share

Március tizenötödike talán így volt az igazi: borúsan, néha meg-megeredő, szemerkélő esővel, ahogyan 170 évvel ezelőtt is. Pest is talán így az igazi: verőfényes napsütésben bármelyik turista értékelni tudja fővárosunk szépségeit, az épített örökségünk kerületeken és korokon átívelő lenyomatát – ha viszont az időjárás nem kényeztet, a város is hitelesebbnek érződik a magyar ember számára. Vérzivataros évszázadok, letűnt korok, államformák ellenére még mindig itt vagyunk. És ha kell, összegyűlünk.

Szokásom a Békemenetek és a nagyobb látogatottságú állami ünnepségek idején sétára indulnom, bár nem feltétlenül a tömeg útját követve. Nemcsak azt találgatom jártamban-keltemben, hogy mit üzen számomra a múlt; sokkal praktikusabb oka is van a sétáimnak – érdekel, hogy honnan jöttek ünnepelni az emberek. Ezért szoktam végignézni az autóbuszoknak kijelölt parkolóhelyeket. Idén ez a zóna a pesti alsó rakparton volt kijelölve, az Újlipótváros felső végétől egészen a Lánchídig: eleve bármikor nagy élmény a Duna partján végigsétálni ezen a szakaszon, most viszont különösen az volt, hogy a forgalom elől el is volt zárva. Néhány, viszonylag gyorsan elszirénázó rendőrautón kívül csak a tömegével álló buszokat kellett kerülgetni.

Mint félig-meddig szakmabeli – elvégre buszos családból származom –, meggyőződésem, hogy az ország állapotát, a vállalkozások erősségét kiválóan mutatja a személyszállító eszközök állapota. Most nagy minta állt rendelkezésemre, hogy átlagot vonhassak belőle. A klasszikus magyar járműgyártás képviselői már csak hébe-hóba láthatók különjáraton, de még fellelhetők, és büszkén mutatják egykori iparunk, állami vállalataink valaha volt erejét. Sokkal jellemzőbbek az innen-onnan importált, az amortizáción már rég túlesett, de még használható autóbuszok: a mai napig rajtuk lévő német, francia, nemegyszer spanyol cégfeliratokkal. Jól mutatják, hogy a szektor régóta küzd problémákkal, a vállalkozók tőkeereje általában alacsony. De már látszik a kilábalás: a rakparti felhozatal azt is megmutatta, hogy egyre többen engedhetik meg maguknak az új eszközöket is, ami biztató. A magyar gazdaság kétségtelenül erősödik.

Nézem, ki honnan jött. A vidékfejlesztési programok keretében beszerzett falubuszok tömegei is itt állnak: azonos arculat, rajtuk falunév. Sokan jöttek a Dunántúlról, de még inkább a Nyírségből, a Szamoshátról. Talán ez egyszer felüdülés némely vidéki honfitársunk számára, hogy kivételesen nem a pénzkeresés kötelessége szólítja el őket oly messze a szülőfalujuktól, hanem a hazafias kötelesség. Hogy itt lehessenek, ünnepeljenek, erőt mutassanak.

Nézem az arcokat. Nemcsak a polgárság vonul. Nemcsak a mindent túlélő, mindig újrakezdő gazdák vannak itt. Azokat is látom, akiknek az arcáról mindenkinél jobban leolvasható az élet, akiket megviseltek az évtizedek. Lehetnek köztük, akik a két kezükön meg tudnák számolni, hányszor jártak életükben a fővárosban: ha csak a vesződség van vele, minek utazgatni? De most itt voltak ők is. És a sokat látott arcokon látszott a megilletődöttség.

Voltak, akik hozták a gyerekeiket is. Ha az iskola nem viszi őket kirándulni, hát más nemigen. Most viszont együtt mehetett a család. Sokaknak talán évek óta ez volt az első alkalom, vagy egyáltalán az első? Ki tudja. Az biztos, hogy mindenki örömmel szállt fel az autóbuszokra, amikor lehetőség nyílt nekik arra, hogy a március tizenötödikét Pesten tölthessék. A gyerekeknek biztosan nagy élmény marad.

Még mielőtt csatlakozhattam volna az ünneplő tömeghez a Kossuth téren, tennem kellett egy kitérőt a Belváros felé is. Beültem egy gyorsétterembe, hogy egyek valamit, és ahogy kijöttem, éktelen zenebona csapta meg a fülem. Minden bizonnyal a kutyapárti ellen-békemenet volt az, a valahonnan harsogó, balkánias, éktelen tingli-tangli muzsikából ítélve. (Szerintük ez nyilván méltó 1848 emlékéhez.) Nem akartam felnézni, mert még lehullott volna rólam a kultúra máza, az, amivel ők valószínűleg soha nem is rendelkeztek. A kapucnit felhajtva, a fejemet lehajtva, sebes léptekkel indultam meg az esőben az Erzsébet tér szélén, hogy minél messzebb kerüljek ettől a kakofón borzalomtól. Örültem, amikor néhány utcával odébb már nem hallatszott.

A Kossuth térhez közeledve egyszer csak meghallottam, ahogy a tömeg a Nemzeti dalt szavalja. Petőfi sorai betöltötték nemzetünk főterét, őt visszhangozta az Országház és a körülötte álló, csodásan felújított épületcsoport. Elmondhatatlan érzés fogott el: ismét iszkolni kezdtem, csak ezúttal nem el valamitől, hanem oda valamihez. És amint beértem a térre, a műsorközlő színpadra szólította Orbán Viktort.

Azt hiszem, a miniszterelnökünk beszédéről már mindent elmondtak a nálam okosabb kollégáim, amit el lehet, és én se tudnék ehhez mit hozzátenni. Azaz egy dolgot azért mégis: határozottan olyan érzésem volt, hogy most valami történelmi dolgot élek át. Ahogy elnéztem a téren az embereket, valószínűleg nem voltam egyedül ezzel az érzéssel. Minden bizonnyal sokan fogunk emlékezni erre a március tizenötödikére.

Aztán ki-ki elindult a buszához, a kocsijához, tömegközlekedési eszközéhez. Az ünnepek véget érnek, a megmaradásunkért folytatott harc azonban folytatódik, és a maga módján bárki kiveheti a részét belőle. Akinek eddig kétségei voltak, hogy a részvétele számít, az most bizonyosan meggyőződhetett. Bízom benne, hogy csodás áprilisunk lesz.

Szerző: Peterdi Péter

  

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Peterdi Péter

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Bunkermúzeum

Vannak témák, amikhez szinte lehetetlenség hozzányúlni, nevezhetjük ezeket akár darázsfészeknek is. A magyar történelem egyik …

2 hozzászólás

  1. Dávid Szaniszla

    Kedves Peterdi Péter!
    Nagy élménnyel olvastam soraít. Tetszett amit leírt. Nekem ez volt a 4. Békemenetem, az előző 3 Budapesti után a 4. Budapesti. Szerintem most voltunk a legtöbben. Hiszem, hogy sikeres lesz az áprilisi próbálkozásunk. Hiszem én is, hogy boldog áprilisunk lesz. Egy kicsit bosszabntott a kétfarkuak szocializmust idéző zenebonája. Na de ez legyen a legnagyobb örömük, több úgy se nagyon lesz. Azt mondtam, hogy jó volt magyarként, kissé megázva vonulni a Kossuth térre. Szegedről voltam, s ennyien még soha nem mentünk fel a Békemenetre. Most 5 busz vitte a lelkes magyarokat. Szeged környékéről is voltak, Mórahalom, Kécskés, Szentmihály. Ezeket láttam, de voltak Deszkről, Makóról és még több helyről. Ez nagyon biztató. Az eső sem tudott bennünket elterelni erről a “sétáról”. Mindent összevetve, ahogy előbb már írtam, “Jó volt magyarnak lenni”!
    HAJRÁ MAGYAROK! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!

  2. HeroesNeverDie

    Ismét nagyon tetszett és valóban, Orbán Viktor beszéde, az egész fantasztikusan jól sikerült megmozdulás történelmi jelentöségü volt. Láttam a magukat ellenzékinek tituláló csoportok gyülölettel terhes fortyogásait is. Érveik nincsenek, tehát vagdalkoznak. Arra még ugyan egyikük sem jött rá, hogy minél inkább fröcsögnek, minél több konstruált “ügyet” próbálnak napokig futatni a médiáikon, annál jobban fognak azok is a kormánnyal szolidarizálni, akik eddig még semlegesek voltak. Ez egy teljesen normális, emberi reakció.

    A saját alternativ valóságuk buborékjában élök nyugodtan kiabálhatnak “agymosott birkát” a reális életben naponta helytállókra. Ma már az ilyen és ehhez hasonló szitkozódások egy vállránditásra sem érdemesek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.