2018 június 25., hétfő
Forrás: hirhatar.com

Peterdi Péter: Hiszünk-e a nyegle arroganciának?

Share

Nem újdonság, hogy az anglicizmusok – jellegzetes angol kifejezések magyar tükörfordításai – elözönlötték a hazai sajtót. A jobboldali elkötelezettségű újságírók legfeljebb viccből használják ezeket, az ún. „független” médiában viszont olyan mennyiségben és intenzitással élnek velük (és teszik ezt különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül), mintha nem lenne holnap.

Ízlelgessük csak egy kicsit: „mintha nem lenne holnap”. Az az érzésem, ez nem Arany, nem Babits nyelve. Azt gondolom, jóérzésű publicista ilyet nem ír le, ha ad magára valamicskét. Ennek ellenére mégis járványszerűen terjed. Értem én, hogy a like there’s no tomorrow gyakori szófordulat a mindennapi angol beszédben és az angolszász országok kevésbé igényes újságainak a szalagcímeiben, de miért érzik egyesek annyira találónak, hogy ösztönösen át is vegyék és használják?

Talán úgy lehetnek vele tudat alatt, hogy az amerikai média ismerete, a popkulturális utalásokban való rendszeres megmerítkezés és az odaát általánosnak számító manírok szolgai másolása legitimálja az újságírói munkájukat. Érteni vélem, ha például az Index újságírójának a Buzzfeed vagy a Huffington Post a mérce, és gondolatban pontosan annyira lezser szeretne lenni, mint bármelyik amerikai hírgyáros az említett, minden ízében XXI. századi médiumoknál. A gond csak az, hogy amire a hír elér a magyar olvasóhoz, addigra a lezserségből már rég nyegleség lett, és ami még talán jól állt a tengerentúli kollégának, az itthon már végtelenül provinciálisnak fest és hitványnak érződik: éppúgy, ahogy az egykori francia gyarmatokon is kaphatók az anyaországban közkedvelt termékek ugyanazon a márkanéven, csak sokkal rosszabb minőségben.

A magyar ember legnagyobb kincse az anyanyelve. A semmi másra nem hasonlító, az egyéni közlés egészen változatos formáit lehetővé tévő magyar nyelv helyes használata a legnagyobb erény, amit az író ember csillogtathat. Élhet vele jól, azonosulhat vele – vagy érezheti úgy, hogy neki ez csak nyűg, hiszen valószínűleg szívesebben született volna Amerikába, és csinálná inkább úgy, ahogy ott szokás. Hiszen hogy is érhetnénk fel a csodálatos nagyságukkal mi, az Isten háta mögötti peremterület lakói – gondolhatnák, és valószínűleg tényleg így gondolják, még ha ki sem mondják.

Pedig aki szabatosan fogalmaz és nem kizárólag a szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzőjére bízza magát, az úgy tudja elhitetni akár a legnagyobb gazságokat is, hogy még csak nem is kell különösebben erőlködnie. Írni eleve csak jól érdemes, viszont jól írni lehet jót vagy rosszat is. És aki jól ír, annak sok mindent elhisznek.

Forrás: plastik.hu / A 444.hu csapata. Fenti sor, balról jobbra: Vajda “mikes” Gábor, Kővágó Zoltán, Erdélyi Péter, Herczeg “szarazene” Márk, Plankó Gergely, Magyari Péter, Király András, Uj Péter, Tamás Bence Gáspár, Botos Tamás, Kerner Zsolt, Horváth Bence; ülnek: Ács Dániel, Haszán Zoltán

Nagyon jól tudták ezt például a régi, még az Uj Péter-féle Indexnél, ami pontosan ugyanannyira volt részrehajló és rosszindulatú, mint a mai Index, épp csak egy óriási különbséggel: a régi bagázsból még mindenki tudott írni. (Vagy ha mégsem, hát legalábbis erősen ilyen érzése volt az embernek.) Érdekes módon a mai napig megtalálható az oldal egy elrejtett zugában az a segédlet, ahol az oldal korrektora a maga bárdolatlan, ám kétségtelenül szórakoztató stílusában felvázolta azokat a helyesírási és stilisztikai alapelveket, amiket aztán – vélem én – kőkeményen be is tartattak az újságírókkal. Az a gárda, amelyik az akkori Indexet alkotta, nem titkoltan megvetette a Kádár-rendszer vonalas, unalmas eszközökkel operáló és néha kifejezetten bárgyú újságírását, és valami sokkal modernebbet akart létrehozni helyette, de úgy, hogy az oldal által közvetített üzenetek fedezetét érezhetően a kifogástalan írás- és fogalmazásmód adja. Akármilyen ordas és fals dolgokat is jegyeztek le tehát a korabeli publicisztikákban vagy a gonzó újságírás jellegzetességeit mímelő riportokban, kifejezetten olvasmányosra sikerültek, és a maguk módján a mai napig eredetinek számítanak.

Aztán a társulat szétszéledt, és jött az újabb generáció, amelyik már nem találkozott az átkos-béli újságírással, amit látva értelemszerű lett volna nekik, hogy mihez képest kell jobbnak lenni. Az újak már más mintákat sajátítottak el, és annyi önérzetük se maradt, hogy zavaró tényezőként azonosítsák a másodvonalbeliséget és a magyartalanságot, így hát gondosan magukra is öltötték ezeket az attribútumokat. Minek kiválónak lenni, ha a hirdetők ugyanúgy eltartják a lapot, ergo a fizetés is biztosan megérkezik? Épp elég csak elégségesnek lenni, elvégezni a feladatot – valahogy.

És már senki nincs, aki seggbe rúgná az újságírót, ha le mer olyat írni, hogy nem láttuk jönni. Így hát leírja, és az égvilágon semmilyen következménye nincs. Aztán a többi félművelt, igénytelen alibi-újságíró is átveszi, és így honosodik meg a magyar nyelvben az amerikai bulvár-újságírás egyik jellegzetes szófordulata, a we didn’t see it coming. Az már nem járja, hogy „erre nem számítottunk” vagy „ezt nem vártuk”. Ők jobban tudják.

Hagyjuk is rájuk. Aki az igénytelenséget tűzi a zászlójára, előbb-utóbb elsüllyed, mert lesz helyette igényesebb, akinek inkább fognak hinni az olvasók. Ökölbe szorult arccal, kétségbeesve próbálják megnyerni a választást a politikai lieblingjeiknek, de ez így nem fog menni, mert ők maguk is épp olyan impotensek, mint maga az ellenzék. Öncélú anglicizmusokkal, pocsék központozással, elgépelt településnevekkel, a cégnevek elől alkalmanként el-elmaradozó névelőkkel végső soron marha nehéz lesz ám választást nyerni. A nyegleség, a nem jól végzett munka megbosszulja magát.

Szerző: Peterdi Péter       

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Peterdi Péter

Share

Esetleg más?

Dr. Zsebők Csaba: Vörös diktatúrák a Kárpátok alatt – 38. rész – Tízezernyi 56-os új otthona Franciaországban

Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel 100. évfordulóján górcső alá vesszük, milyen hatást gyakorolt a kommunizmus az …

2 hozzászólás

  1. HeroesNeverDie

    Nagyon, nagyon tetszett! 🙂 Sokszor nevetek, mikor idétlenül adaptált anglicizmust olvasok magyar szövegekben, amelyben teljesen figyelmen kivül hagyják azt a tényt, hogy a magyar és az angol nyelv dinamikája, képanyaga tökéletesen különbözik egymástól.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.