2021 március 2., kedd
Pilvax

Polgári nemzet született

Share

Pilvax

Március 15. a magyarság legszebb, legfelemelőbb ünnepnapja, mellyel a vértelen pesti forradalom eseményei mellett a polgári alkotmányosság, a jogegyenlőség és a szabadságjogok kivívására és a polgári nemzet születésére emlékezünk. Korabeli rendszerváltás volt ez, amely több évszázados jogrendet és hagyományvilágot változtatott meg: a feudális kiváltságokat és a jobbágyrendszert eltörölve, polgárlétet és szabadságot adott a haza minden lakosának, származástól és nyelvi-etnikai hovatartozástól függetlenül.

Az ország sorsát meghatározó, összefüggő eseménysor három helyszínen zajlott: Pest-Budán, Pozsonyban és Bécsben. A pesti fiatalok és a pesti nép jelentette a civil társadalom fellépését és politikai nyomását. Pozsony az utolsó reformországgyűlés színhelyeként a magyar politikai élet központjának számított, míg a bécsi udvar az uralkodó szentesítési és kinevezési jogköre miatt volt megkerülhetetlen. A pesti forradalom csak a pozsonyi országgyűlés törvényhozó munkája révén hozhatta meg azt a politikai fordulatot, amelyet az utókor tulajdonít neki. S amikor a városok és falvak népe országszerte üdvözölte a forradalmi változásokat, először élhette át a magyarság egésze a nemzeti összetartozás érzését.

Még tágabb összefüggésben egy nagyszerű korszak erőfeszítéseit és küzdelmeit sűríti magába ez a nap. Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi reformeszméivel kezdődött a nagy nekigyürkőzés a reformkorban, hogy a gazdasági és társadalmi lemaradását felszámolja és a polgárosodás útjára lépjen az ország, majd folytatódott Deák, Batthyány, Kossuth, Eötvös reformtörekvéseivel. „Az ország felemelését csak a civil társadalom erősítésén, kiművelésén, befolyásának szervezésén keresztül lehet megvalósítani” – vallotta Széchenyi, aki maga indította el a Nyugat-Európában már létező civil egyesületek, társaságok meghonosítását, kezdve a Magyar Tudós Társasággal, folytatva a kaszinókkal. Alighogy kiadta a jelszót: „Egyesüljünk!”, gomba módra kezdtek el szaporodni a társadalmi egyesületek, a jótékonysági egyletek, az olvasókörök, a gazdasági és kulturális szervezetek. Jellemző példa: épphogy megalakult 1827-ben a Pesti Kaszinó, még ugyanabban az évben létrejött a Kolozsvári Kaszinó is. Az egyesületi élet segítette a társasági élet normáinak elsajátítását, továbbá a kialakulóban lévő polgári társadalom szervezőelveinek érvényre jutását, s ezek voltak a közélet előiskolái a szélesebb rétegek számára. Nem kis részben a társasági élet és a társadalmi nyilvánosság kibontakozásának köszönhető, hogy kiszélesedett a reformmozgalom tábora, s az „elmesúrlódási alkalmak” révén 1848-ra megteremtődtek azok az eszmei-elvi alapok, amelyekre építkezve rohamtempóban, háromhetes törvényalkotó munkával sikerült tető alá hozni az új, polgári alkotmányos berendezkedést. Mint Kossuth visszaemlékezésében írja, nem kellett rögtönözniük, hiszen „e program alapelvei nyilvánosan megvitattatnak éveken keresztül (…). Nem oly növény volt az, melyet egy rögtönös izgatottság melegágya hoz létre, hanem a nemzet fájának egészsége, gyümölcse, mely a nemzeti bölcsesség s lankadatlan hazafiság zseniális levegőjében bimbózott, virágzott, megtermékenyült, fejlett és megért.” 

Az 1848-ban megszületett magyar nemzet erejét mutatja, hogy amikor a Habsburg-reakció fellépése önvédelmi háborúra késztette, szinte a semmiből képes volt ütőképes honvédséget szervezni, majd Kelet-Közép-Európa legjelentősebb szabadságküzdelmét vívta meg 1848/49-ben az osztrák haderő ellen. Végül az osztrák–orosz katonai szövetség létrejötte megpecsételte a magyar szabadságharc sorsát, s a vereséget brutális megtorlás, majd önkényuralmi berendezkedés (a Bach-rendszer) követte, ám alig másfél évtized alatt a bécsi udvarnak be kellett látnia, hogy ez a rendszer fenntarthatatlan, s az átalakuló, modernizálódó Európában csak úgy maradhat versenyképes hatalom, ha maga is a polgári alkotmányosság alapjaira helyezkedik, s kiegyezik a magyarokkal.
Március idusának eszméit 1945 után a kommunista hatalom próbálta meghamisítani, elfojtani, illetve eltorzítani. De hiába nyilvánították a Rákosi-korszakban a munkanappá március 15-ét, jelentőségét nem sikerült elhalványítani. A kádári „puha diktatúra” besorolta a tanácsköztársaság (március 21.) és a „felszabadulás” ünnepe (április 4.) mellé, s jószerivel csak az iskolákban idézték fel emlékét történelmi és irodalmi műsorokkal. Kerülni kellett az aktualizálását, nehogy kiderüljön, hogy ’48 eszméit – a polgári szabadságjogokat, a népképviseletet, a sajtószabadságot és a nemzeti függetlenséget – egytől egyig tagadja a pártállami rendszer. Ám a fiataloktól, akik ekkor is vágytak a tiszta beszédre és a jó példákra, nem lehetett elvenni azt az ünnepnapot, melyben az áhított szabadság szellőjét érezték meg. Az is megtörtént 1973-ban, hogy a rendőrök erőszakkal vetettek véget a Petőfi-szobornál a békés gyülekezésnek, majd csaknem 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kommunista pártvezetőség változtasson az ünnephez való viszonyán. A diktatúra már teljesen elerőtlenedett, amikor 1987 végén március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánították, s az azt követő két-három évben a megemlékezések a rendszerváltás korszakának legtöbb embert megmozgató eseményei közé számítottak.
Március 15. a nemzet egységét kifejező ünnep, mely összeköti a magyar közösségeket, határokon innen és túl. Az 1848/49-es események Kárpát-medencei keretek közt zajlottak, s hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan, ez nem volt kérdés senki számára akkoriban. Jókai Mór például ötszínű kokárdát hordott, mert a piros-fehér-zöld színek mellé a székelyek kék-piros-sárga színeiből a kéket és a sárgát is belevette. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy amennyire 1848/49 emléke összeköti a magyarságot, annyira el is választja a szomszéd népektől, akik más előjellel emlegetik Kossuthot és a 48-as magyar törekvéseket. A horvátok legnagyobb nemzeti hősükként tisztelik a saját nemzeti önállóságukért harcba szálló Jellasics bánt. A románok hajlamosak egységmozgalmuk hősies előfutárát látni a magyar falvakra rontó felkelőjükben, Avram Iancuban. A szlovákok pedig szinte mitizálva emlékeznek a Szlovák Nemzeti Tanács légionistáira, akik az osztrák hadsereg oldalán harcoltak, pedig nagyobbrészt prágai cseh diákokból verbuválták őket. A reformkori magyar nemzeti eszme s a korszellem nemcsak felébresztette a szomszéd népek nemzeti öntudatát, de vélt és valós ellentétek miatt szembe is fordította őket a magyarsággal, s a korabeli történések a viszonyt hosszú időre, sőt máig hatóan megmérgezték. E téren van bőven tennivalója az utókornak.

Völgyesi Zoltán

történész

 


Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Új bázist építünk – Miskolc

“…A számunkra ideális 10 méter helyett, nekünk több, mint 100 métert kell megtennünk riasztás esetén, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.