2018 május 23., szerda
PolgárPortál grafika

Polgári Szilvia: Mementó

Share

„Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle.” – Mikszáth Kálmán

Gyurcsány Ferenc volt az egyetlen olyan miniszterelnök az 1989-es rendszerváltozást követően, aki rendhagyó módon foglalta el a miniszterelnöki széket, s hasonlóképp távozott belőle. Politikai tevékenységének csúcspontja, vagy inkább mélypontja 2006 ősze volt, amikor elhíresült őszödi beszéde szeptember 17-e napfényes vasárnapján nyilvánosságra került, majd október 23-án, a forradalom ötvenedik évfordulóján a demokrácia hajóját zátonyra futtatta, s évekre elsüllyesztette. Nem mondott le, nem tartotta be a politika hármas szabályát, amely szerint egy miniszterelnök ne hazudjon, ha hazudik, ne vallja be, s ha mégis bevallja, legalább mondjon le. Különös módon azonban társadalmunk közéleti jelenlétéhez hozzászokott, s bár szereplései némelyeket bosszantanak, másokat szórakoztatnak, megint mások számára hasznot hajtanak, végső soron mindannyian elfogadjuk azt az arcátlanságot, mellyel a bukott miniszterelnök nap nap után kilép a fényre, s a magyarság szemébe nevet. Pedig nem kellene így lennie. Vagy talán mégis?

Gyurcsány a politikai pást élőhalottja, egy valaha eleven, ám mára mitikussá vált entitás, aki eltérő módon ugyan, de mindannyiunk életére hatást gyakorol. Születésének napja, június 4-e szimbolikus dátum, 41 évvel azelőtt írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. De szimbolikus az a november 6-a is, amikor bukása után öt két évvel saját alapítású pártja, a Demokratikus Koalíció elnökévé választotta. Ötvenöt évvel azelőtt e napon indult el Moszkvából Kádár János egy szovjet harckocsiban, Marosán György pedig egy páncélautóban Budapestre, a 60. Szovjet Légvédelmi Tüzérosztály 419. Légvédelmi Tüzérezred 3. ütege egyik szakaszának kíséretében. A konvoj november 7-én hajnalban érkezett a Parlamenthez, s a Szovjetunió végül 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival megszállta Magyarországot. Szimbolikából tehát nincs hiány, s egyesek még a DK rövidítésben sem csupán a mára magát parlamenti párttá felküzdő Demokratikus Koalíciót vélik felfedezni, hanem Dobrev Klára, Gyurcsány harmadik feleségének monogramját is.

A káderdűlő maradt

Dobrev Klára nyilatkozatai egy jottányit sem kevésbé zavarba ejtőek, mint férje megnyilvánulásai. 2018. március 28-án egy televíziós műsorban a családjára vonatkozó kérdésre ezt a választ adta:

„Én a nagyszüleimhez egyik oldalról úgy viszonyulok, mint nagyszülőkhöz, és egyébként nagyon jó nagyszülők voltak, másik oldalról pedig mélységesen nem értek egyet azzal, amit ők gondoltak a világról, és a politikáról… 18 éves voltam, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, és hogy őszinte legyek, kamaszéveimet nem feltétlen a politika töltötte ki, sok minden más, izgalmas dolog foglalkoztatott akkor.

Majd nagyjából két perc elteltével, ugyanebben a beszélgetésben, s még mindig a témánál maradva így fogalmazott:

„A politikai érdeklődésem valahol a gimnáziumi éveim végén kezdődött el, a rendszerváltás környékén, úgy éreztük, hogy pezseg körülöttünk a levegő, hogy a történelem részesei vagyunk.”

Azaz mindössze néhány perc leforgása alatt sikerült először azt állítania, hogy fiatal felnőttként nem foglalkozott politikával, majd azt, hogy foglalkozott. Mindez arra enged következtetni, hogy valamelyik állítása nem felel meg a valóságnak. Ám sokkal érdekesebb az a válasza, amelyet az Apró-villával kapcsolatos kérdésre adott, arra, hogy sosem gondolkodtak-e a villából való kiköltözésen?

„Ha kiköltözünk a házból, amit azért ma már mi építettünk meg, akkor a következő lépés az lenne, hogy a Ferinek el is kellene válni tőlem, hiszen annyiszor téma az én nagyapám, az én édesanyám, az én családom. Az én apám, akinek aztán végképp semmi köze sem a politikához, se semmihez. Úgyhogy nem tudom, hogy hol van a határ. Ezt a házat, ezt mi építettük fel Ferivel, már a házasságunk után, nagyon sok mindent beletettünk, de értem azoknak a szavát… és ez egy izgalmas kérdés egyébként. Majd amikor egy kicsit nyugodtabban tudunk ebben az országban végre a közös dolgainkról beszélni, hogy a rendszerváltás körüli igazságos elosztás, az vajon megtörtént-e? Vagy ha Magyarországon nem történt meg, volt-e rá jó példa?”

A riporter ezután azt kérdezte, igazságos lett volna-e, ha azt mondják, a nagyapja áldásos, vagy áldatlan tevékenységének köszönhetően, legyenek kedvesek kiköltözni? Erre pedig így felelt:

„Ha ez a törvény, akkor igazságos lett volna. Tudja, nem ez volt a törvény. Az volt a törvény, és szigorúan mindig betartottunk a jogszabályokat, hogy mindenki, aki állami lakásban – és hát majdnem mindenki állami lakásban lakott – az megvásárolhatta azt a lakást, amiben lakott. Bulgáriában, például a bolgár családom egy része, ott a reprivatizációt követték, ott sokkal nagyobb tulajdonokat adtak vissza a korábbi tulajdonosaiknak, de az is igaz, hogy Bulgária megvédte a zsidó lakosságát a 2. világháborúban, szemben Magyarországgal, tehát volt kinek visszaadni adott esetben a tulajdont… az egy izgalmas kérdés, melyik modell volt sikeres, úgy látom, nagyjából mindnek ugyanaz van a végén, és az a fajta igazságtalanság, ami egyébként a mai világban tapasztalható, annak a jelentős része azt hiszem, hogy nem 25 évre vezethető vissza, hanem az elmúlt pár évre.”

A hosszú idézetek oka nem egyéb, minthogy szeretném elkerülni a kontextusból kiragadás csúf vádját. De nézzünk néhány tényt a villa történetéből, amelyet Dobrev Klára szerint ők építettek fel, s amelyet azon okból, mert Magyarország nem védte meg a zsidó lakosságát, nem is volt kinek visszaadni, no meg persze a törvény sem írta elő.

A villát Sebestyén Aladár, a Weiss Manfréd Művek egyik igazgatója építtette 1936-ban, Grünwald Rózával kötött frigyének 25. évfordulója alkalmából. Az első világháborúban tanúsított hősiességéért többszörösen kitüntetett Sebestyén Aladárt először zsidó származása miatt lakoltatták ki a saját házából, majd az ötvenes években államosítás címszóval a Rákosi-féle népi demokrácia tette rá kezét a vagyonára. 1952-ben kellett kiköltözniük a Szent István körút 24. szám alatti társbérletbe, de a villa érdekes módon egy évig üresen állt, mígnem egy varrodát költöztettek be. A közhiteles dokumentumokból nem deríthető ki, mikor került a Sebestyén-villa Apró Antal használatába. Annyi bizonyos, Apró az államosítás idején már miniszteri rangban volt, s bár politikai karrierjében akadtak kisebb zavarok, ettől függetlenül kiérdemelhetett egy méltó lakot a Rózsadombon, a többi káder között. Az Apró család a villát az 1956-ot követő megtorlás ítéleteiről elhíresült vérbíróval, Jahner-Bakos Mihállyal közösen lakta. A hátsó telekszomszéd Kádár János volt.

1995-ben Dobrev Klára, Apró Antal unokája, a jelenlegi miniszterelnök felesége a 159 négyzetméteres házrészt 23 évesen, egyetemistaként, egyedülállóként, mint szociális bérlakást vásárolta meg. A tranzakció kevesebb mint kilencmillió forintjába került a családnak, de ennek csak tíz százalékát kellett készpénzben kifizetni. A többire 25 éves részletfizetési kedvezményt kapott a szociálisan rászoruló Dobrev Klára, akinek édesanyja a legfelsőbb üzleti elit tagja volt. Amint Dobrev Klára megszerezte a tulajdonjogot, az ingatlan hasznosítási jogát 16 millió forintért eladta a Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnökkel közös családi vállalkozásuknak, a Fittelina Kft.-nek. Eközben Dobrev Klára édesanyja, Apró Antal leánya, Apró Piroska a vérbíró családjának 102 négyzetméteres tulajdoni részét vásárolta meg. Az ügy pikantériája, hogy Apró Piroska tulajdonjogi kérelme húsz nappal korábban érkezett be az önkormányzathoz, mint ahogy Jahner-Bakos Mihályné tulajdonjogát bejegyezték volna a nevezett önkormányzati ingatlanra. Gyurcsány Ferenc 1996-tól lakik Sebestyénék egykori tulajdonában. Sebestyén Aladár 1981-ben, 97 éves korában halt meg. Felesége 1981-ben, 80 évesen hunyt el. Egyetlen fiuk a rendszerváltozáskor már nagyon beteg volt, az egykor elkobzott családi javaikkal kapcsolatos kárpótlással nem akart foglalkozni: méltatlannak találta. 1995-ben ő is eltávozott az élők sorából. Sebestyén István, az unokaöcs, aki Svájcban él, egy Genfben székelő nemzetközi szabványügyi szervezet vezetője azt mondta egy 2007-es interjúban, hogy ez a történet nem egyedi, nem a pénzről, hanem a morálról, az állam elmulasztott felelősségvállalásáról és az elmaradt igazságtételről szól.

Nos, nézzük újra, miket is állított Dobrev Klára! Elsőként azt, hogy mélységesen nem értett egyet azzal, amit nagyszülei gondoltak a politikáról. Aztán azt, hogy a kérdéses villát ők építették fel a férjével, Gyurcsány Ferenccel, majd azt, hogy érdemes volna nyugodtan beszélni arról, igazságos volt-e a rendszerváltás körüli elosztás, végül pedig azt, hogy a mai világban tapasztalható igazságtalanság nem 25 évre, hanem csupán az elmúlt pár évre vezethető vissza. Az első állítása amennyiben igaz, úgy nehezen értelmezhető, hogy a rendszerváltozást követően miért nem szabadult meg az első adandó alkalommal a villától, amelyet úgy is megtehetett volna, hogy anyagi veszteség nem éri? Erkölcsileg hogyan érezheti elfogadhatónak, hogy a kommunista rendszer, majd az azt követő privatizáció haszonélvezőjeként fillérekért jutott hozzá egy olyan ingatlanhoz, amelyet egy zsidó gyárigazgatótól és családjától rabolt el az a rendszer, amelyet nagyapja kiszolgált, s amellyel ő nem tud azonosulni? Nem érzi-e legalább ízléstelennek kimondani azt, hogy ők építették föl a házat? Nem gondolja, hogy a rendszerváltás utáni „igazságos” elosztásról történő nyugodt beszélgetést nagymértékben meghatározza az, hogy a beszélgetés többi résztvevője hozzá hasonlóan nyertese, avagy a magyar emberek többségéhez hasonlóan vesztese volt-e a folyamatnak? Végül pedig az az állítás, hogy a mai világban tapasztalható igazságtalanság csupán az elmúlt néhány évre vezethető vissza, finoman fogalmazva is cinikus arcul köpése annak a magyar társadalomnak, amelyet Dobrev Klára felmenői és azok elvbarátai negyven éven át sanyargattak, sokukat pedig mind fizikai, mind lelki értelemben tönkretettek, megnyomorítottak.

Még a címét se?

Az arcul köpések tematikájában Gyurcsány Ferenc szakdolgozatainak története szintén kiemelt helyen szerepel. Szerencsés Károly történész, egyetemi tanár 2013-ban így írt erről:

„Megdöbbent, hogy egy közéleti szereplő nem találja a szakdolgozatát. Ez a közéleti szereplő hat évig volt Magyarország miniszterelnöke. Nem találja. Biztosan kereste – tudjuk, hogy elégségesre írta meg. Felforgatta a lakást, de többször költözött. Most egy villában lakik. Ide jutott. Otthon sincs a dolgozat. Azt is tudjuk, hogy elégségesre megírni egy szakdolgozatot, azt jelenti, hogy sem a témavezetője, sem a bíráló nem tartotta sokra ezt a munkát: az elégséges azt jelenti: menjen isten hírével, úgyse lesz belőle senki. Sok vizet nem fog zavarni: nagyon kis képességű ember. Nem találja. Nincs meg. Miniszterelnök volt hat évig. Ma is pártvezér. Kritizál, nyilatkozik, tiltakozik, politizál. Az Európai Unióhoz fordul. Blokád alá vesz. De nem találja. Nem is fontos: mondja. Itt van az indexben az érdemjegy, a szakdolgozatok: elégséges, közepes. De nem találja… Az egyetem sem találja. El sem tudom képzelni azt a hallgatót, aki komoly munkát fektetett a szakdolgozatába és nem találja… A volt miniszterelnök nyilván nem tartotta fontosnak ezt a munkáját, nem is őrizte meg. Pontosan olyan nívót képviselhetett ez a teljesítmény, mint kormányzásának eredményei. Nem találja… Nem is érdemes rá. Könnyen túlléphetnénk ezen, ha nem lenne továbbra is súlyos tét: nem találják a legminimálisabb képesítésük bizonyítékát, de igényt tartanak az ország irányítására. Jellemző példa ez: a legminimálisabb hozzáértés sem feltétele az ország vezetésének. Mert ellenzékben sem lehet megtűrni ilyen szintű embereket. A magyar szavazóknak, a népakaratnak kell kivetni az ilyen szintű „politikusokat”. Akik nem találják a szakdolgozatukat. Ezek nem találnak meg később semmiféle szerződést, semmiféle nemzeti érdeket, semmiféle közösségi célt, semmiféle demokratikus vagy nemzeti formát.”

Nehéz mit hozzáfűzni a fenti sorokhoz. Talán annyit azért mégis érdemes, hogy két szakdolgozat négy példányáról van szó. Gyurcsány 1984-ben a Pécsi Tudományegyetemen és 1990-ben a Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán leadott dolgozatai azonban nem fellelhetők az érintett felsőoktatási intézményeknél. Az előbbi annak ellenére tűnt el, hogy az azonos szakon leadott többi szakdolgozat megvan, míg az utóbbit szabályos eljárásban leselejtezték. A két saját példányát pedig állítása szerint nem találta meg a volt miniszterelnök. A plágiumgyanú ügyében összesen hat sajtópert indított, négyet a Pécsi Újság ellen, amely elsőként foglalkozott részletesen a szakdolgozatokkal, egyet a Heti Válasz, egyet pedig az Index ellen. Mindet elveszítette. A Pécsi Ítélőtábla másodfokú ítéletéből egy rövid részlet azt is igazolja, hogy Gyurcsány első szakdolgozatának címe nem csak hogy megegyezett sógora szakdolgozatának címével, de különös módon Rozs Szabolcs munkáját, bár négy évvel korábban íródott, az egyetem megtalálta.

„/…/ a felperes – Magyarország korábbi miniszterelnöke – 1984-ben a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán szerzett diplomát. A diploma megszerzésének feltétele volt szakdolgozat elkészítése, amelyet a felperes 1984-ben „A Balaton-felvidék Szőlészete és Borászata” címmel nyújtott be. A jogutód intézményben, a Pécsi Tudományegyetemen 1999-2000-ben végzett állományrevízió során a felperes szakdolgozata már nem volt megtalálható, és az jelenleg sem áll rendelkezésre. A felperes volt sógora, Rozs Szabolcs 1980-ban a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karára ugyancsak „A Balaton-felvidék Szőlészete és Borászata” címmel nyújtott be szakdolgozatot, amely a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Földrajzi Intézetében jelenleg is fellelhető. /…/”

Vajon mi motiválhatja azt az embert, aki ugyanabban a témában, ugyanazon sajtóorgánum ellen négy pert is indít?

A hazugságbeszéd

Dobrev Klára, a már fent idézett interjúban az őszödi beszédről így vélekedett:

„Az egy fantasztikus ars poeticája volt mindannak, amit csinálni kell az országban. Hogy nem azért lettünk politikusok… rá kellett őket döbbenteni, hogy emberek, itt vannak húszéves elmaradásaink, amit valakinek egyszer el kell kezdenie rendbe rakni.”

A riporter kérdésére, amely a hazugsággal kapcsolatos részt feszegette, így felelt:

„Ami egyértelműen arról szól, csak ugye kiragadva már nagyon más, de ha végighallgatja az egészet, hogy emberek, hát itt ’89 vagy ’90 óta a politika arra a hazugságra épül, hogy nem kell semmit csinálni, majd minden rendben lesz, csak szavazzál rám. Erre vonatkozott a hazudtunk reggel, délben, este, hogy ugye már bírósági ítéleteink is vannak egyébként róla. Szerintem minden gondolkodó ember értette ennek a lényegét.”

Nos, szerintem is értették az emberek, az más kérdés, hogy nem úgy értették, ahogyan ebben az interjúban Dobrev Klára magyarázta. Azok ugyanis, akik Sándor Iván Kossuth-díjas íróhoz hasonlóan igazságbeszédként aposztrofálták az adathamisítással megnyert választások, majd az azt követő hazudozás napvilágra kerülésének tényét, tévúton járnak. Sándor Iván idén januárban egy, a Népszavának adott interjújában így fogalmazott:

„A nyugati újságírók sok kérdést tettek fel az októberi eseményekről. Azt feleltem, uraim, mutassanak még egy kormányfőt, aki ilyen őszintén beismeri a hibáit, mint Gyurcsány Ferenc.”

Karakán mondat, nem vitás, ám sajnálatos módon a hangsúly nem azon van, hogy beismerte, hanem azon, hogy magát a cselekményt elkövette. Azaz bárki, aki nem végzi el a munkáját, a rábízott feladatot, helyette csal és hazudik, az nem várhat, és nem kaphat elismerést azért, mert a közvetlen kollégáinak beismerte tetteit, vagy nyíltan beszélt közös inkompetenciájukról. Hibás tehát a hazudtunk reggel, éjjel meg este kijelentésből arra következtetni, milyen remek ember az, aki mindezt beismeri, a megfelelő konzekvencia jóval inkább az, hogy egy ilyen alak politikai, erkölcsi és morális értelemben is vállalhatatlan.

De ugyanilyen vállalhatatlan Dobrev azon kijelentése, hogy a beszéd valójában a rendszerváltozást követő teljes politikai elit tehetetlenségére és hibáira vonatkozott – nem egyéb ez, mint a felelősség szétkenésére, elmosására való törekvés hiteltelen megnyilvánulása. Nézzük csak szó szerint az ominózus beszéd idevágó részét!

„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?… Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este.”

Ebben a néhány mondatban Gyurcsány négyszer említ konkrét időintervallumot, két ízben négy évről beszél, egy ízben másfél-két évről, végül pedig másfél évről. De egyetlen egyszer sem mondja ki azt, hogy rendszerváltás, és azt sem, hogy az elmúlt tizenhat esztendő összes miniszterelnöke és politikai kurzusa felelős a kialakult helyzetért. Egyszer sem. És ez nem csupán erre a részletre, hanem a teljes beszédre igaz. Persze különös is lett volna egy MSZP frakcióülésen Antall József, vagy Orbán Viktor politikáját elemezni, mivel abban az időpontban egyikük tizenhárom, másikuk pedig már négy éve nem kormányozta az országot. Igaz, Gyurcsány sem, de mégiscsak ő volt hivatalban, ezért a felelősséget is neki kell(ett) volna vállalnia.

A beszédnek azonban van egy olyan részlete is, amely kevésbé ismert, s belőle csupán egyetlen mondat merevedett ki a magyar társadalom szeme előtt, ám ha lényegét megértjük, megérthetjük Gyurcsány jelenkori tevékenységét, illetve frusztrációjának okát is.

„Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt. Most az adja, hogy történelmet csinálok.”

Nos, az bizonyos, hogy a nevét jegyezni fogják a történészek, példaként említik majd, intő példájaként annak, hogyan ne kormányozzon az a mindenkor helyzetbe kerülő, aki nem akar egy országot az államcsőd szélére sodorni. Orbán Viktorral kapcsolatos megjegyzésében pedig benne foglaltatik egy oly görcsös félelem, amely mindvégig meghatározta nemcsak a DK, de a teljes magyar ellenzék politikáját – mindegy milyen áron, de Orbánnak mennie kell. Nincs alku! – szólt Gyurcsány pártjának szlogenje, ám a választás után kiderült, hogy a magyar társadalom többsége éppen vele, pártjával, és a velük egyezkedő ellenzékkel nem kívánt újabb alkut kötni. A választás éjszakáján pedig tökéletesen fogalmazta meg azt a fajta frusztrált tehetetlenséget, amelyet a 12 évvel ezelőtti beszéd fentebb idézett része is pontosan tükröz – „Nem találjuk ellenszerét a Fidesz politikájának.” Pedig van, s nem is bonyolult: jobban kell csinálni!

Ő maga egyébként egy 2014-es televíziós interjúban így emlékezett saját beszédére:

„Ez a történet, ha nem jön elő 2006 szeptemberében, én nem emlékszem rá, hogy mondtam ilyen beszédet, higgye el nekem! …Én nagyon nem éreztem magam bűnösnek, egyébként  ma sem. Ez egy átkozottul jó beszéd. Hogy van benne káromkodás? Hát én szoktam káromkodni!”

Hát ennyi. Ennyi?

A második részhez kattintson a következő oldalra, vagy IDE!

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Polgári Szilvia

Polgári Szilvia író, publicista, szerkesztő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomázott történelemből és szerkesztésből, előtte pedig grafikát és tipográfiát tanult. 2009-ben publikálta kisregényét, Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozata jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte Hamvasztás Magyarországon című tanulmányát.
Share

Esetleg más?

Ambrus Csaba: Múlt és jelen a Balkán tükrében

Bevallom férfiasan, kezdem elveszíteni a fonalat. Ülök a laptopom előtt, böngészgetem a nagyvilág híreit, közben …

8 hozzászólás

  1. “Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk.”
    Ez is ótvaros nagy hazugság,(mint ahogy azt már megszoktuk a gyurcsány-dobrev féléktől) hiszen,NEM AZ ORSZÁG csinálta a böszmeséget,hanem a gyurcsány és bandája.

    • És mindezt a választás megnyerése után mondta a szájával (ami egy segg,hiszen még az aláírása is a pillanatnak szól)

  2. HeroesNeverDie

    Polgári Szilvia cikke a legjújabb kori magyar publicisztika egyik fénypontja!

    Javasolnám ezt a tanulmányt – legalább – angol nyelvre lefordítani, mert kiválóan fel lehetne használni a külföldi ms-média hazánkat gyalázó cikkeinél (Der Spiegel, Die Zeit, etc.), mint a nyugat-európai olvasók számára is érthető nyelven közölt linket.

    • Tisztelt HND
      Ön szerint leközölnék a fordítást külföldön? Talán FIZETETT HÍRDETÉSKÉNT! Sajnos,nem tudok mást elképzelni.

    • /göre gábor biró úr

      Olvasott-e Ady, vagy Bálint György irásokat? Ady publicisztika:

      EGANIZMUS S A SZÉKELYSÉG
      Mi, kiket a lelkünk, vagy a kenyerünk arra kényszerít, hogy megfigyeljünk minden levélhullásnyi zajú eseményt is körültünk, s kiknek látnunk kell azt a sok hazugságot, amivel a nyilvánosságnak élők a nyilvánosságot becsapni akarják: gyakran érezzük a sokáig visszafojtott méltatlankodásnak, dühnek azt a vulkanikus kitörni készülését, mikor szeretnők torkon ragadva megfojtogatni egy kicsit a hazugságok mestereit.
      Erővel, erőszakkal kell sokszor mérsékelnünk magunkat, nehogy azt higgyék, hogy mert haragszunk, nincs igazunk.
      A magyar közélet hazugságai között nem a legkisebb hazugság a rutén-akció, az eganizmus.
      Ilyen nagy kaliberű szélhámosságot csak minden évtizedben láthat a világ. Amit így felületesen észrevehet, az mind szépnek, nemesnek, deréknek látszik. De aki jól bepillant a háló szálai közé, látja a nagystílű svindlit. Hazug az akció oka, célja, módja, helye, ideje és eszköze. Az eganizmus legmerészebb előcsatározása a reakciónak. Célja faji és vallásharc. Módja a jezsuitaság. Helye a klerikális tanyák homálya. Ideje a középkor, s eszköze a félrevezetés.
      A szűzmagyarság alföldi munkásnépének sok ezre nyomorog. A palóc-magyar faluk kiköltözni készülnek, egész Felső Magyarország siralomház. A középosztályt, már meg sem próbálják menteni. Iparosaink nyomorognak. Az ország gépezetének ötvenezer mechanikusa, a magyar tisztviselői kar hangos, harsány hangon kér a meg élhetésre módot. Ezer helyről sürget, hív, könyörög a szükség, s mi rutén-akciót csinálunk és Eganokat küldünk szét, hogy csaholják föl az országban azt a kis békességet is, amit a közös nyomorúság plántált szomorú virágként közénk.
      De e szörnyű hazugságok akkor forralják csak fel igazán bennünk a vért, ha a székelység helyzetére gondolunk.
      Ország-bontó akciókra kerül időnk, lelkünk, pénzünk, s a székelység pusztulását pedig közömbösen nézzük.
      Kiválóbb, becsesebb emberanyag nincs ezen a földön. Erős, egészséges, józan filozófiájú, munkás, lángoló, ha kell, de praktikus mindig, fajához, bölcsője földjéhez pogány szeretettel ragaszkodó.
      Szívós erővel állt századokon a mi védbástyánkul. Most roskadozni készül. Mindig csak kértünk tőle, adni sohasem adtunk. Nem bírja tovább. Védelmére ki siet? Az állam nem is állam. A hatalom az, eganizmus akciójával készül az országot tönkretenni. A parlament kiskorú gondolkozásnak tanyája. A magyar társadalom ezer sebtől vérzik, akcióra képtelen. Dúsgazdag főpapok és urak? Ezektől jót ritkán lehet kapni. Meghalhat ez a nép, elzárva mindenkitől, elárasztva, fölfalva oláhságtól, szászoktól, hazát és hazai kultúrát gyűlölő, a hatalomtól becézni kezdett s vérszemet kapott ellenségektől.
      Nem is keressük az enyhe szókat. Vétkes hazugság, hitványság a hatalom mit-művelése. Ez a hatalom hazudozva tör, zúz, rombol. Az igazi szükség szava elől befogja a fülét. Így tűri, s nem bánja a székelység pusztulását is.
      Néhány erőshitű ember van ebben az országban – áldassék meg hitük és karjuk -, kik a hazugság romboló hatalmával szemben építésre mertek vállalkozni.
      Bár észrevennék őket, s bár érnének el valami sikert!…
      Nagyváradi Napló 1901 Ady Egán Ede a Barta Miklós: Kazárföldön című könyvének hőse, első magyar szociográfia Kárpátaljáról!

  3. Dávid Szaniszla

    NO KOMMENT!!!

  4. atörökszultàn

    Kivàlò összegzö elemzès.

  5. Andrea Császiné

    Kiváló a cikk, érdemes olvasni. Az én generációmon is van mit csiszolni…. Én is megvilágosultam… Köszönöm

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.