2020 október 29., csütörtök

Reneszánsz vagy végpusztulás? (A fekete zaj kora 1.)

Share

Kotyogó Bisztró… Egy kis kávéház, ahol nem csak a test, hanem a lélek is felfrissül, a sütemények és italok mellett könyvekhez, színvonalas estekhez is hozzájuthat a betérő.

2014. szeptember 19-én itt tartottam meg előadásomat A fekete zaj kora címmel. Az alábbiakban az előadás szerkesztett változata olvasható.

Elöljáróban annyit szeretnék kérni, hogy az előadásomat senki se úgy hallgassa, hogy az abszolút és megfellebbezhetetlen igazságot akarom elmondani – ez csak pár vitaindító gondolat.

 

 

Az első kérdés, amire ma este keresem a választ, hogy az irodalom valóban pusztulásra ítéltetett-e a XXI. században? Ma látszólag nincs igény rá. Ma irodalmi lapot indítani, vagy könyvet kiadni pénzügyileg öngyilkos vállalkozás, ráadásul a költőknek nincs olyan szerepük a nemzet életében, mint a nyolcvanas évekig volt. Ma nincs olyan költő vagy író, aki Babits, vagy Illyés Gyula székében ülne… Végpusztulásra ítéltetett az irodalom?

A hagyományos irodalom talán igen, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egy újabb információs forradalom korában élünk. Az információs forradalmak mindig átalakítják a társadalmat, ezen belül az irodalmat is. A könyvnyomtatás feltalálása elvezetett a reformációhoz (XVI. század), a napilapok általánossá válása a francia forradalomhoz (1789), a tömegmédia megjelenése a fasizmushoz és a nácizmushoz.

Vajon mit hoz az internet és a közösségi média? Érdekes módon, az internet a legnagyobb változásokat nem az európai kultúrkörben váltotta ki, hanem a muszlim világban: az al Kaida, a Muszlim Állam nem jöhetett volna létre, ha nincs internet. Az európai kultúrkörben, ahol a struktúrák stabilabbak, a politikai változásokat ugyan segítette, de olyan mértékű forradalomra, mint a muszlim államokban, még nem vezetett. Mégis, valami megváltozott és ez a változás az irodalomban is jelentkezik.

A klasszikus modell, amiben felnőttünk, egyszerű volt: az író írt, a kiadó kiadott, az olvasó pedig olvasott. Ma azzal, hogy az írásait bárki szabadon közzéteheti az interneten, ezek a szerepek összemosódtak. Az író egyben kiadó is, de az olvasó gyakran író is. Igaz, az írókat elsősorban a saját alkotásaik érdeklik elsősorban, mások írásai legfeljebb egy lájk erejéig…

Mondhatnánk, hogy visszatértünk a régi, tömegmédia előtti korba, amikor a népi irodalomban egyetemes volt az alkotás. Amikor az öregek ajkán alakult a mese, a fiatalok ajkán meg a dal. Csak ma nem szájról szájra, hanem site-ról site-ra száll az ének.

Ma csak a poet.hu honlapon 10 799 szerzőt regisztráltak, és 118 139 vers érhető el… Ilyen nagy számok a klasszikus modellben elérhetetlenek voltak, igaz a mennyiség nem jelent minőséget is. Persze akkor is születtek művek, de jórészt csak az íróasztalfióknak, nem váltak közkinccsé.

Nem mondom, hogy ezek a versek mind remekművek. Ahogy Ray Bradbury is megállapította, ha az információ átadásának technikája olcsóbbá és elérhetőbbé válik, a színvonal általában esik. Gondoljunk a könyvnyomtatás megjelenésére! Azelőtt egy könyvet lemásolni akár több évbe is beletelhetett, így csak a legértékesebb művek maradtak fent, amik megérték ezt a fáradságot. A könyvnyomtatás nélkül nem lenne ponyva és lektűr irodalom.

Az irodalom inflálódásával együtt megváltozott az író, a költő szerepe is. Babits és Illyés a nemzet lelki vezetői is voltak, írásaik a történelmi időkben útmutatást adtak. Ma is vannak ünnepelt költők, de ők sokkal inkább celebek: nem olvassák verseiket, de odafigyelnek rájuk. Ne becsüljük ezt le, mert ők adnak, adhatnak lelki tartást a nemzetnek. Csak éppen már nem az irodalommal.

Jómagam is tapasztalom, ha valamerre járok, tízszer annyian nézik, lájkolják meg a facebook oldalamon, az ott készült fotókat, mint ahányan megnézik az írásaimat…

Így a vitaindító kérdésemre a válaszom: szerintem ma az irodalom nem a végpusztulással, de nem is a reneszánsszal (azaz újjászületéssel) néz szembe, hanem születéssel: valami új alakul ki, ami más, mint a megszokott. A régi alapokra új épületet húzunk fel, rajtunk áll, hogy ez az épület egy gyorsétterem, vagy templom lesz.

De így van jövője az irodalomnak.

Zárásként hadd idézzek egy ígéretes fiatal költőt, Gombkötő Ildikót, aki a hagyományos modellben valószínűleg nem jutott volna publikálási lehetőséghez:

És már hinni sem tudom, hogy van olyan, aki engem így szeret.
Ajtóstul rontottál és én bár nem szóltam, de megijedtem.
Mint reszkető kiskamasz, rejtettem el magam elől a kulcsokat.
Nehogy bezárjam, nehogy kizárjalak.

Talán az irodalomnak ez az új reneszánsza segíteni fog, hogy az új József Attilák ne kallódjanak el…

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.