2020 szeptember 24., csütörtök

Szabadon élek és varázslatot adok

Share
Minden év augusztusának első hétvégéjén fesztivál van nálunk, Dinnyefesztivál. Jó szokásomhoz híven idén sem hagytam ki a mulatságot. A különböző, főleg alkoholtartalmú italokkal megpakolt fabódék között ténferegve, egyszer csak furcsa dologra lettem figyelmes. Egy rakás ember tömörült egy helyre és a nyakukat nyújtogatva bámultak valamit.
"Az emberek a pár percnyi varázslatot veszik meg, nem azt a képet"
Mintha csak egy mágnes lett volna a földön, maga köré gyűjtve az arra járókat. A fölött érzett kíváncsiságom, hogy mi az, aminek a hatására földbe gyökerezik az járókelők lába, engem is odahajtott. A legalább ötven ember közé sikerült annyira befurakodnom, hogy megláttam egy lámpa fényét, az alatt pedig egy ládányi festékspray-t, papírokat, fatáblákat és még egy pár fura eszközt. Ezen a ponton kezdett el igazán érdekelni a dolog, szóval tovább tülekedtem. Egy némileg jobb pozícióba kerülve végre megláttam a holmik tulajdonosát is; egy hosszú hajú, festékes, maszkos figurát, amint egy üres kartonlap felett hadonászik, látványos mozdulatokkal dobálja a festékes flakont egyik kezéből a másikba, fújkál egyet-kettőt, a zene ütemére jár a lába, néha megpörgeti a kartonlapot, összecsapja a tenyerét, majd egy másik színt kap fel és újra fúj.
Ez a körülbelül tíz percig tartó utcai performance akkora hatással volt rám, hogy arra eszméltem csak fel, hogy vége. Egy lettem én is az ámuló emberek közül, akiket az előbb még gyanakodva figyeltem. Aztán a tömeg tapsviharba és éljenzésbe tört ki, a művész pedig körbemutatta az elkészült alkotást. Érdekes, hogy maga a show annyira lekötötte a figyelmemet, hogy azt szinte észre sem vettem, hogy itt igazából egy kép készül. Ami persze rögtön ki is robbantotta a háborút, azzal kapcsolatban, hogy ki fogja megvenni. A kedélyek azonban rögtön lecsitultak, amint a két tenyér újra összecsapódott jelezve, hogy elindult egy új munkafolyamat. A festékes flakonok máris repültek, jött a fújás ide-oda. Másodjára már tudatosan a készülő képre koncentráltam. És a technika valóban megkapó. Az, ahogy az üres lapra fújt különböző színű festékpacákból, egy összegyűrt papírlap segítségével, hogyan lesz pár pillanat alatt sziklás táj, vagy éppen tengervíz. A megszokottal ellentétben itt nem felkerülnek egymásra a rétegek, hanem éppen ellenkezőleg, a felvitt festékből helyenként eltávolít valamennyit, ezáltal hozva létre a formákat. A képek érdekesek, látványosak, de engem mégsem a végeredmény fogott meg igazán, hanem maga az alkotás folyamata. Az emberekre tett hatás, amit én is megtapasztaltam a saját bőrömön.
Másodjára egy kiállításon találkoztam a művésszel, ahol szóba is elegyedtünk egymással. Minél tovább hallgattam, ahogy az életéről és a művészetéről beszélt, úgy egyre jobban érdekelni kezdett maga az ember. Az a valaki, aki ötven éves korára megtalálta a saját boldogságát a szabadságban. A szabadság a kulcsszó – mondja. A kötöttségek nélküli élet, hogy autójába minden befér, amire szüksége van, aztán csak elindul a világba, akárhova. Elmondása szerint gyermekkora óta szeret játszani, szerepelni. Egyszer gondolt egyet és készített egy marionett bábut, akit „Blöro”-nak nevezett (akivel egyébként a Csillag születik színpadán is feltűnt), s elkezdte járni vele az országot, majd Európát, utcai előadóművész lett, aki a legkülönfélébb zenékre táncoltatja sajátkészítésű figuráját, és az emberek imádják. Megjárta már Írországot, Skóciát, Angliát, nyaranta vendégfellépő az olasz és a spanyol riviérán. Téli törzshelyei, Ausztria nagyvárosai. Aztán jött a festés, ami még nagyobb hatást váltott ki a közönségből. Minden szabadtéri eseményen, fesztiválon ott van és mindig hatalmas tömeg veszi körül.
Pár napja egy budapesti fesztiválra kísértem el, és ismét lenyűgözött, amit láttam. Attila már reggel a helyszínen volt, de délben még mindig csak ténfergett, nézelődött, az árusokkal beszélgetett. Mikor megkérdeztem, hogy nem akarja-e esetleg elkezdeni a munkát, azt válaszolta, hogy mindent csak nyugodtan, a maga idejében, amikor kedve lesz hozzá.„Ha elkezdesz izgulni a pénzért, akkor már kereskedő vagy, nem művész.” Aztán mikor „eljött az ideje” betolta a tömegbe a kis taligáját megpakolva mindennel, ami kell, festékes ruhában, mosolyogva. Az emberek – jó szokásukhoz híven – persze gyanakodva, megvetéssel telt pillantásokkal nézték. Ő azonban nem foglalkozott ezzel, hiszen tudta, hogy a helyzet pillanatokon belül megváltozik. Én pedig figyeltem a reakciókat. Attila ráérősen, kényelmesen kipakolt, leült, felvett egy maszkot, összecsapta a tenyerét és munkához látott. És láss csodát, a sétafikáló emberek lába földbe gyökerezett, egyre többen és többen lettek, előkerültek a telefonok, a kamerák, a szájakat pedig félpercenként hagyta el egy-egy ámuló hang. Tíz perc múlva, Attila levette a maszkot, körbemutatta a képet, s kitört a tapsvihar. Amint elkészült a mű, el is kelt, de ahelyett, hogy nekilátott volna a következőnek, oda jött hozzám beszélgetni és mikor megosztottam vele a tapasztalatomat az emberi reakciókról, egy újabb bölcsesség hagyta el a száját: „tudod, az emberek a pár percnyi varázslatot veszik meg, nem azt a képet.”

A kulcsszavak tehát a szabadság és a varázslat. A varázslat a show, nem feltétlenül az, amit csinál, hanem az, ahogyan csinálja.  Megvan az a képessége, hogy ámulatba ejtsen, elfeledtessen pár percre minden mást. Erre pedig csak az képes, aki teljes szívből szereti azt, amit csinál. Kevés ember teheti, vagy inkább teszi ezt meg, de Hlásznyik Attila vagy, ahogy magát jellemzi; a sprayman közéjük tartozik.

PolgarPortal – Zana Diána

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Múzeum a város felett: Kiscelli Múzeum

Utunk következő állomása a Kiscelli Múzeum volt. Különös ez a múzeum, különös történettel, különös múlttal …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.