2019 július 18., csütörtök
Fotó: neptun.sze.hu

HND: A tanulás szabadsága kontra a szabadság tanulása

Share

Újabb vendégszöveg HeroesNeverDie kolléga tollából

A mi családunkban bármilyen ajándékozással együtt járó ünnepkor kizárólag könyv volt a meglepetés. Babákkal nemigen foglalkoztam, azt a kettőt, ami volt, néha meglátogattam, de nem tudtak huzamosabb ideig lekötni. A Märklin-modellvasútat, amit az apu egyszer karácsonyra vett nekem, úgyis csak együtt építettük fel és használtuk, de utána el kellett rámolni, ezért bár érdekesnek, ám kissé macerásnak tűnt.

Még az általános iskola első osztályának megkezdése előtt tanultam meg olvasni, holott senki nem forszírozta, főleg nem kényszerített rá. A már akkor is eléggé kifejlett egómmal egyszerűen idegesített, hogy a szüleimre kell várni, ha nyolcvanhatodszor is a kedvenc mesémet akarom élvezni és nekik felolvasásra sokszor egyszerűen nem volt idejük. Az olvasás megismerése egy örök szerelemmé fejlődött, csillapíthatatlan éhséggel az újabb és újabb, mesterien, vagy akár triviálisan leírt kalandok és történetek iránt. Egy ébredező gyerek, akit a betűk mámora elragad, nem válogat. Egyébként mind a mai napig szeretem a ponyvának, irodalmi szemétnek titulált dolgokat, felüdülésként a nehezebb, gondolkodásra, sokszor bekezdések újraolvasására inspiráló szövegek mellett.

A lavina elindult és faltam a történelmi könyveket, meg persze az indiánosakat is, illetve Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait, amelyek ma már az USA-ban rasszista borzasztóságoknak számítanak. Mielőtt elkezdtem volna történelmet tanulni, már szent meggyőződésem volt, hogy régész leszek. Fogalmam sem volt arról, hogy a 60-as évek Magyarországán, illetve amíg felnövök, mennyi régészre lenne szükség, de már láttam magamat expedíciókat vezetve, valahol a világ másik szögletében, mindenféle kövecskéket fújogatva és porolgatva, mert az akkori fekete-fehér egyprogramos magyar tévében egy erről szóló dokumentációt néztem. Aztán valamikor kiderült, hogy Magyarországon nincs régészképzés, csak a Szovjetunióban, az is nagyjából 8-10 évben egyszer magyarok részére, valamint feltehetőleg nem az apám stigmájával ellátott amazonoknak, amit én is viseltem és már korábban említettem.

Miért is írom ezeket? Korántsem az akkori időket rózsaszín szemüvegen keresztül láttatni, annak dacára, hogy abban a rendszerben is önfejűen mindig sikerült azt csinálnom, amit éppen jónak láttam, akár a tanulás területén is, de ezt lehet nevezni szerencsének, dacára a családi hátránynak, vagy egyszerűen tehetségnek. Nem tudom. Talán a rendszer alapvető slendriánsága, illetve a nyelveket beszélő munkaerő hiánya is segített sokszor.

Kikerülve Németországba, elég gyorsan átláttam az ottani helyzetet. A tanulás szabadsága azt jelentette, hogy eszméletlen mennyiségű ember került a különböző egyetemekre, akik akár 15-20 évig is, a preferáltan bölcsész szakok között “diákoskodtak”, a tipikus egyetemi hallgatós viselkedési formával “forradalmárkodva”. Sokan még az ilyen könnyen tanulható, mert elsősorban dumálós szakok, képletek, egyenletek és függvények nélküli oktatásból is kiestek, vagy nagyon nagy jó akarattal befejezték. Akinek nem volt gyomra pl. zöld politikusnak, esetleg lokális újságírónak elmenni, az sokszor utólag tanult valami szakmát és abból él azóta.

Ma ott tartunk, és ebben Magyarország sem kivétel, hogy a diplomás ember egykori nimbusza lassan devalválódik. Figyelve azonban a magyar fórumokat, ez a mítosz még sokakban él. Teljesen mindegy, milyen diploma, csak legyen. A tanulás szabadsága. Mert ő egy tanult ember. Hogy a társadalomnak mennyi szociológusra, mennyi genderistára (semennyire!), mennyi teológusra, dramaturgra, nacionalizmus kutatóra és még sorolhatnám, van szüksége, az senkit nem érdekel. A lényeg a DIPLOMA! Lett légyen az akármilyen egzotikus tárgyból, mindegy. Csak ne legyen szakmunkás!

A szabadság tanulása közben bizony sokan elfelejtik a gyerekek adottságát, érdeklődési körét. A sznobizmus diktátuma lenézi a kétkezi, sokszor igenis nagyon kreatív, rengeteg tudást, tapasztalatot igénylő szakmunkát. Holott a bürokratákká avanzsált, valamilyen állami helyen túlélő értelmiségiek, akikre a folytonos frusztráltság eléggé jellemző, miközben semmi produktív többletértéket a társadalomnak nem produkálnak, heteket, hónapokat várva, fészbukos felhívásokat körözve, kétségbeesetten keresik a kihalófélben lévő szakikat, akik ezt-azt képesek megjavítani, helyrehozni, esetleg valami újat alkotni. Ismerek ilyet, aki félelmetesen jó magyar szakember a maga területén, ráadásul eszmétlenül jó humorú, intelligens valaki. Ahogy ismertem olyat is, aki 2 “diplomásan”, amire 50 évenként van szüksége egy szűk körnek, az Anglia, majd vissza Magyarország, majd megint Anglia háromszögben ingázva, végül is könyvelő lett. Ott.

Az oktatás szabadsága? Igen, amire a társadalomnak szüksége van. A szabadság tanulása? Egyéni. Én mindent megtettem annak érdekében, hogy végre kirúgjanak az ELTE Jogtudományi Karáról, ahova maximális pontszámmal vettek fel, és ami hároméves kemény harcomba került a hőn imádott munkám mellett. Miközben szegény szüleim kétségbeestek, én nehezen tudtam a diadalittas vigyort letörölni az arcomról. Szabad lettem. Azóta ezer más dolgot tanultam. Nyertem.

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Nagyszombati csend

  Csend van, nem történik semmi sem, a Messiás sírjában pihen, az apostolok ajtók mögött …

2 hozzászólás

  1. Szabó István

    Jaj, de szívesen írnám, hogy ejnye-bejnye! De szívesen kikérném magamnak, mint bölcsésznek, ezt a hangot! De nem teszem, sőt meghúzom magam, mert nagyon is jellemző ez a kis karcolat. Legalább is a nyugat-európai, közelebbről a hollandiai állapotokra. Kevés kivételtől eltekintve (akik úgyis csak a szabályt erősítik) kevés a bölcs a bölcsészek között. Óriási túltengés van jurátusokból is (de minek?), viszont mérnök alig van. Középszinten a helyzet ugyan ez: rengeteg hasznavehetetlen ilyen-olyan tintanyaló mellett nincs szinte szakmunkás.
    Eb ura fakó.
    Látjátok feleim: hát ezért jutnak és maradnak a junckerek, schulzok, timmermansok etc. oda, ahol vannak.

  2. Szabó István

    Bár így utána gondolva megértem ezt a tanulási lázat. Addig se kell dolgozni meg egy diplomával van esély valamiféle kínkeserves megélhetésre. A kétkezi munkás meg annyit keres-kutat ami éhen halni sok, de megélni belőle kevés.
    Az oktatásról annyit – két gyerekem járta ki az elemit, hogy inkább doktrínalás, mint oktatás. Írni, olvasni, számolni nem tudnak, vagy alig. Viszont politikailag korrekten hagyják el az általánost.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.