2018 február 19., hétfő
Zombor, 1941. április 12. Bevetésen a magyar gyalogság (MTI/Hadtörténeti Intézet)

Újvidéki „hideg napok” – a belátás és a megbékélés jegyében

Share

Hetvenhat éve, hogy a délvidéki területekre bevonuló magyar katonai alakulatok tömeggyilkosságot követtek el az ismét magyar kézbe került Bácskában. Az eredetileg a partizánok ellen indított megtorló célú razziának 3300-3800, polgári személy esett áldozatul. A II. világháborúban példa nélküli módon a felelősöket a magyar hadbíróság elítélte. Az 1944-es – revansnak mondott – szerb vérengzések beismerésére a magyar-szerb viszony közelmúlti rendezéséig kellett várni.

Mivel a német vezérkar 1941 tavaszán már javában dolgozott a Szovjetunió elleni hadjárat, a Barbarossa-terv részletein, Hitler biztos hátországot akart maga mögött tudni Délkelet-Európában. A Führer ekkor döntött: a vonakodó Görögország mellett Jugoszláviát is el kell foglalni.

Az előzmények

Megérkezett Hitler felkérése, hogy a Magyar Királyi Honvédség vegyen részt a Jugoszlávia elleni hadjáratban, amelyért cserébe Magyarország megkapja Bácskát és Bánátot, sőt, egy ízben Fiume neve is elhangzott. A razzia előzménye az volt, hogy a csendőrség a maga mindössze 800-850 fős legénységi létszámával képtelen volt a magyar bevonulás eredményeként visszatért délvidéki területeken fenntartani a rendet. Számos orv- és terrortámadás érte a csendőrjárőröket, amelyeket a szerb partizánoknak tulajdonítottak.

A razziát kiváltó okok

Amikor Zsablya környékén egy tanyán két rendőrt ismeretlenek megöltek, majd a tetteseket üldöző csendőrök és határvadászok fegyveres összetűzésbe keveredtek a szerb tettesekkel, a lövöldözésben többen meghaltak, ami alapján Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel egyetértésben arra a következtetésre jutott, hogy egy razzia révén kell kiszűrni a szerb ellenállókat, mégpedig honvéd parancsnokság alatt.

Idegenrendészeti igazoltatásnak indult

A feladatra a Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes parancsnoksága alá tartozó szegedi hadtestet jelölték ki, megerősítésként pedig odairányították a makói csendőr tanosztályt. A terv az volt, hogy az ellenőrzési feladatokra vegyes – csendőrökből, katonákból és helyi rendőrökből álló – kutató és kísérő járőrcsapatokat állítanak fel. Ez utóbbiak dolga elkísérni az igazoló testület elé azokat, akik valamilyen okból nem tudják igazolni magukat.

Ki akarták szűrni a hatóságok ellen fellépő gerillákat

A kivégzések közvetlen oka a razzia alatt bevezetett kijárási és helyváltoztatási tilalom volt. Azokat végezték ki, akiket az egyes településeken a helybeliekből összeállított igazoló bizottság nem tudott igazolni, következésképp nem ismerték őket, nem helybeliek voltak. Szombathelyi Ferenc vezérezredes január 22-én táviratilag utasította Feketehalmy-Czeydner altábornagyot, hogy a törvénytelenségeket személyes felelősség mellett szüntesse meg.

A partizánokra a genfi konvenció sem vonatkozott

A következő napon – január 23-án – a razziázó járőrök között rumot osztottak, és az ittas katonák követték el az első igazolhatatlan atrocitásokat. A korábbi kivégzések ugyanis rögtönítélő bíróságok ítéletein alapultak, ami háborús körülmények között, felfegyverzett terroristák – akiket a történelem ma partizánoknak nevez – esetében bevett szokás. A hadviselő felek tudták, hogy rájuk nem alkalmazhatóak a genfi egyezmény előírásai.

Túlkapásokba torkollott a razzia

A gyakorlat azonban tragikusan alakult, az ártatlan civilek lemészárlása semmivel sem igazolható. Ezt így ítélte meg Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke is, aki Horthy Miklós kormányzóval egyetértésben röviddel később hadbíróság elé állíttatta az érintett katonatiszteket. Az más kérdés, hogy többen közülük Németországba szöktek, ami viszont már egy másik történet.

Az újvidéki razzia miatt már 1942. január végén többen is tiltakoztak, így Bajcsy-Zsilinszky Endre, gróf Bethlen István és Milan Popovic délvidéki képviselő. Nem sokkal később Kállay Miklós miniszterelnök elrendelte az események kivizsgálását 1942 tavaszán. A Babos József hadbíró ezredes által vezetett vizsgálóbizottság három hónapig vizsgálódott Újvidéken, s az általa szerkesztett 800 oldalas beszámoló hatására Szombathelyi vezérezredes elrendelte a katonai ügyészségi nyomozást. A hosszas vizsgálódást követően a Honvéd Vezérkar főnökének bírósága 1943. december 8-án kezdte meg az újvidéki razzia ügyének tárgyalását. A vád hűtlenség volt, mivel így azonnal végrehajtható, súlyos ítéleteket lehetett szabni, amelyek ellen nem volt fellebbezési lehetőség.

Az új kutatások és a csendőrség szerepe

A legújabb kutatások szerint már az 1943-as peranyagból is kiderül, hogy a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a magyar köztudatban a csendőrség híre lényegesen rosszabb, mint amire tevékenysége alapján rászolgált. A belügyminiszter irányítása alá tartozó honvédségi szervezet feladata a vidék rendjének fenntartása volt 1881 óta, amit eredményesen oldott meg. Ezt 85-90 százalékos bűnügyi felderítési mutatói támasztják a legjobban alá. Rossz hírneve a vidéki zsidóság deportálásában ráosztott szerep alapján alakult ki, amire az ötvenes évek valósághamisító propagandája tudatosan rá is erősített. A csendőrségről a köztudatban élő képet tehát jó lenne korrigálni, a valóságnak megfelelő összképet alkotni.

Azóta sincs kivégzési parancs

A korszakot feltáró szakemberek szerint parancs, hogy valakiket agyon kell lőni, nem létezett, vagy egyenlőre nem került a kutatók látóterébe. Az illetékes és felelős parancsnok Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy volt. Ő a későbbi perében is elmondta, hogy arra adott ki parancsot, hogy a razzia során az a személy, aki nem tudta igazolni magát, igazoló bizottság elé kell állítani, ahol akár papírok, akár ismerősök, szomszédok révén igazolják. A cél az esetleg beszivárgó szerb ügynökök, partizánok kiszűrése volt. Az újvidéki strandon történt tömeges kivégzés minden valószínűség szerint két folyamőr tiszt, Zergényi Pál és Korompay Gusztáv önkényes parancsa alapján történt, amit egyébként a hadtestparancsnok azonnal leállíttatott, amikor a híre eljutott hozzá.

Az országgyarapítás korszakának utolsó fejezete már háborús körülmények között zajlott le, amikor Jugoszlávia szétesését követően a magyar királyi 3. honvéd hadsereg alakulatai 1941. április 11-14. között bevonultak a Bácskába és a Muraközbe. Ősszel a katonai közigazgatást a polgári közigazgatás váltotta fel, amikor a szerbiai ellenállási mozgalom megerősödésével a térségben is szórványos partizántevékenység vette kezdetét. 1941 novemberétől a Sajkásvidéken, Zsablya és Csúrog térségében egy partizánosztag ténykedett, amely feltehetően a Draza Mihajlovic ezredes által vezetett csetnik alakulatokhoz tartozott. Létszámát tekintve a területileg illetékes magyar katonai parancsnokság 110 főre becsülte, ám az a valóságban kb. 40 fő lehetett, s 1941 végén több alkalommal is megtámadtak csendőr és honvéd járőröket. Ez a csoport 1942. január 4-én rajtaütést hajtott végre, és a vele szemben álló magyar járőrt a közeli határvadász laktanyáig szorította vissza. A laktanya körüli tűzharcban mindkét fél veszteségeket szenvedett. A helyi csendőrség létszáma nem bizonyult elegendőnek a partizánok felszámolására.

A szerbek reakciója nagyságrendekkel brutálisabb lett

A Délvidékre 1944-45-ben újra bevonultak a szerbek, és több hónapos irtó hadjáratot kezdtek a relatív többséget alkotó ártatlan magyar polgári lakosság körében: Újvidéken, Szabadkán, Zomborban és sok más magyarlakta helységben több tízezer embert gyilkoltak le, és földeltek el jeltelen tömegsírokban. Ez a megtorlás legkevesebb tízszer annyi magyart érintett, mint az 1942-es „hideg napok” áldozatainak száma. 2006-ban a szerbiai parlament elfogadta a politikai kivégzettek és üldözöttek rehabilitációjáról szóló törvényt, ennek révén megszabadulhattak a háborús bűnösség bélyegétől a délvidéki Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakói, akiket 1944-45-ben ártatlanul kivégeztek, illetve vagyonelkobzással sújtva örökre elüldöztek otthonukból. 2013 júniusában a szerb–magyar történelmi megbékélés jegyében, a II. világháborúban ártatlanul megölt magyar és szerb áldozatok vesztőhelyén már együtt rótta le kegyeletét a vajdasági Csúrogon Áder János magyar és Tomislav Nikolic szerb államfő.

hirado.hu

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

A kormány megbecsüli az ápolók munkáját

Ápolónak lenni hivatás, az egészségügy igazi értékét nem az infrastruktúra, hanem az ott dolgozók adják …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.