2019 július 15., hétfő

Varga-Bíró Tamás: #metoo

Share

Nem bírom tovább. Muszáj, hogy kiadjam magamból, mert ha nem teszem, belülről emészt fel a kín. Megtöröm hát a csendet, ledobom magamról a hallgatás ólomsúlyként rám nehezedő terhét, és elmesélem országnak, világnak, hogy több éves kereskedelmi televíziós pályafutásom alatt milyen abúzusok értek. Illetve a rengetegből a legsúlyosabb ötöt.

1.
Várgesztesen forgattunk egy szórakoztató műsort. A produkció apartman-házakat bérelt nekünk, így ott is aludtunk. S ha már ott aludtunk, a műsor főszerkesztője, kedves barátom, az azóta sajnos jobb létre szenderült Gregorich András egy stábbulit rendezett a tiszteletünkre. Minden úgy indult, ahogyan indulni szokott. Először ittunk, majd próbáltuk megenni az Andris által kotyvasztott currys-szilvás csirkeragut, s miután ez nemigen sikerült, újra inni kezdtünk. Aztán, amíg a többiek táncikáltak és fecserésztek, Forgács Gábor barátommal leültünk a nappali bőrkanapéjára. Jobban mondva én az üres bőrkanapé szélére, Gábor pedig velem szemben, egy bőrfotelbe. Pár perce beszélhettünk csak, amikor megjelent a színen Liptai Claudia, és szó nélkül végigheveredett a kanapén, fejét az ölembe hajtva. A jegyzőkönyv kedvéért sietve megjegyzem, hogy Claudia a hátán feküdt, s szemei a plafont nézték. Ennek ellenére a tény az tény: a feje az ölemben volt. Folytattuk a beszélgetést, mintha mi sem történt volna, de Gábor egy idő után nem bírta tovább, és kacagva ezt mondta nekem: „VBT, téged most másfél millió magyar férfi irigyel.”. Én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy remélhetőleg Claudia akkori párja, Gesztesi Karcsi – akinek a bal combja többet nyomot a mérlegen, mint nekem az egész testem – remélhetőleg nem most váltja be azt a korábbi ígéretét, miszerint, ha dolgai engedik, lelátogat hozzánk. Így telt el körülbelül 20 perc, aminek a végén Claudia felkelt a kanapéról, elköszönt tőlünk, és aludni tért a lakrészébe. De fejének mintája bélyegként égett rá combjaimra, soha le nem moshatóan. Rengetegszer sírtam, mikor visszagondoltam erre.

 

2.
A második egy forgatáson történt. Épp Nagy Feróval beszélgettem egy villa teraszán, amikor azt éreztem, hogy két könyök nehezedik a fejem búbjára. Nem szépítem: valaki hátulról hozzám simult, és rám könyökölt. És ez még akkor is furcsa volt számomra, ha elárulom, hogy Feróval azonos mértékben szabta nekünk az Isten a testmagasságot. Az első történethez hasonlóan Feró sem jött zavarba, tovább mesélte valamelyik sztoriját, s én tovább helyeseltem. Csakhogy bólogatni már nem tudtam. A fejemen lévő könyökök miatt. Akiknek gazdája nem volt más, mint Demcsák Zsuzsi. S itt még mesze nem értünk a történet végére! Ugyanis a forgatás után Zsuzsi ezt kérdezte tőlem:

– Kocsival vagy? – Így. Semmi mismás, semmi kertelés, bumm, bele a közepébe.
– Igen – mondtam neki. – Miért? –
– Merrefelé mész? – kérdezte ő.
– Újpest elé. – mondtam én, rosszat sejtve. Szörnyűséges gyanúm azonnal beigazolódott, amikor mosolyogva megkérdezte: – Hazaviszel?

Most erre mit mondhattam volna? Én egy kis írócska voltam, ő meg a csatorna sztárja. Persze, hogy igent mondtam. Aztán hazavittem, s mert úriember vagyok, a liftig kísértem. A liftnél pedig a következő döbbenetes mondat hagyta el Demcsák száját:

– Nagyon szépen köszönöm! Szia, jó éjt! –
– Szia. – mondtam én is neki, s sokáig néztem a bezáródott liftajtót. Alig találtam vissza a kocsimig.

Hiszen abban a sötét lépcsőházban (vagy már idefelé is, a kocsiban) bármi történhetett volna velem.

3.
A harmadik dolog Tokaj-Hegyalján esett meg velem. Háromnapos stábkirándulással kedveskedett nekünk a producer. Az elején itt is minden simán és gördülékenyen zajlott. Hadházi Laci nem lépett a lábunkra, Nacsa Olivér nem szürcsölte a levest, Bagi Iván nem mondott vicceket, Ábel Anita pedig… hát úgy kábé nem csinált semmit, csak ült, és hozzánk se szólt. Egy darabig. Amikor azonban elkezdődött a borkóstolás… magam sem tudom, le merjem-e írni. Anita leült mellém, és beleivott a boromba. Nem szóltam. Úgy tettem, mint akinek ez imponál. De legbelül reszkettem a félelemtől. „Mit akar ez a nő? Mit akar ez az egész jelenteni? Ki vagyok én? Miért élek a világon? Mikor lesz már újra bajnok a Fradi?”. Ilyen és hasonló gondolatok kergették egymást a fejemben, amikor Anita – miután megitta a boromat – szó nélkül felkelt, és átült egy másik asztalhoz. Én pedig ott maradtam. Előttem az ajkai érintésétől még nedves, amúgy teljesen száraz pohár. A fejem pedig fájni kezdett. S ez egy égi jel volt számomra. Mert bármit is akart tőlem Anita, lám, akármikor tudtam volna hazugság nélkül azt mondani neki: „Bocs, de most fáj a fejem.”. Évekig nem tudtam újra Szomszédokat nézni…

4.
A negyedik abúzus egy forgatáson ért. Közös műsorban szerepeltünk Csősz Boglárkával. Felváltva mondtuk a kamerába az okosságokat, néha egymást ugratva, egymás poénjain élcelődve, amikor… amikor Bogi egyszer csak áthajolt a székemhez, megfogta bal fülemet, magához húzott, és egy puszit adott nekem. Majd azt mondta:- Jaj, de kis aranyos vagy!

Ismét nem tehettem semmit. Már este volt, ilyenkor a bíróságok zárva tartanak, nem jelenthettem fel. Másnap meg… úgy gondoltam, magamba zárom ezt is, akár a többit. Súlyos nagy titokként, borzalmas lelki sebként magamon viselve, tán mindhalálig.

5.
Az ötödik eset a Madách tér közelében, a Godot Dumaszínházban esett meg velem. Humorista barátaim meghívására végignéztem néhány tehetségesnek mondott, fiatal standupos első szárnypróbálgatásait. Köztük egy bizonyos Kormos Anettét, aki a műsora után az asztalunkhoz ült. Beszélgetni kezdtünk. Akkor még nem sejtettem, hogy a sors ismétli önmagát, s Demcsák mellé hamarosan Kormos is felzárkózik.

– Kocsival vagy? – kérdezte tőlem, miután mind szedelőzködni kezdtünk.
– Igen. – mondtam én.
– Hazaviszel? – kérdezte ő.
– Igen. – mondtam én. Mert mit is mondhattam volna? Hiszen a bármire képessé tevő őrület lángját már a műsora alatt is végig ott láttam lobogni a szemében.

Amikor a házuk elé érve leparkoltam, hirtelen eszembe jutott, hogy teljesen véletlenül van nálam egy példány az éppen akkor elkészült CD-mből. Kivettem a kesztyűtartóból, dedikáltam neki, és odaadtam. Mire neki meg az eszébe jutott, hogy teljesen véletlenül van nála egy példány az éppen akkor megjelent antológiából, amibe az egyik novellája is szerepelt. Dedikálta, majd átnyújtotta nekem. Aztán elköszöntünk, kiszállt a kocsiból, én pedig hazahajtottam. Otthon jutott eszembe, hogy meg se néztem, mit írt a könyvbe. Felnyitottam. Ez állt benne: „Szépnek a széptől.”. Akkor tudtam meg, mekkora veszélyben is forogtam végig, amíg Anett a kocsimban ült…

+1
Na, jó. Ha már terheket pakolunk, pakoljuk le mindet, mert csak így van értelme! Pályám kezdetén egyszerre voltam gyakornok a Danubius Rádióban, és végeztem mellette egy újságíró-iskolát. S igen nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor az iskola igazgatója benevezett engem a Nap Tévé Riporter kerestetik című vetélkedőjébe. Miután az Angol utcai stúdió portaszolgálata ellenőrizte személyazonosságomat, a stúdió előterében leültem az egyik kanapéra. Vidékről jöttem, jócskán rászámoltam időben a kezdésre, így elsőként érkeztem. S ki tudja, meddig üldögéltem volna ott magányosan, ha nem nyílik az egyik iroda ajtaja, és ki nem jön rajta egy fiatalember. A jó svádájú, jólfésült, színben és stílusban egymáshoz passzoló ruhadarabokat viselő, a legújabb divat szerint öltözködő srác rám nézett, végigmért, majd odalépett hozzám, és azt mondta:

– Szia! Kolosi Péter vagyok. A vetélkedőre jöttél?
– Szia! Igen. – mondtam én, mit sem sejtve.
– Nagyon jó. Kérsz egy kávét? – kérdezte.
– Igen. – mondtam félszegen, hiszen még alig ismertük egymást. És máris egy kávé… de persze nem fogtam gyanút. Miután a selejtező lezajlott, s én továbbjutottam a középdöntőbe, Péter, aki a műsor alatt végig mosolyogva nézett rám a kamerák mögül, odajött hozzám:
– Gratulálok! Nagyon ügyes voltál. – mondta.
– Köszönöm. – válaszoltam neki illedelmesen. Aztán elköszöntünk, és hazamentem. A középdöntőnél nem volt már ott, a döntőbe pedig nem jutottam be. S csak jóval később tudtam meg, hogy… na de ez már egy újabb pokoli történet…

***
Mindezeket nem azért mondtam, hogy a megalázottak fájdalmát egy percig is bagatellizáljam. Sose tennék ilyet. Szörnyű lehet annak a színésznőnek, akit női mivoltában megsértenek, s a kárpótlás érte csupán néhány évtizedes főszerep valamelyik pesti kőszínházban, vagy kereskedelmi tévés sorozatban, esetleg filmen. Az ilyesmit nem lehet AMG kabrióval, Bulgari gyűrűvel, budai villával, vagy más egyébbel kárpótolni. Az ilyesmitől csak úgy szabadul meg az ember, ha elmondja. Lehetőleg pár évtizeddel később. Lehetőleg választások előtt. Én is azért mondtam el, hogy megkönnyebbüljön végre a lelkem. A nyájas olvasó pedig kezdjen vele azt, amit gondol.

Varga-Bíró Tamás

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Nagyszombati csend

  Csend van, nem történik semmi sem, a Messiás sírjában pihen, az apostolok ajtók mögött …

2 hozzászólás

  1. Dipl.Ing.Tibor Gutay

    Az ilyen esetek ecsetelése nem más, mint nesze semmi, fogd meg jól! Az erkölcstelen társaságokat kerüli az ember.

  2. Mmm, eszméletlenül finom irónia, kedves VBT! 👌
    Ne szereposztó farkakat, ezt vegyétek be, megesett szájú szopornyicái ennek a kutya világnak – hogy egy zaklatással felérő képzavarral éljek! Jobbat nem is érdemeltek…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.