2019 december 15., vasárnap

Vérmocskos ébredés – 21. rész

Share

Sötét meleg ölelte körül, épp csak egy kis fény és néhány hangfoszlány szűrődött be a szobába, kábulatában csak ennyit tudott felfogni a világból, s valami halk suttogó hangot a szomszéd szobából.

– Doktor úr, ugye nem lesz semmi baja? – ismerte fel anyja hangját.

– Dehogyis, csak pár karcolás. Csak a szilánkok fúródtak be mélyre. Sok vért veszített, de nem volt életveszélyben. Kialussza magát, a kötés pár hétig ott marad és el is felejthetjük. – hangzott a jó doktor bácsi válasza.

– Ilyen buta baleset. Miért pont oda kellett tenned a poharat? Szerencsétlen álmában pont beletalált a csuklójával és kész a baj! Még szerencse, hogy meghallottam a puffanást… – perlekedett az anyja megállás nélkül.

Paxa álmában elmosolyodott: jellemző a szüleire. Amióta csak eszét tudja, mindenért az apja volt a hibás, mindent ő rontott el, de szerencsére volt ő, mármint az anyja, aki mindent rendbe hozott. Lelki szemeivel látta, hogy apja hogyan hüppög magában. Minden este ez az otthoni, otthonos zsörtölődés… Mint a két öreg lélek narkotikuma, ami nélkül már meglenni sem tudnak. Újra, mint már annyiszor rádöbbent, hogy mennyire szereti őket.

– Ne szidja a férjét, nem ő tehet róla. Nem baleset volt.

– Tessék? Úgy érti, valaki megpróbálta volna megölni? – csattant fel az anyja.

– Nem. Belülről volt csukva az ablak, s csak magukon keresztül lehetett volna bejutni hozzá.

– Akkor?

– Igen. Öngyilkossági kísérlet. Balesetnél csak egy- vagy két vágás lett volna. Itt viszont, mint ha valaki számtalanszor tiszta erővel belevágta volna az üvegszilánkokat a csuklóba. Bevallom, kicsit zavarba jöttem. Ha valaki öngyilkos akar lenni, inkább egy határozott vágást végez, legfeljebb kettőt, az a sokszorozás inkább a gyilkosságra jellemző. Saját magának csak akkor csinál ilyet az ember, ha nem akarja igazán megölni magát, de Paxát nem ilyen embernek ismertem meg. Szerencsére még nem találkoztam igazi gyilkossággal, csak néhány szuicid esettel, de azok egyértelműbbek voltak.  Ezek inkább csak helyi sebzések, nem klasszikus vágások, nem volt igazi életveszélyben. Mintha csak fájdalmat akart volna okozni magának, vagy felhívni valamire a figyelmet. Tudnak róla valamit?

– Nem. Tegnap telefonált, hogy lejöhetne-e, mert szüksége lenne a pihenésre, rossz színben is volt szegényke. Vacsoráztunk, beszélgettünk, nem mondta volna, hogy bármi baja is lenne. Olyan nyugodtnak és felszabadultnak tűnt. Van munkája, van embere, mi rossz lehetne az életében?

Igaz, mi rossz is lehetne az életében, gondolta Paxa. Minden, ami rossz, ami megrontja, benne van: félelmei, a múlt, amitől nem képes megszabadulni. „Van munkája, van embere…” olyan egyszerűen hangzik, szinte primitív „paraszt-filozófia”, mégis, mennyire igaz: van kenyere, van, aki szereti, miért is lenne bármi is rossz? Miért kell túlfilozofálni az életet? Most sötét van, de holnap reggel sütni fog a nap és mindent elfelejt. Közben már a doktor beszélt:

– …ismertem. Mindig vidám, életteli volt, de hát senki sem lát bele a másik lelkébe, nem tudhatjuk, hogy nincs-e valami baj. Nem mondott semmit sem vacsoránál, nem kapott telefont?

Pár másodperc csend volt csak a válasz.

– Nem, semmi. – szólalt meg az anyja.

– Akkor tekintsünk erre a szerencsétlen eseményre, mint egy balesetre. De kérem, ne hagyják egyedül hosszabb időre, tartsák itt egy kicsit, s figyeljék minden lépését. És próbálják kitalálni, hogy mi lehet vele…

A csönd feszültté vált, majd halkan nyikorgott az ajtó, s egy fénycsík szaladt végig a szobán, egészen az ágyáig.

Behunyta a szemét, alvást színlelt, fáradt volt most a magyarázkodáshoz… Már nem látott semmit, csak hallotta, ahogy édesanyja odalopódzik mellé, s betakarja, úgy, ahogy kislánykorában, s megsimogatta az arcát: – Aludj jól, kicsim…

S bár szeretett volna még gondolkozni, de körülölelte az álom, a pihentető, a békés…

Másnap reggel a frissen főtt kávé illata és a csuklójából sugárzó fájdalom egyszerre ébresztette fel. Lassan felöltözött, szerencsére a vér már megalvadt, így nem foltozta össze a ruháját, de az ágynemű még mindig csupa vér volt. Eszébe jutott, hogy édesanyja milyen gonddal mosta és vasalta mindig az ágyneműt, s most minden mocskos lett… De, mosolyodott el magában, azt hiszem, tegnap éjjel ez volt a legkisebb baja.

A konyhában anyja foglalatoskodott valamivel a pulton, apja az asztalnál ült s erőltetett vidámsággal fogadta:

– Jó reggelt, te hétalvó! Kipihented magad?

– Igen, köszönöm.

– Arra gondoltam, hogy ma otthon maradok. Nem minden nap jön haza az ember lánya. Nekem is jár egy kis pihenőnap…

– Igazán nem kell babusgatnotok. Felnőtt ember vagyok.

– Persze, de sokat dolgoztál, egy kis pihenés sohasem árt… Igyál egy kis kávét, hoztunk friss zsömlét, reggelizz, s meglátod, minden rendbe jön. Élvezd a szabadságot.

– Azt hiszitek, hogy öngyilkos akartam lenni?

Túl gyorsan válaszolt az anyja, mintha egész éjjel ezen a kérdésen gondolkozott volna:

– Nem, dehogy! Csak egy szerencsétlen baleset! A doktor is megmondta…

Paxa életében először dühöt érzett a szülei ellen:

– Ne hazudj! Azt hiszed, hogy meg akartam ölni magamat és most féltesz, hogy újra megpróbálom.

– Igen! – Vágta rá az anyja, s kirohant a konyhából. A csend rájuk súlyosbodott. Végül az apja törte meg.

– Anyád nem ezt érdemelte tőled. Egész éjjel az ajtód előtt virrasztott, s ha a legkisebb neszt hallotta, elfehéredett. Ezerszer is meghalt, amíg fel nem keltél. Még suttogni sem mertünk, nehogy felriadj, csak néztük egymást, a szemünkkel kérdeztük, hogy miért? Mit rontottunk el?

Nem akarjuk megkérdezni, hogy miért tetted. Nem akarjuk megkérdezni, hogy meg akartad ölni magadat, vagy tényleg csak baleset. Nem mertünk szembenézni ezzel. De nem is fontos. Csak az, hogy élned kell. Anyád belehalna, ha veled valami történne. Főleg, ha ez.

– Apu, ugye tudod, hogy nem hazudnék nektek?

– Tudom.

– Akkor higgy nekem: nem akarom megölni magamat. És életben maradok. De bízzatok bennem, bármit is teszek.

Ebben a pillanatban hihetetlen dolog történt: az apja elmosolyodott, mintha évtizedeket szálltak volna vissza az időben, mintha Paxa újra kislányka lenne: – Így görbülj meg?

Paxa is felnevetett, s begörbítette az ujját: – Így!

– Akkor jó! De ha valami butaságot csinálnál, akkor utánad megyek és hátra kötöm a sarkadat!

– Ha utolérsz! – Ott ültek egymással szemben, s olyan múltat felejtően nevettek, mint régen. És egy pillanatra a béke, a világ rendje helyreállt, a rossznak, az álomképeknek már nem volt helye benne.

/Rozványi Dávid/

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Otthon – a levél utolsó lapja – 23. rész

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.