25 éve: böjt Erdélyért Posted in: Egyéb kategória

Úgy gondolom, tévednek, akik azt hiszik, hogy a történelem csak az úgymond nagy események, háborúk, politikusok története. Nem, van egy másik történelem is: a „kis” embereké, akik Istenben bízva, saját emberségükkel alakítják az események sorát.

Ma erről szeretnék mesélni.

Mint nemzedékemből oly sokan, én is hátizsákkal jártam Erdélyt a nyolcvanas években. Akkoriban, a história talán legnevetségesebb diktatúrája idején ezt mást jelentett, mint manapság. Hiánycikkeket, gyógyszert, magyar szót vittünk odafelé, vissza meg lelkeket, élményeket hoztunk. És néha a Magyarországra szökött nemzettársaink javait csempésztük át a határon, ez volt talán a legkockázatosabb, hiszen a határőrök minket is menekülőknek nézhettek.

Az erdélyiek; magyarok, székelyek, csángók, de még a románok is szeretettel fogadtak minket annak ellenére, hogy a hivatalos államhatalom bűncselekménynek nyilvánította vendégszeretetüket.

Ezért is, a román rend(szer)védelmi szervek ezért kitüntetett figyelemben részesítettek minket. Előfordult, hogy már az állomáson bőrkabátos fiatalember várt minket, hogy kérés nélkül is végigkísérjen minket a városon, igaz, valami helyi sajátosságnak megfelelően, nem előttünk ment, mint az idegenvezetők szokása, hanem hátulról követett minket. De nagyon szerényen, szinte észrevehetetlenül.

Máskor, a rendőrök látván, hogy milyen magányosan ülök a pályaudvaron, odajöttek hozzám kicsit beszélgetni. Igaz, kávéval vagy frissítővel nem kínáltak, de olyan kedvesen érdeklődtek a családomról, egészségemről, romániai úti élményeimről, hogy nem nagyon mertem volna otthagyni őket. Nagyon ragaszkodók voltak, nem is akartak hazaengedni. Még a vonatról is visszahívtak, pár kedves szóra. Igaz, izomlazító kezelésben sem részesítettek, de ezt bevallom, nem is nagyon bántam.

Egyik ilyen utamon, Kolozsvárott, egy éjszaka, mikor a hideg és sötét szó új értelmet nyert, különös történetet mesélt vendéglátónk. Észak-Erdély visszacsatolása után az egyik kolostorban maradat egy román apáca, aki csak kenyeret és vizet fogyasztott. Mikor megkérdezték, miért, azt válaszolta, hogy addig böjtöl, amíg Erdély újra román nem lesz. Nos, fordult hozzánk házigazdánk, lenne a magyarok között akárcsak egy is, aki kenyéren és vízen böjtölne azért, hogy Erdély újra magyar legyen? Mert ha nem, ne is álmodozzunk erről…

Ez a kérdés visszhangzott bennem, amikor ’88-ban, Budapesten, az ecseri úti Szent Kereszt plébániatemplomban háromnapos böjtöt (nem éhségsztrájkot, ahogy figyelmeztetett minket az atya!) hirdettek.

Elmentem és életem egyik meghatározó találkozásában volt részem. Talán százan kezdtük meg a böjtöt, s bár csak szeptember közepét írtuk, kegyetlen téli hideg volt. Isten titka, hogy a százból hányan tudták végigélni a böjtöt.

Miért meséltem el mindezt?

Mert amikor alig több, mint egy év múlva Temesváron kitört a forradalom, éreztem, ebben a mi böjtünk, imánk és lemondásunk is benne volt. Boldog voltam, hogy ott lehettem Aradon és Temesváron ezekben a napokban.

Mert ha Isten néha talán késlekedőnek is tűnik, nem veti el imáinkat és jóakaratú tetteinket, nincs olcsó áruk a szemében.

De hol van az, aki kenyéren és vízen böjtölne a magyarságért?