Kinek nehéz a sorsa valójában? Posted in: Egyéb kategória
Ahogy egyre többet járok Kárpátaljára, és egyre inkább belelátok az ott élő magyar emberek sorsába, úgy egyre inkább úgy érzem, haza megyek oda is. Egy olyan hazába, ahol azok a testvéreim laknak, akiket az utóbbi időben kemény megpróbáltatások elé állított az élet. S ilyenkor mindig érzem, milyen szerencsés vagyok, hiszen mindenem megvan, miközben ők a mindennapi élethez elengedhetetlen dolgokban is hiányt kell, hogy szenvedjenek.
Itthonról a meleg szobából valahogy más hallani a híradóban az Ukrajnát sújtó háborús helyzet hatásairól, a gazdasági mélyrepülésről, a nagymértékű inflációról, mint a magyarlakta településeken szembesülni velük, belelátni az egyéni sorsokba.
Nem egészen egy éve jártam először Dercenben, ahol Zsukovszky Miklós református esperes úrral töltöttem egy napot, ami alatt megmutatta önerőből, anyaországi, illetve holland támogatással létrehozott önkéntes tűzoltóközpontjukat, amelynek révén az egész környéken tudnak segíteni a bajbajutottakon. De ez nem minden, hiszen a tiszteletes úr azon kívül, hogy napközi otthont működtet – lehetőséget biztosítva a nehéz sorsú gyermeknek a tanulásra, a magyar kultúra mélyebb megismerésére –, a Tábita Központ ingyen konyháján napi nyolcvan adag meleg ételt főznek, s szállítják ki a rászorulóknak.
Egy ilyen kiszállításon vettem részt én is. A meleg étel aznap leves és egy tál főtt rizs volt egy kakastaréj-szalonna feltéttel. A tiszteletes úr elmondta, van, akihez délután 4-5 órakor jut el az az egy tál étel, hiszen a magányos, idős emberek számára nem csak ennivalót, de egy jó szót, egy kis szeretetet is visznek.
Megrendítő volt látni, hogy van, ahol egy tányér rizs is örömet tud okozni. Egy hatalmas, ámde romos házba tértünk be, amelynek csupán kis konyhájában volt meleg, és csak ott volt élet, ahol egy néni ült, sírva hálálkodva, ölelve a tiszteletest, mert amit kapott, az volt a betevője egész napra. Az utolsó hasáb fa égett a sparheltben némi meleget nyújtva a fagyos téli napon.
Mint később megtudtam, az átlagos nyugdíj tizenkétezer forintnak megfelelő hrivnya, miközben az élelmiszerárak a magyarországiakhoz hasonlóak, s egy köbméter tűzifa tizenötezer forintba kerül. Egy kezdő tanári fizetés harminckétezer, s a húsz éve pályán lévő pedagógus alig negyvenezret kap. Nem csoda hát, hogy naponta vándorolnak ki tömegesen Magyarországra vagy Nyugatra.
S egy ilyen léthelyzetben mégis mekkora dolgokra képes a szeretet, az összefogás, egy kis jóakarat. Nincs is nagyobb csoda, mint mosolygó gyermekarcok tucatjait látni, ahogy egy estére elfelejtik a mindennapok nehézségeit és csillogó szemmel várják a Mikulás bácsit.
December elején ugyanis kollégáimmal száz darab saját összeállítású csomagot vittünk személyre szólóan a környék gyermekeinek, a Derceni Református Gyülekezet tagjainak, és több száz egységcsomaggal ajándékoztuk meg a Beregszászi 6-os Számú Általános Iskola diákjait és tanárait, valamint a rászoruló szülőket, melyekben édesség, száraz élelmiszer volt, sok olyan dolog, ami számunkra evidenciaként sorakozik a polcon, de van hely, ahol elérhetetlen.
Ezek a gyermekek nem azért sírnak, mert éppen nem azt az iPhone-t kapták meg karácsonyra, amelyet akartak, hiszen a napi betevő is problémát okoz, hanem őszintén örülnek egy cukorkának is ebben a szörnyen nehéz anyagi helyzetben, amelyben élni kényszerülnek. Ès csak meg szeretnék ölelni Mikulás bácsit, akit tátott szájjal figyelnek….
Hálás vagyok, amiért részese lehettem ennek az újabb csodának és az itthon tüntető tanároknak, orvosoknak meleg szívvel ajánlom, hogy vállaljanak el egy-egy műszakot odakint. Egyből hálásak lesznek ők is a jó dolgukért.
Zana Diána