Ajtónyitogatás / Beszélgetés Szarka Tamással 1. rész. Posted in: Egyéb kategória

“Azt szeretem benne, ó Istenem, mindent szeretek benne. Édes, sós, keserű. Megtölti a mára kiüresedett, kiüresített, lerágott és széttépett fogalmakat tartalommal, azzal a tartalommal, mellyel eredetileg bírtak. Csók, szerelem, vágy, vér; élet és halál. Ad, visszaad, mindent odaad, a nézőnek, hallgatónak pedig nincs más dolga, mint kinyújtani a kezét és elvenni az ajándékot. Olykor persze fájdalmas aktus ez, olykor belehalunk, mire finoman, vagy épp hevesen befogadjuk a csodát, de ez az ára; ez a hála. Mert ajtókat nyit meg, olyan ajtókat, mik sokunkban tán rég bezárultak. Zene, költészet, meg a minden. Szarka Tamás.”  – Polgári Szilvia 

Szarka Tamás, zeneszerző, költő, énekes, hegedűs; Kossuth-díjas előadóművész, a Ghymes együttes alapító tagja

A Nemzeti Színházban március közepén tartottad meg „Az ég szerelmére” szólóalbumod lemezbemutatóját. Tamás, te ott szíven csókoltad a közönséget. Olvadás, vastaps a számok között, a végén ováció. Nagy vehemenciával mentél neki?

Az az igazság, hogy nem ennek a koncertnek mentem neki nagy vehemenciával, hanem az elmúlt harminckilenc évnek; eleve. Igazából nincs nagy különbség egy klubelőadás, vagy egy négyszázötvenezres koncert között, mert már olyan is volt. A kezdeti öt-tízéves könnyed kis lét, amikor a zenekarral tánckart kísértem, elmúlt.

Egzisztencia?

Nyilvánvalóan; ha az ember ezzel foglalkozik, ezt szereti és ebből él, akkor az egzisztenciáról is szó van. És az egzisztenciáról mindig szó van. Mindenhol úgy van a zenész, hogy akkor retten meg igazán és akkor kezdi komolyan venni magát, amikor már megél abból, amit csinál. És hát akkor szokott sokat hibázni.

Elbízza magát?

Vagy elbízza magát, vagy elkezd trendekbe sorakozni. Nem azt mondom, hogy mindenki hibázik, de előfordul…

A minőség rovására?

A minőség rovására, vagy a saját maga rovására. Vagy az egészsége rovására. Azt biztosan állíthatom, hogy a sikertelenség elég káros az egészségre; de a siker is. Nagyon veszélyes dolog, a siker kifejezetten ártalmas tud lenni az egészségre. Manapság is föllőnek gyerekeket. Szerintem ezt nem szabadna, tizenhét éveseket föllőnek az égbe és aztán hagyják őket lezuhanni.

15 perc hírnév?

Igen. Tehát ez nem vicc, hogy aztán tizenkilenc évesen ott sorakoznak a pszichiátrián, azzal, hogy vége az életüknek. Mondják tizenkilenc évesen, amikor kezdődne, sőt még el sem kezdődött. Sorsokkal játszanak ilyenkor. Sőt! Most már hat-nyolcéveseket is látok televízióban. Ott anyukák dörzsölgetik az ő kis tenyereiket és nem tudják, hogy milyen veszélyes jégre küldték a gyereket. Én ezeket a sikereket, ezt a mérget lassan kaptam és hozzászokott a szervezetem. Aztán nyilvánvalóan személyiségfüggő is ez, ki hogy kezeli. De ez veszélyes dolog.

Elkalandoztunk…

Kicsit igen. Tehát, azt akarom mondani, hogy nagyon örültem, hogy ezt a koncertet a Nemzeti Színház befogadta. Volt apropója, hiszen sokat játszottam az Éden földönből, ami színházi zeném, darabom, és azokon a deszkákon élőben is megszólalhattak végre azok a zenék. Hál’ Istennek már második éve dübörög a darab, nagy sikerrel, de ez fél-playback előadás, zenekar nem játszik. És ez most élőben el lett játszva, ráadásul a szerző által. De az az igazság, hogy harminckilenc év után is, vagy bizonyos sikerek után is van némi drukk. Hát ott voltál, láttad…

Fürödtem benne.

Tehát nem arról volt szó, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. És már az első szám után olyan szeretetet kaptam, kaptunk, olyan tapsot, mint hogyha vége lett volna a koncertnek. Alig tudtuk folytatni. Borzasztó jól esett ez a szeretet és ezt soha nem tudom megszokni, de nem is akarom. Naná hogy az egészséges drukk megvan. Ez egy másállapot. Egy, vagy nyolc ember kiáll – nyolcszáz elé. Vagy nyolcezer elé, vagy négyszázezer elé. Tehát ez extrém helyzet, nem normális, alapvetően ugye nem így szocializálódtunk.

Ez lett volna a következő kérdésem, a művész esete a lámpalázzal.

Hál’ Istennek nem szoktam még meg, nem rutinból játszik az ember, mindamellett, hogy a szakma rutinját már illik ennyi év után elsajátítani. De borzasztóan jól esett, meglepett, nagy boldogságot adott, az a hangulat, ahogy fogadták az emberek a muzsikákat. Bizony mondom, olyan emberek voltak ott, akik ezeket a zenéket még soha nem hallották. Sem élőben, sem egyébként. Vadonatúj zenékre ültek be. Célom is volt ezzel persze, szólókarriert is választottam, hogy az újat tartsam fönn. Mert ez nekem mindig fontos volt, ez visz előre; mindenkit szerintem. Nem akarok belekényelmesedni semmiféle karosszékbe. Az új vonz, ez tart életben. Úton lenni, élet… és nem fejezem be a mondatot, mert a másik része már nem olyan jó. Ajtókat nyitunk és én most megint kinyitottam egy ajtót. Nem tudok panaszkodni, mert nálunk azt mondják, aki panaszkodik, attól el kell venni. És ez nagy igazság. De nekem most nincs is mire panaszkodnom. Fogok természetesen, ha lesz mire, megígérem, de most nincs, mindamellett, hogy rengeteg probléma van a világban, látom őket. No meg én azért kisebbségi vagyok, halmozottan vidéki, mert nemhogy nem Budapesten lakom, de még csak az országban sem. Fölvidéki vagyok, amit sokan nem is tudnak már.

Pedig számtalan fórumon elmondtad.

Persze. Folyamatosan meglepődöm, amikor olyan emberek, akik régóta ismernek, kérdezik, hogy, de hol laksz Budapesten? Hol a lakás? Nincs lakás Budapesten, nem lakom Budapesten, nem is lakom Magyarországon. Én Galántán lakom, Fölvidéken. Ott voltam és ott vagyok. Nem is értik sokan, ez hogy van. Lehet, hogy nem mondok igazat? Mindegy, én nem mondom meg a címemet, mert az ma már egészségtelen…

Szóval még a címedet se?

Haha. De lényeg az, hogy igen, én Fölvidékről jövök ide, és oda is megyek vissza.

Az egészségesen meglévő drukk egyenes arányban változik egy adott előadás kereteivel? Mesélsz egy kicsit a tavaly októberi, Al Di Meolával közös koncertedről?

Persze, egy ilyen történet hónapokig marokban tudja tartani az embert, hát hogyne. Ott voltunk a színpadon hetvenen, nagy kórussal, figyelnem kellett mindenre, magára Alra is természetesen. Hogy mi zenében beszélgessünk. Kettős érzés volt. Foglalkoznom kellett magával a drukkal és magával a koncertvezetéssel is. Sokan voltunk és kevés idő volt a próbára. Egy napot próbáltunk előtte, többre nem volt mód, ő is rengeteget játszik, jár a világban. Jó barátságba keveredtünk, végtelenül kedves, szerény ember. Ráadásul a zenében is alázatos. És ami különösen kiemelkedő, hogy valami csoda folytán ő játszotta az én zenémet. Ez volt a legnagyobb pikantériája az egész koncertnek. Végig arról volt szó, hogy ő szeretne a zenémben föloldódni, ahhoz hozzászólni. És ez az, ami manapság ritka. Hogy eljön egy világsztár, egy Grammy-díjas előadóművész, és a zenémet szeretné játszani. Borzasztóan jólesett.

A népzenei alap mellett kezd egyre eklektikusabbá válni a hangulat. Most volt cigányos dal, latin, ráadásul behoztad a zongorát és vele a hajnali jazz hangulatot. Számíthatunk még bővülő palettára, egyéb merítésekre? Mert te azért nagyon szereted a sokszínűséget.

Mindig is szerettem. Eredendően egyébként a klasszikus zenéből indulok, Bach volt a nagy szerelmem, volt úgy két-három év, amikor kizárólag Bachot játszottam, a hegedű partitáit, szóló hegedűre írt csodálatos gyöngyöket…

Ez még a főiskolán történt? (Nyitrai Pedagógiai Főiskola – szerk.)

Igen, én onnan jövök, a klasszikus zene határozott meg mindent. Néha érnek olyan csipkelődések, vagy vádak, hogy túl sokat kaptam, de hegedülni megtanulni, azt nem kaptam. Bocsánat, senki sem születik úgy, hogy tud hegedülni.

Az vér, veríték, izzadság…

Bizony. A gyakorlás… Erős napokon kijött tizenkettő, de ha nem volt meg a hat óra, akkor komoly lelkiismeret furdalásom keletkezett. A semmiből persze, mert engem aztán senki nem kért arra, hogy hegedüljek. Még a szüleim sem értették, hogy miért gyakorlok annyit, hiszen nem zenei pályára készültem, pedagógiára jártam. De annyira belebolondultam… Ja, és a népzenét nem számoltam bele, Bach volt csak, amit számoltam. Jöttek a haverok a koleszban, benéztek, ez a hülye már megint gyakorol, de miért csinálod? Nem tudom – mondom –, nem tudom. Egyedül a foci tudott beleszólni a napi gyakorlásomba, ezért voltak olyan gondolataim is, hogy ha kiszúrnám a szemeimet, akkor nem tudnék focizni. A hegedűhöz meg nem kell szem, tehát akkor már csak gyakorolnék. Aztán az egyik zenész haverom mondta, hogy te, és mi van, hogyha becsukod? Hát – mondtam –, ez is egy elég jó gondolat…

És azóta is sokszor alkalmazod ezt a megoldást.

Igen, így oldom meg, azóta is. Ugye mi falun laktunk és apu reggel ötkor jött le a pincébe, mert én a pincében játszottam, ők meg két szinttel fölötte aludtak. Szóval jött le ötkor és mondta, hogy azt hiszed, nem hallom? Hát igen, sokszor fölébredt rá. Mert én még reggel ötkor ott játszottam, amikor ő ment munkába. Aztán volt hátul egy kamra, ahol voltak búzazsákok, és nyáron odamentem, a búzazsákra ültem, nagyon jó ülés esik rajta egyébként. És akkor oda húzódtam éjjelre gyakorolni, ment reggelig, már csiviteltek a madarak, én meg akkor ájultam be az ágyba. Ezek ilyen évek voltak. Innentől számítom azt, hogy megkaptam a hangszert, ismerem a nyelvét, tudok hegedűül. Tehát ezt nem ajándékba kaptam, ezt meg kellett szerezni. De imádtam hegedülni.

Beszéljünk a költeményeidről, mert a zenei világod változatosságához hasonlóan a versek is sokszínűek. A heveny öngyilkos hangulattól a melankólián át egészen az eufóriáig, minden hangulat föllelhető. Hogy az erotikus és még olykor azon is túlmenő sorokról ne is beszéljünk. Mert tényleg van olyan szám, amit én alig tudok pirulás nélkül végighallgatni…

A Boszi?

Igen, a Boszi. Szóval, hogy van ez a nagyon színes merítés? Mennyire tudatos, vagy mennyire ösztönös? Mert ezek a hangulatok egészen távol állnak egymástól.

Igen, ahogy az ember fölkel reggel, és lefekszik este – közben érik a hangulatok. Én igazából sosem szerettem utazni, de mégis ezt dobta a gép, ahogy Pesten mondják; bejárhattam szinte az egész világot. Nagyon sok emberrel, nagyon sok hangulattal találkoztam, magyarokkal is, de az amerikaiaktól egészen a japánokig, és ami közte van, a Közel-Keletet, az arab világot is láthattam. Nem akartam én New Yorkba eljutni, színes autók, hű mennyi beton! Ez nem érdekelt, mindig csak az emberek érdekeltek. Hogy hogyan gondolkodnak, milyen kedvesek – ez érdekelt. Egyetlen helyre akartam csak eljutni, a Tigris és Eufrátesz közé, úgy gondoltam, ott talán indult valami.

Ott határozottan fontos valami indult…

És innen folytatjuk pénteken.

Ars poetica

A beszélgetéseket szerettem volna úgy megírni, a magyar nyelvet, a gesztusokat, a hangulatot úgy betűbe önteni, szövegbe adaptálni, hogy az olvasó azt érezze, ott ült, ő is ott ült annál az asztalnál, ahol ez a két ember beszélgetett egymással. Érezze az olvasó, hogyan szorította a gyomromat egy-egy gondolat, vagy hogyan tartott markában némely pillanat. Ez volt a cél. Nem tudom sikerült-e, de reménykedem. Csodálatos és páratlan emberekkel beszélhettem és ez boldogsággal tölt el. Mert mindig is vonzott a szürkeállomány.

Polgári Szilvia