25 éve: Temesvár Posted in: Egyéb kategória
A napokban emlékezünk arra, hogy 25 éve egy maroknyi ember ellent mert mondani a történelem egyik leggroteszkebb diktatúrájának. Ezekben a napokban, még a harcok idején jártam Aradon és Temesváron, s az emlékeimet leírtam az Éjszaka egy halott asszony ágyában c. regényemben. Ma a regénynek ezt a fejezetét osztom meg olvasóimmal. Mert volt pár nap Erdélyben és Romániában, amikor táncolt a remény.
Vasárnap este megjelent a fiú az ajtóban. Kata nem tudta levetkőzni varrónő voltát, először a fiú ruháit nézte meg, s ennek alapján nem ment át a vizsgán. Kopott nadrág, kétes tisztaságú kabát, kitaposott cipő… Valahonnan ismerős vonások, de nem tudta hová tenni. Mindenesetre udvarias házigazdaként hellyel kínálta. A fiú olyan természetességgel ült be az öreg fotelba, legdrágább bútorukba, mintha az a világ teremtése óta várt volna rá. És Kata abban a pillanatban tudta, honnan volt ismerős… Ugyanaz a perfid* magabiztosság, ugyanaz a felsőbbségtudat, amit nagyon régen a tolmácsban látott.
A beszélgetés döcögősen indult, a kötelező körök (milyen családból jött, kik a szülei, mivel foglalkozik stb.) után az öreg Feri megpróbált közös témát találni.
– Luca mesélte, hogy voltál Erdélyben a forradalom idején.
– Igen, önkénteseket kerestek, akiknek van helyismeretük, akik már tapasztalt csempészek. Mivel párszor már megjártam Ceausescu paradicsomában, jelentkeztem. Egy idősebb úriember mellé osztottak be, megbeszéltük, hogy másnap hajnalban hol találkozunk és hazamentünk pihenni.
– A szülei nem ellenezték?
– Nem. Édesanyám azt mondta, hogy nagyon félt, de ki menjen, ha nem mi? Azt hiszem, neki ez a nap nehezebb volt, mint nekem.
– Szóval szombat reggel indultak.
– Igen, bár egy kicsit megrettentem, amikor találkoztunk: egy öreg Dacia várt rám. Pont olyan, amilyennel a hírek szerint a secusok** is cirkálnak. De ráragasztottunk egy óriási vörös keresztet szikszalagból, viccelődtünk, hogy előzékenyen még célkeresztet is rajzolunk magunkra… A határig sima utunk volt, ott a román határőrök nagyon zavarodottak voltak, nem tudták, hogy beengedjenek-e vagy sem. Pár órát várakoztunk, beszélgettünk a többiekkel, megbeszéltük, hogy konvojba állunk össze, úgy mégis nagyobb biztonságban vagyunk. Akkor még sétakocsikázásnak tűnt, Arad nincs messze, úgy számoltuk, még sötétedés, az igazi buli előtt megjárjuk.
– Aztán?
– Aztán elkezdtek visszafelé szálingózni a korábbi konvojok… A többségük lelkes volt és vidám, hogy újra biztonságban vannak. De aztán jöttek, akik nem úszták meg ilyen simán. Az egyik kocsit valami nehézgépfegyverrel szántották végig. Laposan az egészen végighúzódtak a golyónyomok. Megnéztem, két ujjam is belefért. Aztán észrevettem, hogy a kocsi hátsó ülésén egy alak fekszik. Láthatóan fejlövést kapott, tiszta pólya volt a feje, de még élt, mert folyt belőle a vér… Akkor gondoltam először arra, hogy talán mégsem az a kéjutazás lesz, aminek korábban képzeltük. De szerencsére a határt megnyitották, így uccu neki! Irány Arad. Gondolkodás nélkül. Mert ha belegondoltunk volna, ész nélkül visszafordulunk.
– Ott én is voltam. Még ’44-ben. Nagyon szép város. Emlékszem, milyen kedvesek voltak a helyiek, milyen boldogok, mindenhol zászlók is virágok. Talán, azóta sem voltak olyan boldogok.
– Most is azok voltak. Azt hiszem, majdnem minden ugyanolyan volt, csak… Csak már nem magyar zászlók voltak mindenhol, hanem lyukas románok. De minket is ugyanolyan szeretettel fogadtak. A kórházban az orvosok széttárták a kezüket, hogy nekik mindenük van, de bezzeg Temesváron…
– Temesváron? Azt mondják, hogy ott voltak a legnagyobb harcok. És továbbmentek?
– Természetesen. Idézgettük a régi jelszót, hogy nem állunk meg félúton, kommunizmus pusztuljon. A konvoj nekiindult, a kórház erkélyéről csinos ápolónők integettek és csókokat dobálgattak nekünk. Arad még viszonylag békés képét mutatta, de Temesvár már más volt… A város tele volt barikádokkal, katonákkal és letakart valamikkel, amik nagyon hullának néztek ki. Amikor megtaláltuk a kórházat és kiszálltunk a kocsiból, a távolból már hallottunk fegyverropogást. Ott már inkább éreztük, hogy itt történik valami, nem csak sétakocsikázás. Persze, itt is nagyon örültek nekünk, itt valóban szükség volt a gyógyszerekre, mosóporra és a többire, amit hoztunk. Gyorsan kipakoltunk, de már erősen sötétedett, így úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a többieket, inkább egyedül hazaindulunk. Az út Aradig eseménytelen volt, a legnagyobb izgalmat akkor éltem át, amikor azt hittem, otthon hagytam az elemózsiát…
A leglátványosabb pillanat az volt, amikor a Maroson átkeltünk. Velünk párhuzamosan, a város felöli oldalon, fénylő pontok repültek át a folyó fölött és világították meg a téli éjszakát. Nem tudtam, hogy ez rakéta, vagy világító lövedék, de azt igen, hogy ebbe emberek hallhatnak bele – mégis szép volt. Szégyellem, de csak ezt tudom mondani.
Aztán egy román biciklista leintett minket és nagy nehezen megértettük, hogy figyelmeztetni akar minket, hogy a secusok lövik az utat, jobban tesszük, ha kerülünk egyet. Kerültünk egy nagyot a külvárosban, bár, amikor megláttuk azokat az utcákat, kicsit elbizonytalanodtunk. Mocsok és üresség mindenhol, olyan, mint a teljes romániai kommunizmus.
– És onnan már sima volt az út hazáig?
– Igen, leszámítva azt, hogy a határ előtt a sötétben egy katona ugrott elő és ránk irányította a géppuskáját… Ő nem tudott magyarul, mi nem tudtunk románul, így kicsit nehézkes volt a beszélgetés.
– És mit akart?
– Csak cigarettát! – Nevetett fel a fiú. – Persze egyikünk sem cigizik, de akkor elhatároztuk, hogy ha még egyszer az életben román felségterületre tesszük a lábunkat, mindig lesz nálunk!
Kata csak nézte a két férfit, és közben arra gondolt, hogy ez a fiú teljesen olyan, mint az a tolmács volt. Annyi év után eszébe jutottak a régi érzések, az álmok, ami után mindig lelkiismeret furdalással ébredt, mert álmában bizony nem egyszer a tolmács ölelte és csókolta őt… Nappal sohasem voltak ilyen gondolatai, hiszen feleség volt, még ha majd egy évtizedig özvegyként is kellett élnie. De most arra gondolt, hogy lehet, hogy ez a fiú pernahajder, de akkor is, Lucát talán végre úgy csókolja valaki, ahogy őt sohasem.
Már öreg este volt, amikor a fiú felállt, hogy haza kell indulnia, Luca kikísérte a buszmegállóba. Mikor kettesben maradtak a férje odafordult hozzá:
– No, Katám, mi a véleményed róla?
– Nem is tudom. A ruhája rendetlen, ki tudja, milyen az élete? – Kérdezett vissza az asszony.
– Igaz, de nekem tetszett. Van benne valami vakmerőség. És ha azokra gondolsz, akik eddig udvarolgattak Lucának, nem járnánk rosszul vele.
– Látom, megnyerte a tetszésedet ezzel az aradi kiruccanással… Örülsz annak, hogy lesz kinek elmesélned a frontélményeidet.
– Legalább valaki meghallgat… – Zsörtölődött egy kicsit Feri. – De neked nem tetszett ez a fiú?
– Hát… Nem tudom, milyen ember. De azt hiszem…
– Mit?
– Hogy Luca boldog lesz vele. Nem tudom mennyi ideig. Napokig, évekig, vagy talán egy életre. De ha nem próbálja meg, talán sohasem lesz igazán boldog.
* szemtelen (latin)
** kommunista román titkosszolgálat