A doktor Posted in: Egyéb kategória

Apósom: Dr. Lélek Sándor főorvos emlékére

A háború után vagonok érkeztek Csáktornyáról a dunántúli kis városba. Az állomáson valaki felkiáltott.

– Van orvos a vagonban?

Volt. Tanítónő feleségével és kisfiával, kevéske holmijukkal, – amennyit a menekülteknek engedtek – a vagon belsőből előlépett a doktor. Nem sokkal később nélkülük ment tovább a szerelvény.

Messziről indultak az ismeretlenbe, nagyon messziről, a doktor Makón született, a feleség szülei Gombosról menekültek, Szegedre. A doktor a szegedi sebészeti klinikán dolgozott. Ott találkoztak. Házasságkötésük után Csáktornyán kaptak lehetőséget, közös életük kezdéséhez.

Maradhattak volna Csáktornyán a határ másik oldalán, szép villájukban, gazdag páciensekkel, – nem kellett volna mást tenniük -, csak esküt tenni, és aláírni, megtagadni magyarságukat. Nem tették! A doktor felesége 1943-ban Szegedre utazott megszülni gyermekét. Abban az időben már szállingóztak a hírek az elcsatolásokról.

Az asszony jól ismerte a magyarságuktól megfosztottak sorsát, hiszen szülei Bácskából többször menekültek. Vasutas édesapját először Kiskunmajsán, majd Szegeden alkalmazták.

Amikor dönteniük kellett, nem volt kétséges, hogy a vagont választják.

Nagykanizsán lehetőséget kaptak egy új élet kezdésére. Az orvosi lakás egyik szobája volt a rendelő. Zsebkendőnyi előszoba lett a váróterem, közös WC. a betegekkel. A betegek általában a zárt kapu alatt gyülekeztek rendelés előtt, nem fértek el máshol. Csak a nagy hidegben tömörültek a falatka váróba. Egy ablaktalan hall lett a család hálószobája, nappali a gyerekszoba, a szép tágas nagyszobában a betegeket fogadták. A lakáshoz tartozott még az udvarra néző konyha és picike kamra.

A családnak mégis maga volt a paradicsom a nincstelenségben. A doktor felesége is hamarosan taníthatott.

Megszerették a doktort a városban, mert igen nagy volt az alázata. Mindenkit tegezett. Az egyik legszegényebb körzetet kapta. Gyalog rótta az utcákat, a hosszú kilométereket. Lehetett rá számítani, éjjel és nappal, hófúvásban, napsütésben egyaránt. Évek múlva jutott pénz biciklire, két keréken korábban érkezett a betegeihez. Nem beszéltek akkoriban holisztikus gyógyításról, mégis a recept mellé minden beteg megkapta a lelki táplálékot, és az ajánlott gyógynövények használati utasítását.

A városban a megszervezett városi ügyeletet megkerülve, a betegei hozzá csöngetettek be szükség esetén. Soha senkit nem küldött el.  Meg is orroltak ezért a kollégák. Legfőképpen, azért, mert mint betelepülőt, nagy tisztelet és szeretet övezte.

Amikor összegyűjtött egy kis pénzt, hívatásához szükséges műszereket vásárolt, olyanokat, amik nem jártak csak úgy államilag. Sokszor, nagyon sokszor a recept mellé, a gyógyszer árát megkapta a hozzáforduló.

Paraszolvencia? Ő azt ismerte. Olyan körzet volt az övé, ahol kevés jómódú ember élt. Ők nem a körzetorvoshoz jártak akkoriban, hanem a kórházi főorvosokhoz…

Ha mégis oda tévedtek, – a szegények orvosához-, akkor természetes volt számukra a doktor készsége. A doktornak, rengeteg szép emléke volt a betegekről. Sebész létére, körzetorvosként vezetett szülést, tályogot vágott, baleseti sebet kezelt, és orr- fül-gégészeti eseteket látott el. Igazi univerzális tevékenységet folytatott.

Az utcán is rendelt, átkiabált a túloldalra, mi újság, minden rendben van?

Bizony, ha panaszt hallott, átment ő maga, meghallgatta a pácienst, majd a hátán megírta az elsősegélyt nyújtó receptet, kiadva az ukázt, és berendelte a legközelebbi rendelésre.

Sokszor szóvá tették közvetlenségét, mondván rontja az orvosi tekintélyt. Ilyenkor kikelt magából, határozottan kijelentette, a tekintély nem más, mint a kiszolgáltatott beteg emberhez eljutó alázat.

Sok ügyeletet vállalt. Nem politizált, mégis egyesek tudni vélték, hogy a rendszer ellensége. Rá is állítottak egy közelben lakó kádert a forradalom idején, figyelje a mozgását, mikor csatlakozik a doktor a forradalmárokhoz.

Nem csatlakozott, ismerte a hatalom bosszúját, ott volt a felesége és a gyermeke, nem kockáztatott.

Halála előtt nem sokkal tudta meg, ki volt a megfigyelője.

Amikor elérkezett a nyugdíjazás éve, jó alkalom volt, hogy megszabaduljanak a közkedvelt szegények orvosától. Nem késlekedtek, nyugdíjazták. Egy hetet sem pihent, egyik közeli kis városban tisztiorvosnak hívták, örömmel vállalta. Közel száz kilométert vonatozott naponta, a kerékpáron kívül soha nem volt más járgánya. Mégis boldog volt, mert szükség volt a munkájára. Sokszor lehetett hallani, egyetlen óhaját: a munka mezején szeretne a halállal randevúzni.

Hetvenes éveiben járt, amikor de a labdarúgó pályán töltötte a hét végeket. Nagyobb tapsot kapott, mint a gólt lövő játékos, amikor óriás táskájával a kezében fürgén futott a sérült játékoshoz.

Váratlanul érte élete nagy lehetősége, főorvosnak hívták a fővárosba, a MÁV Pillangó utcai Alkalmasság-vizsgáló Intézetéhez. Nagyon büszke volt, nem törődött vele, hogy csak a hétvégéket tölthette a családdal. Hiába kérték, könyörögtek szerettei, ne menjen, pihenjen, az ő korában nem jó, ha valaki a családtól távol él, az volt a válasza, azt nem lehet, mert elhatározta, a munka mezején fog meghalni.

Szerette az Úr, a hívő embert, meghallgatta a kérését. Egy, hétfői napon a Pest felé tartó vonaton lett rosszul munkába menet. Az intézetbe már nem ért be.

A MÁV Kórház intenzív osztályán próbálták az életét megmenteni, hiába. Biztos vagyok benne, hogy 79 évesen a szegények doktora – megérkezése után – rögtön jelentkezett a Teremtőjénél mennyei szolgálatra.

Hiszem, hogy hivatásom, a földi szolgálatom azért lett olyan szép és tartalmas, mert a betegek iránti alázatot, és a feltétel nélküli szeretetet tőle tanultam. Példaképként ott állt előttem a maga egyszerűségében, szerénységében, szegénységében és alázatában, azaz orvos, akinek a kiszolgáltatott beteg ember volt a legfontosabb.

A város idősebb polgárai ma is emlékeznek rá, nevét áldják, csak a városi “krónikában” nem szedték vastagbetűvel a nevét, talán  nem volt jó hangzású, pedig neki nem csak a neve volt Lélek…

A szegények és egyszerű emberek körében azonban így vált halhatatlanná!