A doni hősökre emlékezünk Posted in: Egyéb kategória
A Vörös Hadsereg hetvenöt évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indított offenzívája következtében százezernél is több magyar katona vesztette életét a keleti fronton.
Magyarország ugyan hivatalosan már 1941 nyarán hadba lépett a Szovjetunióval, de a Vörös Hadsereg és a magyar haderő közti komolyabb fegyveres összetűzésre csak egy évvel később került sor, miután a németek követelésére hazánk is csatlakozott a dél-oroszországi harcokhoz. A mintegy 207 ezer fős létszámú 2. magyar hadsereget kifejezetten abból a célból állították fel, hogy a keleti fronton harcolva támogassa a német hadműveleteket.
Ennek megfelelően a magyar csapatok hadászatilag a német Déli Hadseregcsoport parancsnokságnak voltak alárendelve. A keleti frontra kiküldött magyar haderő fegyverzete a szemben álló szovjetekhez viszonyítva korszerűtlen volt, és a honvédek felszerelése tekintetében is komoly hiányosságok voltak tapasztalhatók.
A 2. magyar hadseregben magas volt a tartalékosok aránya, akik pár hetes kiképzést követően már a harcmezőn találták magukat. A létszám ötödét nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali, fegyver nélküli munkaszolgálatosok adták.
Kezdeti kudarcok
A magyar csapatokat 1942 tavaszán kezdték kiszállítani a keleti frontra. Az első egységek július elején érték el az akkori frontvonalnak számító Don folyót, ahol a Voronyezs és Pavlovszk közötti, 208 kilométernyi, szovjet hídfőállásokkal tagolt szakasz védelme volt a feladatuk. Stratégiai szempontból fontos lett volna a szovjet állások felszámolása, ám ezt többszöri próbálkozásra sem sikerült elérniük a magyar katonáknak.
A harcok során a 2. magyar hadsereg jelentős emberveszteségeket szenvedtek. Mintegy 30 ezer embert követeltek a maradandó eredményt nem hozó támadások. A németek által korábban beígért modern fegyverzet és felszerelés a hideg idő beálltával sem érkezett meg, így a magyaroknak felkészületlenül kellett szembenézniük az orosz téllel.
Az összeomlás
A Vörös Hadsereg 1943. január 12-én mínusz 30–35 fokos hidegben indított offenzívát az arcvonal északi részén. Az urivi hídfőből kiindulva a szovjet csapatok rövid időn belül áttörték a magyar vonalakat, és 8–12 kilométer mélyen előrehatoltak. Január 14-én aztán délen, a scsucsjei hídfőben is áttörték a védelmet 50 kilométer szélességben. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal mögött állomásozó egyetlen tartalékát, mert azt hitték, hogy az oroszok csak elterelésként támadtak a frontvonal ezen szakaszán.
Berlin hivatalosan megtiltotta a visszavonulást, ám a német tisztek közül többen is jelezték Jány Gusztáv vezérezredesnek, a 2. magyar hadsereg parancsnokának, hogy magyar főtisztként hatalmában áll ezt elrendelni. Jány azonban ragaszkodott a náci vezetéstől érkező parancshoz. Hadtörténészek szerint a későbbiekben a vaskereszt lovagkeresztjével kitüntetett vezérezredes a hadsereg egy részét talán megmenthette volna, ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást.
Január 16-ra a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala teljesen felbomlott. Pár nap leforgása alatt több tízezer magyar katona vesztette életét. A hiányos felszerelés jelentős mértékben hozzájárult a magas veszteségekhez, sok honvédnek még téli ruházata sem volt. Ugyancsak tízezrek estek orosz hadifogságba, ám csak töredékük térhetett haza többévnyi kényszermunka után.
Jány a tarthatatlan helyzet miatt végül január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását. A 2. magyar hadsereg elvágott, közvetlen német alárendeltségbe került III. hadteste ugyanakkor tovább harcolt. Ezt az egységet február 1-jén – miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt – a később szovjet hadifogságba esett parancsnok, Stomm Marcell feloszlatta. Néhány ezer katona kijutott a szovjet gyűrűből.
Kudarc és megtorlás
A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”. Jányt a kudarcot követően a fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására, mely szerint „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”. A honvédeket gyávasággal vádolta, és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A parancs akkora felháborodást keltett, hogy számos helyen ki sem hirdették, maga Jány pedig csak április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette újjal.
A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A balsorsú alakulatot csak másfél év múlva szervezték újjá, ám a harcok ekkor már a Magyarországhoz visszacsatolt területeken folytak.
A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, mivel a bírói testület szerint nem törekedett megakadályozni Magyarországnak a háborúba történő belesodródását, illetve az alá beosztott katonák törvénytelen kivégzésének és megkínzásának felbujtója volt. A katonai rangjából lefokozott egykori vezérezredest november 26-án kivégezték.
Gépeik hátrahagyása után nyitott vagonokban visszavonuló katonák, a 2. magyar hadsereg vadászrepülő alakulatának tagjai a Don-kanyarban 1943 januárjában (MTI/reprodukció)
A rendszerváltás követően azonban 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette Jányt a háborús bűntett miatt ellene emelt vádak alól.
A Don-kanyarban elszenvedett magyar veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az emberveszteségét 93 500 főre, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma sem ismert.