A fű Posted in: Egyéb kategória

Amikor azt mondom, hogy régebben a fű is értékesebb volt, mint ma, nem a nosztalgikus öreg énem szólal meg, hanem a nyulakat tartó gyermek, aki naponta tépte a vasút oldalából a füvet. Zsummogva, zsörtölődve téptük, kész kínszenvedés volt. Otthon közös udvar volt szép zöld kövér fűvel, de arra nem volt szabad még ránézni sem.

Egy ismerős bácsi megfőzte tátiékat, hogy adják oda neki az udvaron az összes füvet. Attól a pillanattól egy gazdával vagy inkább egy kiskirállyal többen lettünk az udvaron. A fűre nem volt szabad rálépni, csak az ösvényen szabadott menni, ha a labda beleesett a fűbe gereblyével szabadott csak kivenni. A fűpásztor naponta ellenőrizte gyarmatát, van-e elgörbült fűszál, netalán lábnyom. Még mosztot is csak télen volt szabad hozni, nehogy letapossák a füvet. És ha nem is volt nyom, folyamatosan rekcumozott, hogy itt tapostunk bele meg ott, ne.

Egy napon volt csak szabad rálépjünk egy nyáron a területre, míg mereklyében volt a széna. A következő évben még szigorúbbak voltak a szabályok. Tavasszal még a sóskát sem szabadott leszedjük, mert ha mégis megtörtént, akkor mi voltunk a falu rinaldó kölykei. Még meg is fenyegetett a villával, azzal, ami még a Magyar-világból maradt meg tátinak, de a gazda a szénával együtt hazavitte, vissza pedig csak fenyegetni hozta.

Fenyegetni engem, még ha kölyök voltam, már akkor sem szabadott. Így hát egy fülledt nyári nap reggelén, szépen lefeküdtünk a fűbe az unokatestvéremmel egészen a kerítés mellé, és elindítottuk a fűhengert. Szépen, módszeresen forogtunk, nehogy egy szál fű is a lábán maradjon. Forogtunk csak vízszintesen. Előre, ha kimaradt egy rész, vissza akartunk menni, de csak körbe karikába tudtunk kerengeni. Kacagtunk nevettünk magunkon, hogy nem tudunk egyenesen haladni, de azért megoldottuk; szépen visszahengeredtünk, odáig míg állt az a pár szál fű.

Még érdekesebb volt mikor hangyadombot egyengettünk. Ettől rögtön felálltunk és szaladtunk a csípésektől, azaz csak akartunk, mert forgott velünk a világ, s a szaladás az kész kabaré volt. Így hát, ha láttam, hogy a barátom még gyorsabban forog, tudtam, hogy éppen hangyadombot hengerelt. Mint a keringő dervisnek, mi is valamilyen kábulatba eshettünk, mert már nem éreztük a hangyacsípést. Az idő is megállt, még talán Föld forgása is, csak mi forogtunk és forogtunk egyre. Körbe-körbe a pityóka földön, keresztül kasul a kaszálón, csak ment a fűhenger.

Szédülve, lihegve, nevetve, hangyacsípésektől égve feküdtünk a fűben, vagy inkább a füvön. Még a felhők is körbe mentek, úgy el voltunk szédülve. Talán ők is elszédülhettek, míg minket néztek, mert kiloccsantották a vizüket a dézsájukból. Kacskaringózva szaladtunk el, mert jég is volt a dézsában.

Másnap csodálkozók hada ámult bámult, mert ilyen pászmás jégesőt még ők sem láttak. Keresték az okokat, hogy kövér volt a fű, azért feküdt le vagy, hogy biztos vasárnap nem ment misére a gazda, azért ez az Istenverés. De szerencsére eszükbe nem jutott a mi gyarmat-felszabadító lehengerlő, szédítő, hangyacsípéssekkel gyorsított fűvisszaszerző harcunk…

A bácsi egy hétig kaszaheggyel szedegette a füvet, sokat nézegetett az égre, hívta segítségül a szenteket, de azok is csak délutáni záporokat küldtek.

A következő évben már mi kaszáltuk a füvet, húztuk a borítókat, alatta a nyulakkal és felszabadultan játszottunk. Sóskát azóta sem tudok nyugodtan enni, mindig félek, hogy meglát a fűpásztor. Nyulat most nem tartok, a csengőbongó ágú villát pedig elkönyveltem hadi veszteségnek… Most így visszagondolva merengek, hogy rossz voltam vagy nem. Ha rossz voltam, ha nem, ilyen voltam. Én voltam.

Lukács Géza