A kísértet-levél, Húsvét után – 8. rész Posted in: Egyéb kategória

A Húsvét gyorsan elszaladt, ahogy Paxa előre eltervezte: a gyerekek minden programot élveztek, minden étel ízlett nekik, s amikor este leült az ágyuk mellé mesélni, mintha vérszerinti gyerekei lettek volna. Boldog volt, s látta a férfin is, hogy ezek a napok olyan boldogságot adtak neki, amit kevésszer élhetett meg eddig: apának, jó apának érezhette magát. Paxa csak mellékszereplő volt; örömmel látta, hogy az ünnepek végére a gyerekek más szemmel néznek az apjukra. Úgy érezte, most már teljes mértékben a férfi életének a részévé vált. De eljött a Húsvéthétfő estéje is, bepakoltak a kocsiba, hogy hazavigyék őket az anyjukhoz – de mielőtt beszálltak volna, már nem csak az apjukat ölelték meg, hanem Paxát is. S ez az ölelés ezerszeresen is kárpótolta őt az elmaradt hosszú hétvégéért kettesben. Mielőtt beszállt volna, a férfi megkérdezte:

– Biztos nem akarsz velünk jönni? A kocsiban van még hely – de a hangján érezni lehetett, hogy nemleges választ vár, hogy nem vágyódik arra, hogy szemtanúja legyen a két nő, a jelenlegi és a korábbi találkozásának.

– Nem biztos, hogy megérett a helyzet arra, hogy találkozzak az exszeddel. Inkább itthon maradok és rendet rakok.

– Sietek vissza. Ha akarod, este menjünk el valahova, megérdemled ez után a hétvége után.

– Ne viccelj. Én is élveztem, aranyosak a lányok. De úgy érzem, inkább egy nagy alvást érdemlek meg. Nem kell sietned, maradj nyugodtan.

– Jól van. De azért este kibontunk egy bort és ejtőzünk egy kicsit.

– Rendben, de én választom.

– Nem is merném elvenni tőled a választást, te vagy benne a profi. Légy jó! – búcsúzott a férfi.

– Te is.

Mielőtt hozzákezdett volna a rendrakáshoz, egy pillanatra kiült a teraszra, élvezni az érett tavaszi estét. Egy pillanatra eszébe jutott az a nyári este a Balatonon, s úgy érezte, hogy az a boldogság, amit akkor még csak remélt, most már valósággá vált. – Boldog vagyok –, suttogta maga elé a szellőbe. Mintha minden vágya teljesült volna. – Ha most halnék meg, nem lehetne panaszszavam az életre. De élni fogok, mert élni jó, élni érdemes – de már le is zárta magában a gondolatot, mert már kezdett a giccsbe hajlani, s hozzálátott a pakoláshoz és a takarításhoz. Mert tényleg jól viselkedtek a gyerekek, de nincs az a mintagyerek, aki után ne kellene rendet rakni.

A takarítással és a rendrakással hamar végzett, már éppen arra gondolt, hogy még lesz ideje leülni kicsit olvasgatni, de a sors másképpen rendelte…

Amikor lehúzta az ágyneműt, az ágyneműtartóban újra ott volt egy boríték. A boríték, felismerte a címzést. Ugyanaz volt, mint néhány napja.

Pillanatra megzavarodott, olyan valószínűtlen volt, hogy a férfi végül mégis meggondolta magát és így akarta volna visszajuttatni hozzá a levelet, hogy nyugodtan el tudja olvasni. De valahogy az egész nem volt jellemző rá, egyenesebb ember ennél. De mi más racionális magyarázat lenne erre?

Mégis, akár így, akár úgy, mintha a sors akarná, hogy ezt a levelet elolvassa – viszont a párja mégiscsak azt kérte, hogy ne olvassa el.

A legjobb a sorsra bízni: ha a férfi megérkezik, amíg befejezi a rendrakást, megkérdezi, különben elolvassa. Kirakta az íróasztalára és folytatta a munkát – de közben, még ha el is fordította a fejét, égette a lelkét, nem tudta kizárni a gondolataiból.

Akármennyire is húzta az időt, mikor végzett, még mindig egyedül volt. Fáradt sóhajjal töltött magának egy pohár bort és kiült a teraszra. Olyan óvatosan nyitotta ki a borítékot, mintha bombát kellene hatástalanítania…

 

„Talán furcsállod ezt a levelet, hogy így kereslek meg… de ha az vagy, akinek gondollak, meg fogod érteni.

Először is, be kell mutatkoznom. Én vagyok az a nő, akivel a párod előtted együtt élt. Akit szeretett, akiről azt hitte, hogy az Élete, az Élete értelme. De nem fontos, hogy ki voltam, az a fontos, hogy már nem vagyok az élete, az életetek része.

Talán nem is Neked írom ezt a levelet, hanem magamnak, hogy elrendezzem magamban azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk, főleg az utolsó pár hónapot, ami a szakításhoz vezetett. De Neked címzem, mert talán Te majd tanulsz azokból a hibákból, amiket elkövettem, talán, ha elolvasod, Neked, Nektek jobban fog sikerülni az, ami nekünk nem ment. Mindegy, én leírom, majd Te eldöntöd, mihez kezdesz vele.

Nos, akkor kezdjük egy kis használati utasítással.

Ha már odáig eljutottál, hogy a gyerekek ágyneműtartóját kinyisd, nem egy könnyű kaland vagy a számára, hanem valóban fontos neked, de talán nem árt, ha pár megfigyelésemet átadom Neked.

Az első és legfontosabb, hogy szeresd és fogadd el olyannak, amilyen és ne akard megváltoztatni. Nekem ez nem sikerült. Férfi: félistennek képzeli magát, de valójában csak egy ijedt kisfiú. Én azt hittem, hogy több, kudarcot is vallottam. De ha Neked sikerül elfogadnod és szeretned, boldogok lehettek.

A második: éreztesd vele, hogy sikeres. Középkorú, most jutott el abba az életszakaszba, amikor a férfi rájön arra, hogy semmilyen álmát nem tudja megvalósítani az életben és meghal szívinfarktusban. Ő persze nem ilyen, nem fog belehalni, de az utolsó időkben sokszor láttam maga alatt, amikor erre gondolt. Kezeld.

Néhány apróság. Bocs, ha kicsit ugrándozok ide-oda, de hidd el, nem csak Neked szokatlan ilyen levelet olvasnod, nekem is írni.

Szóval:

nem nagy ínyenc, ha őt kérdeznéd, minden nap rántott húst enne, de ha nem is mondja, néha jól esik neki egy-két igényesebb étel is. De azért nem szereti a túl fűszeres ételeket.

Szereti viszont a barna sört és a házi pálinkát, a körte a kedvence, néha kis almalével. A borért nincs nagyon oda.

Mindig az ágy külső oldalán szeret aludni.

Bár tagadja, de a TV-ben a kedvencei az amerikai akciófilmek és vígjátékok. A sorozatokból csak azokat szereti, ahol nem kell emlékezni az előző részre.

Minden nap szüksége van egy kis egyedüllétre, amikor olvashat, vagy TV-t nézhet, ilyenkor ne szólj hozzá. Negyedóra és utána nyugton lesz.

Gondolom, a zenei ízlését már ismered, arról nem kell írnom – de ha szeretnéd a saját zenédet hallgatni…”

 

Itt tartott, amikor hallotta, hogy az előszobában kinyílik az ajtó.

– Szia! – köszönt rá a férfi – látom, már itt vártál. Választottál bort?

– Nem, de ha gondolod, ihatunk sört is.

– Sört? Soha nem szoktál sört inni, azt mondtad, nem szereted.

– Próbáljuk ki.

– Rendben – s kifordult a konyhába. Pár pillanat múlva két pohárral és egy üveg sörrel tért vissza. Még régebben hozta nekik valaki, talán valaki a régi férfihaverok közül – Ha még sem ízlene, ne vesszen kárba és jöhet a bor. Aztán jöhet a többi. – A nő kezébe adta a poharat, töltött neki, majd magának is, s éppen le akarta rakni az üveget az asztalkára…

– Mi ez?

– A levél.

– De honnan? Ez az a levél? – A férfi még ilyen ingerült hangon sohasem beszélt vele.

– Nem tudom, nem emlékszel, nem adtad oda nekem, nem tudom, hogy ez az-e? Egyébként megint ott volt, ahol múltkor.

– Nem megmondtam, hogy erről a levélről nem akarok többet hallani? És honnan szedted?

– Mondtam, hogy ott volt a helyén.

– Ne nézz hülyének! Azt a levelet én elégettem. Akkor mégis, hogyan került hozzád? Csak nem beszéltél azzal a nővel?

– Hogyan? Nem is ismerem.

– Akkor is, itt valami nem tiszta, s biztos, hogy te csináltál valamit.

– Nem. Én csak megint megtaláltam a levelet, ott, ahol volt.

– Hol?

– Te tudod. Ebben a lakásban rajtunk kívül nem járt senki, csak te meg én. Én nem raktam oda vissza, akkor csak te lehettél.

– Én sem voltam. Csak nem a gyerekeket akarod meggyanúsítani?

– Ha egyikünk sem volt, akkor csak ez a lehetőség marad, de elég valószínűtlen.

– Szóval így akarsz a gyerekeim ellen hangolni? Hogy őket gyanúsítod? És én hülye, még csodálkoztam, hogy milyen szeretettel fordulsz feléjük… Hazugság volt.

– Ha ilyet feltételezel rólam, akkor azt hiszem, nagyon nem ismerjük egymást.

– Hát nem! Nézd: – a férfi felkapta a levelet és a szeme láttára apró cafatokra tépte – Ez a véleményem erről a levélről. – és magára hagyta a nőt.

Paxa csak nézte a várost és csendben könnyezett, s már nem gondolt többet a Balaton partra, sem arra az álomra, amit az életről álmodott. Már a levélre sem.

Csak arra, hogy ez volt az első veszekedésük.

Aznap este nem szóltak egymáshoz. Este fogta az ágyneműjét és a nappaliban ágyazott meg magának.

A férfi csak ült és némán nézte. Egyszer mintha azt suttogta volna maga elé:

– Újra… nincs tovább… – önkéntelen mozdulattal az arcához ért, kiment a konyhába és megitta az összes sört, amit csak talált.

Folyt. köv.

/Rozványi Dávid/