A március, amikor fejszével, botokkal rontottak a magyarokra Posted in: Egyéb kategória

Az 1990. március 19-21-ei marosvásárhelyi véres események „fekete márciusként” élnek a köztudatban. Nem véletlen az elnevezés. A várost csatatérré változtató, halálos összecsapások háttere részleteiben – hivatalosan legalábbis – még tisztázatlan, hatása azonban máig tart.

Az 1989-es év Romániában is változást hozott. A december végi forradalom idején halálra ítélték és kivégezték a Ceaușescu-házaspárt, új hatalmi elit alakult az országban a Nemzeti Megmentési Front Tanácsába tömörülve, élén Ion Iliescuval. Az egykori kommunista politikus „hathatós” közbenjárásával erőre kapott a román nacionalizmus, esély sem látszott arra, hogy az új hatalom másként viszonyuljon a kisebbségekhez – így a magyarhoz is –, mint korábban a kommunista diktatúra.

Iliescu a forradalom után néhány hónappal már erősödő magyar szeparatizmussal riogatott, nem minden eredmény nélkül. Egymás után alakultak a magyarellenes szervezetek, azzal a (máig ható) váddal, hogy a magyar kisebbség célja Erdély Magyarországhoz csatolása.

Megmozdult a magyar nyelvért az erdélyi magyarság

Az uszításokra válaszul, valamint a magyar kisebbség és magyar nyelv védelmében 1990 februárjának elején az erdélyi magyarság csendes tömegdemonstrációk sorát szervezte meg: százak vonultak Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti és Csíkszereda utcáin is.

A legnagyobb, február 10-ei, marosvásárhelyi megmozdulásra Sütő András magyar író felhívására több mint százezer magyar gyűlt össze és vonult csendben, transzparensek nélkül, kezében gyertyával és könyvvel. Mindenhol elénekelték a Miatyánkot. (Marosvásárhely lakosai között ekkor nem sok híján, de még többségben voltak a magyarok).

Állandósult a pogromhangulat

A magyarellenes hangulatkeltés, a kisebb uszítások betetőzése a Vatra Romaneasca szervezet indulatokat szító kampánya volt, mely később erőszakba torkollott Marosvásárhely utcáin.

A magyarok március 15-ei megemlékezését több településen is megzavarták, volt, ahol tettlegességig fajultak az események. Az ünnepségek után állandósult a pogromhangulat, magyar nyelvű feliratokat vertek le a falakról, magyarokat inzultáltak felheccelt román csoportok.

A románok között az terjedt el, hogy románokat vernek a magyarok; a Vatra Romaneasca aktivistái kitartóan hergelték ezzel a falvak tájékozatlan lakosságát.

„Ejnye, fiacskáim, mit csináltok?”

A marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar nemzetiségű hallgatói ezidőtájt ülősztrájkkal követelték a magyar nyelvű oktatás visszaállítását. A sztrájkot március 19-én felfüggesztették, mert a városba érkezett a kormány delegációja.

A tárgyalások alatt a Vatra által toborzott tömeg magyarellenes jelszavakat skandált, délutánra pedig több ezer, jórészt ittas, szervezetten odaszállított román csatlakozott hozzájuk.

A tömeg vandál pusztításba kezdett, megostromolta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi székházát is. A székház padlására a románok elől felmenekült, ottrekedt majd’ száz magyar kimenekítésére csak órák múlva érkeztek katonák, akik védelmet ígértek ugyan, de végül tétlenül nézték végig, amint az épületből kilépőket brutálisan összeverik.

Sütő András író ekkor vesztette el fél szeme világát és szenvedett más súlyos sérüléseket. Szőcs László szemtanú szerint Ioan Judea ezredes, megyei alelnök a magyarokat ütlegelő románoktól karba tett kézzel, mosolyogva azt kérdezte: „Ejnye, fiacskáim, mit csináltok?”

A felheccelt tömeg nem állt meg éjszaka sem, az utcán tartózkodó magyarokat verte. Sokukat kórházba kellett szállítani.

Két óra harc, aztán hajsza reggelig

Március 20-án reggel a marosvásárhelyi városháza előtt már magyarok tízezrei követelték, hogy Iliescu azonnal menjen a városba. Néhány órával később ismét megérkeztek a magyarok ellen heccelt, fejszékkel, dorongokkal felfegyverzett román parasztok, többek közt a Görgény völgyéből.

Megpróbálták kiszorítani a magyarokat a főtérről, de azok szétszedett padokkal verték vissza a zömében ittas csőcseléket. A kormány által a főtérre küldött tankok meg sem próbáltak közbeavatkozni.

Egy teherautó Szászrégen irányból nagy sebességgel belehajtott a magyar tömegbe a főtéren, halálra gázolva egy magyart. A kocsi platóján utazó felfegyverzett románok közül életét vesztette egy.

A csatározások késő este dőltek el, amikor a magyarok segítségére megérkeztek a környék magyar nyelvű cigányai, majd a székelyek is, s virradatra kiverték a románokat.

A tragikus sorsú cigány ember, Puczi Béla „1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról” című könyvében így ír az akkor történtekről:

„(…) rengeteg roma érkezett ekkor oda, többek közt a marosvásárhelyiek Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok, testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk! Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: ne féljetek, magyarok, mert itt vannak a cigányok! A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül”.

Csak magyarokat és cigányokat ítéltek el

A románok reggel rendkívüli állapotot hirdettek. A bukaresti parlamenti bizottság későbbi jelentése 190 román és 88 magyar sebesültről, 3 román és 3 magyar halottról tett említést. A dokumentum egyaránt hibáztatta a románokat és a magyarokat, de nem foglalt állást a tekintetben, hogy kik robbantották ki a véres eseményeket.

Ennél beszédesebb azonban, hogy több mint negyven embert ítéltek el az események kapcsán – közülük csak kettő volt román, a többi magyar volt és magyar cigány.

Cseresznyés Pál kapta a legsúlyosabb ítéletet: tíz évet azért, mert „beletaposott” egy földön fekvő románba. A férfi hat év után szabadult, majd Magyarországra emigrált. Tavaly januárban hunyt el, 75 évesen.

Román provokáció lehetett

A vérengzésnek vége lett, de a hatása tovább gyűrűzött. A román közvélemény számára ez igazolta – a fent említett Judea ezredes későbbi szavai szerint ez is volt a cél – a Securitatét felváltó Román Hírszerző Szolgálat létjogosultságát.

A romániai magyarság drámaian megfogyatkozott, az események után kivándorlási hullám kezdődött.

Bukarest visszakozott

A puskaporossá vált magyar-román kétoldalú viszonyt igyekeztek enyhíteni Budapesten és Bukarestben is, habár a marosvásárhelyi események után a magyar kormány azonnal hivatalosan tiltakozott Bukarestnél és nemzetközi fórumokon is, több magyar nagyvárosban pedig demonstrációk voltak: a budapesti Hősök terén több ezer ember tüntetett.

A román kormány kezdetben Magyarországot tette felelőssé a történtekért, ám a nemzetközi visszhang és a magyar tiltakozás nem vetett jó fényt az új román vezetésre, így az visszakozott. Március 23-án újabb közleményükben már cáfolták, hogy Kovászna és Hargita megyében magyar állampolgárok erőszakra uszítottak és provokálták a lakosságot.

Egy méltatlan vég

A 2009-ben hajléktalansorban elhunyt Puczi Béla egyike volt annak a hat – köztük három cigány – embernek, akiket a marosvásárhelyi összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok.

Puczi Bélát kilenc hónapi előzetes letartóztatás után, utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték.

Nemzetközi szervezetek és az RMDSZ nyomására azonban az ítélet végrehajtásáig feltételes szabadlábra helyezték. Puczi az előzetesben megélt borzalmak hatására („Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékezett később a börtönben töltött időre) és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban reményben, hogy itt befogadják, „hiszen magyar”.

Évtizedes hányattatások után, a rendőrök elől bujkálva derült ki számára teljesen véletlenül, hogy megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon. Nyomorban, betegen, munka és otthon nélkül halt meg Budapesten.

Őt és öt társát, Lőrinczi Józsefet, Sütő Józsefet, Szilágyi Józsefet, Szilveszter Kis Pétert és Tóth Árpádot 2010-ben kitüntették a Terror Háza Múzeumban – három egykori elítéltet már csak posztumusz elismeréssel.

forrás: hirado.hu