A szférák karácsonyi zenéje… Posted in: Egyéb kategória

“Jaj, annak, aki egyedül marad!”

Istenem, hányszor hallottam édesanyám ostoros bánatát, mielőtt hozzám költözött. Apám távozása oly bánatba sodorta, ahonnét nem volt visszaút.

Amíg élt és utazni tudtak megtömött szatyrokkal érkeztek, ha én mentem, hazafelé tartva a csomagtartó roskadozott az édes illatú dobozoktól, gyümölcsös kosaraktól és a befőttes üvegektől.

Apám hazatérése után szegény anyám végtelen magányában ködbe burkolt gondolataival feladni készült. Elsőnek ruganyos járása lett tétova, majd karjából illant el az erő, s végül a beszéd is kifárasztotta.

Ekkor lépnem kellett, ha nem akartam bűntudattól hajszolva élni az életem. Kértem jöjjön el a nagyvárosba. Nehezen adta fel addig megszokott életét, apám temetői közelségét, de végül győzött a józan ész. Olyanok voltunk az első időkben, mint patakban a folyton egymásnak ütköző kavics, végül addig dörzsölődtünk lent a mederalján, még egymáshoz nem csiszolódtunk.
Az utolsó évtizedet együtt töltöttük, a távolságot nem csak fizikailag sikerült legyőznünk. A lakás remek beosztása lehetővé tette, ne legyünk egymás terhére, mikor valamelyikünknek szüksége volt pihenésre nyugodtan bekuckózhatott a saját szobájába. Megalkuvások árán kialakított konfliktuskerülő helyzetünkkel békés egymás melletti életet teremtettünk magunknak. Minden este pontban 7-kor azonban az ebédlő nagy asztalához együtt ültünk le. A meleg vacsorát általában anyám készítette, míg a hideget jómagam. Soha nem álltunk fel addig, míg mindent át nem beszéltünk. Így volt ez akkor is, Advent idejében. Gyűltek a sorok a cetlin, nagy részüket kipipáltuk, az ajándékok a komód alján sorakoztak. Ünnepvárás idején szegényes gyermekkorom féktelen boldogsága mindenkor visszatért. Ilyenkor a múltba visszatérve az emlékek vetítőjében gyakran elidőztünk és kellemes hangulatban múlattuk az időt. Egyszer csak sápadt homlokán mélyülni kezdtek a ráncok, melyet az évtizedek mellett a bánat szántott rája. Összehúzott szemöldöke fölött, így szólt:

– Babi hívott, az idén nem lesz fa, kivágták mindet, mire hazaértek a kórházból. Milyen világot élünk? –kérdezte szomorúan.

– Sajnos ilyen anyám, de ne félj, fenyőillatú lesz a karácsonyunk. Láttam, a csarnokbejáratánál már készítik a helyet a zalai- és somogyi termelőknek, ott majd veszek egyet. –nyugtatgattam.

– Mit szólnál egy kis töves ezüstfenyőhöz? Tavasszal kiültetjük a temetőbe, tudod oda a pad mögé, úgyis olyan kopár ott minden és egy kis árnyat is ad a látogatónak a perzselő napsütésben, Addig meg el lesz itt az erkélyen, vízkereszt után.

– Ahogy gondolod kedves mamikám.–válaszoltam.

Megsimogattam az asztalon pihenő csontjára aszalódott áldott kezét,  Tényleg jó ötletnek tartottam. Maradtunk még egy darabig, megterveztük a hétvégi menüt, megnéztük a késői híradót és jó éjt kívánva egymásnak az elmaradhatatlan puszival, aludni tértünk.

Másnapra mínusz húsz fokot jósoltak, rövid szellőztetés után, beállítottam a termosztátot, és aludni tértem. A közeli templomból hallatszó reggeli harangszó ébresztett, mint mindig, ilyenkor szombat lévén az ágyban maradtam és visszaszundítottam. Amint felébredtem az ablakhoz léptem, a zúzmarás faágon napsugárgyerekek kergetőztek, az órára pillantva kicsit elszörnyülködtem, jócskán bealudtam –állapítottam meg kissé dühösen. Nem értettem mi az a nagy csend, máskor tapintatoson bár, de felhallatszott a Kossuth rádió műsora. Amint leértem, kétségbe esve láttam nyoma sincs, hogy anyám fent lenne, hiába kopogtam az ajtón, benyitottam, az ágyán feküdt mozdulatlanul. Szép volt, nekem a legszebb, ráncai kisimultak, olyan volt, mint aki alszik. Ijedten költögetni kezdtem, mindhiába, Ő már apámhoz költözött. Megtorpant a lelkem, térdre rogytam, megcsókoltam kihűlő-félben lévő kezét, megköszöntem az életem, a hitem és a rám hagyott keresztény-, polgári értékrendem, mielőtt ügyelet hívtam.
Delet harangoztak, amikor elvitték lelkének burkát, szeretetének örökké-égő olajmécsesét azonban itt hagyta, hogy mindenkor megvilágítsa előttem kifordult világunknak sötétjében az Istenhez vezető utat.
Szenteste a „Mennyből az angyal”-t énekelve, szememből fakadó könnypataknak utat engedve tettem fel a csúcsot a kicsi ezüstfenyő tetejére, vigyázva, hogy a fa magasba mutató ága meg ne sérüljön, hiszen tavaszra a pad mellé kerül, hogy árnyékával átölelje a dupla sírhantot.
Anyámtól megtanultam, a szertefoszlott remény ostorának csattogását csak a boldog találkozáskor hallható szférák zenéje feledteti…