Angyalos nyaralás Posted in: Egyéb kategória

Mi nagyon érdekes felfogás szerint nevelkedtünk. Megvehettünk biciklit, cipőt, korcsolyát, bármit. Bárhova elmehettünk kirándulni, egy nyáron akár kétszer is, csak a hozzá való pénzt kellett megkeressük saját magunk erejéből.

Azon a tavaszon sok üveget mostunk, sok címkét kapartunk le, így lett meg a pénz a kéthetes tengerparti nyaralásra. Alig vártuk, hogy úszhassunk a tengerben, már a sós illatára gondolva is úsztunk képzeletben, pedig legtöbbünk úszótehetsége kimerült a laposkő stílusban.  Tudták ezt a szervezők is, mert szépen meg volt adva, hogy meddig csapkodhatják a tenger vizét a gyergyói úszózsenik.

Már akkor rossz gyerek voltam, vagy csak nagyon úszni vágytam, de az is lehet, hogy csak bizonyítani akartam, hogy igenis be tudok úszni a bójákig és vissza. Átosontam hát a kordonon túlra, és indult is a bójahódítás kölyök módra. Szépen egyenletesen haladtam, és minden karcsapással közelebb volt az a célkeresztben levő bója. Mintha ő is jött volna felém, úgy haladtam. Szinte zavart, hogy ilyen könnyen megvan a trófea. Nagy boldogan kerültem meg, még köszönten is neki, hogy “szevasz, bója”. Lehet, nem tetszett a köszönésem neki, mert úgy láttam, hogy elindul a partra. “Bója te nem vagy fix, vagy mi a fene, hová sietsz úgy a part fele?”

Mint kiderült, a bója fix volt, csak az áramlat, az nem. Mintha csak egy folyam folyt volna velem szemben. Stílusváltás történt hamar azt úszásban, és éreztem, hogy a két karom már az életemért kapar. Agyam adta a parancsot: siess hamar a partra, mert ha most a második napon beledöglesz, potyára mostad az üveget többi 12 napra. Csapkodtam kifele a kicsi emberek fele, ó, hogy szerettem volna azok között a legkisebb lenni. Amikor görcsbe rándult a lábam, tudtam, hogy na, most e tavaszon a borkánokat potyára mostam.

Hogy mentem-e a víz alá vagy süllyedtem, azt nem tudom, de a medúzák hullámzása már angyalszárnyak csapkodásának látszott. Angyalok? Akkor nincs baj, ezek nem utánam jöttek, hisz én a rossz vagyok – gondoltam. A tenger sós, most kóstoltam legalább kétszer, levegő, levegő, az kellene most nekem inkább. Az angyaloknak szóltam, ha a mennybe nem is, de a levegőig vigyenek el. Éles fájdalom hasított fejembe. “Hé, angyalok, nem ezt kértem!”

Hajamnál fogva emeltek kifele, mint a tv sorozatban, vittek ki a partra, pofoztak, rángattak, levegőt is adtak. Én, mint a mesében, úgy tettem, mintha halott volnék. Nem a medvétől féltem, hanem, hogy megtudják, az angyalokkal a bóján kívül társalogtam. Hamar feltámadtam, és mire felocsúdtak a táborig vágtáztam. Ott gyorsan szóltam a barátomnak, hogy hamar, de nagyon hamar cseréljünk nadrágot. Úgy nézett rám mintha az angyalok még vállaimon lennének, de a barát azért a barát, hogy mindent megtegyen. Olyan gyors sztriptízt még nem láttak a nagy sós tó martján…

Hasalj és alszunk! És aludtunk. Jött a megmentő sereg, keresték a szőke kék fürdőgatyás gyereket. De csak egy fekete nadrágos volt szőke, és az is szépen aludt akár egy újszülött. A vízben megmentették, a szárazföldön elvesztették. Másnap már nem láttam megmentőim, kolozsváriak voltak talán, mondták szomszédok. Ha elolvassák, akkor most legalább megköszönöm. Ha már az angyalok pártfogolták, akkor holnap a hősök sírján egy csokor virág értük virul. Köszönöm!

Lukács Géza