Arad hét magyar napja – a dél-erdélyi hadműveletek Posted in: Egyéb kategória

1944. augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára, ezzel a Kárpátok vonalára épített védelmi stratégia összeomlott. A néhány év óta újra magyar Észak-Erdélyt és Kárpátalját a bekerítés fenyegette, ezt megelőzendő a német és magyar haderő 1944. szeptember 12-én megindította dél-erdélyi hadműveletét, a magyar történelem egyik elfelejtett fejezetét.

Egymás után szabadult fel a vértanúk városa, Arad, a vallási türelem szülőhelye, Torda, Aranyosgyéres, Nagyszentmiklós és a baljóslatú Világos. Pankota előtt megakadt az előrenyomulás: a román-szovjet erők felfejlődtek, kihasználták terepismeretüket (korábban a román hadsereg lőtere volt a terület), számbeli és technikai fölényüket (a magyar Turán és Toldi harckocsikkal szemben T-34-esek) és elsöpörték a magyar honvédeket.

Arad egy hétig volt csak magyar… Talán utoljára a történelemben.

Úgy érzem, az egész hadművelet nagyon felesleges, nagyon reménytelen és nagyon magyar volt: nekünk különös érzékünk van ahhoz, hogy reménytelen harcokat vállaljunk álmainkért, nem véve  tudomást a realitásokról.

A török időkben szinte nem is volt Magyarország, csak egy vékony csík a térképen, mégis a végvárakban sokszor az utolsó emberig kitartottunk. 1849-ben akkor sem adtuk fel a harcot, amikor a kor két szuperhatalma, az orosz és osztrák, fogott össze ellenünk. 1919-20-ban minden racionalitást, minden központi támogatást nélkülözve harcolt a Székely hadosztály, Balassagyarmat civil lakossága, a Lajtabánságban a rongyos gárda. 1944-ben Budapest lakossága tartott ki a reménytelen helyzetben, bent hiába voltak nácik és nyilasok, kint az oroszok, a polgárok még az ostrom idején is őrizni akarta a régi magyar és polgári világot. 1945. április 4-e után, hiába szabadultunk fel hivatalosan, még ellentámadást indítottak a honvédek. 1956-ban házilag barkácsolt fegyverekkel vettük fel a harcot a kor legnagyobb és legerősebb szárazföldi hadserege ellen.

Ebbe a sorba illeszkednek a dél-erdélyi hadműveletek is. Gondoljunk bele: ekkor három világbirodalom támadta Magyarország területét (az amerikaiak és a britek a levegőből, a szovjetek a szárazföldön), a negyedik meg megszállva tartott minket, mi mégis nekiindultunk, hogy felszabadítsuk a Bécsben Romániának ígért területeket.

Megérte? Mi ma azt válaszoljuk, hogy nem. Megéri? – kérdezték magukban akkor és igennel válaszoltak.

Nem lehet számba venni, mennyi magyar vér ömlött ki ezért az igenért, s cserébe nem tudunk mást felmutatni, csak egy megöregbült fényképet, amin az aradi városháza tornyán magyar zászló leng.

A történelem sohasem fekete-fehér: a teljes képhez hozzátartozik, hogy nem mindenhol várták a magyar honvédeket virágesővel és lobogóval, úgy, mint Aradon. A magyar államhatalom képviselői zsidókat gyilkoltak, a románok ellenségesen fogadtak minket. Ne tagadjuk el ezeket sem, de egy pillanatra hajtsunk fejet a hősök előtt, akik egy „értelmetlen” álomért az életüket áldozták. Mert az OKW-nak, a német Wermacht főparancsnokságának lehet, hogy más volt a célja, csak a saját erők visszavonásának biztosítása, de a magyar honvédek nem ezekért a racionális okokért, hanem egy irracionális célért, amit a modern kor embere más meg sem ért, haltak meg. Zászlónk pirosának az ő vérük is adja színét.

Azóta sok minden történt, Arad lakossága megváltozott, ma már egy etnikai alapon történő határmódosítás is Romániának ítélné a várost (a magyarság aránya 12%-ra csökkent).

Mégis: újra áll a Szabadságszobor, és amíg magyar él a földön, október 6-án lélekben odaszáll. Hamarosan elközeledik az aradi vértanúk napja; gondolatban idézzük fel azokat a honvédeket is, akik életüket, egészségüket, szabadságukat adták azért, hogy a város felett egy hétig magyar zászló lobogjon.