Dr. T. Túri Gábor: Déjà vu és az élet értéke Posted in: Egyéb kategória

Nem elrettentésként és nem vádként írtam ezt a cikkemet!
Senkire sem akartam célozni, senkit és senkiket sem kívánok megbántani, legkevésbé pedig a pellengérre állítani. Egyszerűen figyelemkeltés a szándékom…
Kongatni akarom a harangot és megelőzni azt, ami megelőzhető.
Kérem vegyék is ezt így tőlem!

Ismét eljutott hozzám ez az igen elgondolkoztató film, amiről már 2012-ben is volt alkalmam írni.
Lám, ez a film megint egy megrázó élménye lehetett sokaknak ugyanúgy, mint ahogy ez egykor nekem is volt.
A témája a magzatelhajtás, a művi vetélés.
Amióta erről a networkban írtam, bizony már öt év telt el… Eközben, az akkor még 13-15 évesek mára már 18-20 évesekké értek, és éppen ezen fiatalok között is vannak már olyanok – és sajnos nem is kevesen –, akik e film és a művi abortusz ellenes „pro life“ mozgalom, valamint magam és mások írásai ellenére, sajnos már szintén átestek egy magzatelhajtáson

Egy olyan „beavatkozáson”,amiről éppen ez a film is szól.

Bár a magyarországi abortuszok száma a 2012-es 36 000-ről mára már 30 000-re csökkent, tehát egy 6000-es létszámú nagyközséggel kevesebb lett, de így is az elvégzett abortuszok következtében, évente átlagban egy Vác vagy Mosonmagyaróvár nagyságú várossal csökken az ország lakossága.
Tehát a helyzet nem sokat változott 2012 óta, bár ez a trend talán mégis optimizmusra ad okot.
Azonban az egyéni hibák és botlások, úgy látszik megismétlik önmagukat!
Ezért is jó, ha egy-egy ilyen film ismét és ismét végigszáguld a világhálón… Mert sajnos – mint ez is – úgy látszik ezek nem vesztik el az aktualitásukat.
Igen, így ez a film sokakban ismét egy újabb déjà vu élményt ébreszt, vagyis mintha ez már egyszer megtörtént volna…
„Mikor is?” – bugyborékol fel a múltunk tengeréből a kérdés.
„Egykor…” – nyugtatjuk meg magunkat, miközben tudatunk megpróbálja valahová, még mélyebbre, a felejtés birodalmába rejteni ezt az emléket…, amely pedig valójában sokunk saját emléke, csak nem akarunk tudni róla!
Most azonban ez a film, mégis valami más… Mert itt, a magunk feltörő déjà vu élménye és e között van valami lényeges különbség…
Ugyanis itt nem egy magzatelhajtáson átesett anya emlékét és vallomását halljuk, hanem…, hanem épp ellenkezőleg! Egy „véletlenül” mégis megszületett – és mostanra már felnőtté cseperedett – egykori gyermek vallomását és véleményét, az ÉLETRŐL.
Egy „véletlenül” életben maradt szól itt hozzánk.
Igen, ő életben maradt… és most az életről és az élet szentségéről beszél, amit el akartak venni tőle.
Természetesen az Egyház álláspontja sziklaszilárd ebben az ügyben… Az abortuszt minden körülmények között ellenzi… És éppen ezért berzenkedik ez ellen a fiatalok egy része. Talán be is áll az abortusz-párti „Pro choice” („A választásért”) mozgalomba, mondván : „Én akarom meghatározni, hogy megtartom, vagy sem…” De aztán később, ahogy öregszik, ahogy emberré érik, ő is máshogy látja már a dolgokat. Rájön, hogy itt nem egy tárgyról van szó, amelyet vagy megtartok, vagy eldobok, hanem egy emberi lényről…
Amelyért éppen neki van – és lesz is – felelőssége a jövőben…
Ezért is örültem meg ennek a filmnek… Hogy akik megnézik, talán elgondolkoznak rajta. Így, miután megnéztem, rögtön tovább is küldtem egy barátomnak, aki ezt terjeszteni akarta. Mikor azonban ezt a tervét nekem megírta, egy rendkívül érdekes kérdést tett fel ezzel kapcsolatban.
Azt ugyanis, hogy e videófilm népszerűsítésével, nem bántunk-e majd meg egyeseket?
Érdekes, hogy ő erre is felfigyelt, ellentétben velem, aki csak a film megdöbbentő mondataira és az „életben maradt” személy vallomására koncentráltam.
Pedig, ha belegondolunk, egyáltalán nem elhanyagolható ez a kétség… Mert valóban lehetséges, hogy ezzel egyeseknek a legintimebb és legfájóbb emlékeibe taposunk bele.
Lehetséges…
És mégis kell róla beszélnünk, akármilyen fájó is ez.
Mert valóban, az egyik középkorú nőismerősömet szintén mélyen megrázta ez a film. Egy alkalommal ugyanis – mikor a szűkebb baráti körömben erről a témáról beszélgettünk – bizonytalanul rám nézett, majd félrehívott és azt mondta:
– Bizony nekem is gombóc nőtt a torkomban, mikor ezt a filmet megnéztem és aztán arra a gyerekre gondoltam, aki most 30 éves lenne…, ha… – és azzal elfordult.
Aztán már csak a hátát láttam, mert lassan ellépett mellőlem , de azért azt mégis észrevettem, hogy egy kis idő múlva – úgy, hogy lehetőleg senki se lássa – óvatosan a szeméhez emelte a kezét…
Egyszer később, napok múlva, azért végül csak megtudtam tőle, hogy egykor, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a problémájából „semmi kiutat nem látott”, akkor tényleg úgy érezte, hogy a helyzete „reménytelen”…
Így aztán egy pár napra „eltűnt” a barátok szeme elöl…
Hát igen.
Sokunknak vannak ilyen kisebb nagyobb titkai, emlékei, amelyek még 30 év elteltével is gombócot eredményeznek az ember torkában.

Egy másik ismerősöm szintén elmesélte, hogy már a két gyermeke nagyobbacska volt és iskolába jártak, amikor egyszer, az egyik napon a felesége elújságolta az új gyermekáldásuk hírét…
A korkülönbség a gyerekek között ugyan már amúgy is nagy volt és ezzel a harmadikkal még nagyobb lett volna, de mégis örültek.
Aztán jöttek a vizsgálatok és kiderült, hogy a baba nem lenne egészséges… Az orvos határozott „lépésre” szólította fel őket… Aztán ők rágódtak és rágódtak ezen a dolgon…, mérlegelték, hogy hátha nem is igaz az orvos véleménye és mi van akkor ha hibás a diagnózis… majd végül megegyeztek, hogy minden várható rossz ellenére, mégis megtartják a babát.
Aztán, az idő múltával…, a sors végül mégis úgy hozta, hogy ők inkább a két egészséges gyermek mellett döntöttek.
Helyes volt-e ez a döntés, vagy nem?
Ki tudja?
Akkor így döntöttek. Ma, idősebb fejjel, talán nekik is más lenne ez a végső elhatározásuk.

Igen. Az ember változik – szokták mondani – nagyon is változik, az eltelt évek súlya alatt.
Az én esetemre mindenesetre érvényes ez a megállapítás…
Bár az igazság az, hogy én már a fiatalabb éveimben is, ha nem is gyilkosságnak, de egy bizonyos gazságnak tartottam ezt a beavatkozást.
Így gondolkoztam akkor is, amikor Budapesten, a II. Női Klinika műtőjében, mint szigorló orvosnak, nekem is asszisztálnom kellett egy ilyen beavatkozásnál.
Éppen két asszony volt soron, amikor „kampóznom” kellett ebben a műtőben…
A lelkiismeretemet akkor megnyugtattam, mert mind a két gyermek súlyos betegen jött volna a világra…
Tehát úgy éreztem, hogy ezeknek az anyáknak „joguk van” ehhez a döntésükhöz … És az orvos pedig csak „segít nekik”…, és én pedig itt, csak egyszerűen kampózok!
Pedig, ha belegondolunk, e segítség „eredményeként” naponta tucatjával halnak meg a jövendő és lehetséges magyar állampolgárok az ország nőgyógyászati műtőiben.
„Értékes fajtánkat, így írtjuk ki saját kezűleg…” – mondhatná valaki, de akkor rögtön rásütnék a bélyeget, hogy nacionalista, sőt soviniszta.
Úgy, hogy fogalmazzunk máshogy.
Mondjuk úgy, hogy „A fehér európai lakosságot így tizedeljük meg Berlin, Párizs, Budapest, London és a többi városok kórházaiban…” – természetesen, ha pedig ezt merjük így kimondani, akkor meg rögtön lesznek olyanok, akik hangosan azzal vádolnak majd, hogy rasszisták, vagy fajgyűlölők vagyunk… Pedig, különös módon ezek, akik így kiáltanak ránk, éppen azok, akik ugyanakkor azért is morognak, hogy a nem-európaiak számaránya egyre csak nő itt Európában.
De, hát mindettől függetlenül, próbáljunk most mégis még árnyaltabban fogalmazni!
Mondjuk úgy, hogy e „segítség“, ezen orvosi „beavatkozás” eredményeként EMBEREK ezrei halnak meg Európában, éspedig naponta…
És most gondoljunk arra, amikor a rádió, vagy a televízió bemondja, hogy például Afganisztánban egy robbanás következtében meghalt, mondjuk 4 angol és 3 német katona… Mi történik egy pár nap múlva?
Az illető országok katonai pompával fogadják ezen elesetteknek a hazahozott földi maradványait, és díszes temetésen búcsúznak el tőlük.
Ettől a három vagy négy katonától… Ugyanakkor azonban senkinek sem jut az eszébe megemlékezni arról a napi több mint ezer gyermek-palántáról, akiket a fent leírt módon veszítenek el. A kórházak műtőinek harcterén!
Nekik nem jár ki egy pompás temetés…
Nem!
Őket még el sem földelik!
Pedig, mondjuk ki őszintén, őket is meggyilkoltuk! Ugyanúgy, mint azt az ellenséges katonát, akinek pedig adunk egy kis sírhelyet, még idegen földön is… Hiszen egykor a német katonák is kaptak sírokat Franciaországban, és fordítva, a franciák is Németországban… Ugyanúgy, mint ahogy az orosz katonák Magyarországon és a magyar katonák pedig a Don-kanyar környékén.
Elgondolkoztató…
Igazán elgondolkoztató!
 „Ezt nevezik születésszabályozásnak!” – vágja közbe a „Nagy Átlag”.
– „Több gyermek a fiatal családok számára anyagilag nem lenne elviselhető” – teszi aztán hozzá, miközben a prospektusban árgus szemekkel nézegeti a legújabb Audi felépítését és formáját…
– „Végül is ez a mai civilizált társadalom segítsége a számunkra…” – fejezi be gondolatát a „Nagy Átlag”, majd elégedetten becsukja a prospektusát és elhatározza, hogy megveszi azt a bizonyos Audi Q 5-ös típust…
„Sajátos megoldása ez egy problémának ” – akarnám neki válaszolni, majd riadtan jut az eszembe, hogy van egy másik feszültség is a társadalmunkban, éspedig az ún. „nyugdíjas probléma”. Ez is egyre több és több anyagi terhet ró a társadalom e fiatal rétegére…
Csak remélni tudom, a magam 68 évével, hogy a mi ún. „civilizált világunk”, ezt a problémát majd nem a gyermekek számának csökkentésére kifejlesztett „szabályozással” kívánja majd megoldani…

Természetesen korábban, mindezt én sem láttam ilyen kristálytisztán.
Tudtam ugyan, hogy ezzel a „megkésett” születésszabályozással, ezzel az ún. „segítéssel” valami nem stimmel, de ezt megfogalmaznom akkoriban, mégis csak nehezen sikerült.
Mert – ahogy a közmondás is mondja – az éremnek két oldala van.
Annyit azonban kijelenthetek – talán a saját lelkiismeretem megnyugtatására –, hogy az eddigi hosszú és változatos orvosi pályafutásom alatt, ha ilyen döntésre készült valaki, és a tanácsomat kérte, akkor csaknem mindig a „még meg nem született” gyermek oldalán álltam…
Csaknem mindig…
– És mikor nem? – kérdezhetné valaki.
Akkor, ha maga az anya is még gyerek volt… Akkor nem. Mert ekkor emellett a 14-15 éves „még szintén gyerek” mellett döntöttem, akit a szülei (a potenciális nagyszülők) hoztak el hozzám kétségbeesve, kisírt szemekkel…, hogy adjak valami jó tanácsot.
Tehát bűnös vagyok én is?
Nehéz a válasz, mert ilyenkor látja csak az ember, hogy a Jóisten, a szabad döntés megadásával, micsoda hatalmas felelősséget is rakott a vállunkra.

Mert mi is történik akkor, ha valaki – egy szülő vagy egy orvos – a magzat elvétele mellett dönt, most csak arra az esetre gondolva, ha a megszületendő gyermek például beteg lenne?

Itt én három lehetőséget, elméleti megfontolást látok megkülönböztethetőnek:

1. Ha hiszek a reinkarnációban, akkor egy érdekes dologgal állok szemben. A megszületendő léleknek, amelynek alkalma lenne, az előző életében elkövetett botlásait rendbe tennie, nem adom meg a lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse. Eltolom a megoldás lehetőségét egy későbbi alkalomra, vagyis késleltetem a lélek nemesedését…

2. Ha nem hiszek a reinkarnációban, de annál jobban hiszek a keresztény hit tartalmában, akkor más a helyzet. Nem egy lélekkel, hanem egy isteni döntéssel helyezkedek szembe. Egy isteni döntéssel, amely ilyen emberi alakban, ilyen nehézségek árán kívánt egy lelket az anyagi világba küldeni. Így akarta próbára tenni, így kívánta e lélek számára elérhetővé tenni az örökkévalóságot.
Mert köztudott, hogy nem mindig a sima út vezet el bennünket a célunkhoz. Így egy nyomorék, egy szellemileg együgyű ember nem biztos, hogy nem értékesebb-e az Isten szemében, mint egy hibátlan testtel bíró, gyönyörű modell, a maga kisportolt alakjával és esetleg még egy 140-es IQ-val…
Hogy ez így van, azt tudatja velünk a Biblia is, mert ezt olvashatjuk benne (Jn.6:63/a):
„A lélek az ami éltet, a test nem használ semmit.“ Ami nem jelent mást, mint hogy a lélek a lényeg, nem pedig az azt beburkoló materiális test.
A sima, kikövezett úton ugyanis az ember könnyen elcsúszhat, elveszti az irányt, nem ér célba… Míg, ezzel szemben a göröngyösön mindig talál kapaszkodót. Pedig az a nehezebb út !
Ezt én egy példa alapján tanultam meg, amikor Csíksomlyón voltam.
Előtte már vettem részt keresztúti meneten, tehát nem volt új nekem… Ott is, azokon a kikövezett golgotai lépcsőkön, az egyik feszülettől a másikig vonultunk és igyekeztünk elhitetni magunkkal, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Azonban 2005-ben, ez a csíksomlyói golgota más volt…
Nagyon más!
Éjszaka, minden világítás nélkül, a kavicsokon csúszkálva, a mind meredekebb és meredekebb sziklákon lépdelve haladtunk a csoportunkkal egyre följebb és följebb, a Salvatore kápolna irányába. Nem volt ám ott útjelző, csak egy kis lobogó gyertyafény, amit az előttünk imádkozó csoport, a stáció keresztjei elé letett…
És ebben a korom sötétben, ahol közel s távol csak ez az egy gyertya világított, olyan csend volt, hogy csak a fáradt lihegésünket lehetett hallani.
Aztán a kereszthez érve, hangosan imádkozva, pihentünk egy kicsit… Igen megpihentünk a stáció előtt…, hogy aztán újra induljunk még magasabbra, fölfelé, botladozva, a következő haloványan fénylő kereszt felé… Majd végül fent – egészen fent, az út végén – mindannyian, kivétel nélkül, fáradtan rogytunk le a nedves fűbe, és szuszogva némán örültünk, hogy megérkeztünk… Elértük a célunkat!

Hát bizony lehet, hogy egy ilyen csoszogó, botladozó, lihegő lélektől vesszük el a lehetőséget, hogy élete végén, célját elérve, boldogan mondhassa ő is: megérkeztem.
Van-e tehát ehhez jogom, ezt megtagadni tőle és nem élni hagyni?

3. A harmadik lehetőség pedig a materialista felfogás. És itt a mi csapdánk. Hiszen ezen felfogás, ezen életszemlélet alapján történik a kiképzésünk, kisiskolás korunktól, egészen az esetleges természettudományos tanulmányaink befejezéséig. Ezen a sínen indulunk el, amikor kilépünk az életbe.
És ez alól az orvosok sem kivételek!
A test a számukra – ugyanúgy mint a nagy átlag számára is – egy VALÓSÁG, míg
ezzel szemben a lélek, pedig csak egy FELTÉTELEZÉS.
Ebből a relációból kiindulva kell szemlélnünk a viselkedésüket és döntésüket akkor is,
amikor egy fiatal terhes leányzó, vagy
egy érett nő, vagy esetleg
egy többgyermekes édesanya áll előttük…
És ezek mindhárman azzal a céllal keresik fel az orvost, hogy megszabaduljanak attól
az áldásos terhüktől, ami váratlanul az ölükbe hullott.
Mindegyikük kilátástalannak látja a jövőjét:
A leányzó szeretne továbbtanulni, de fél a szüleitől, nehogy megtudják mi történt vele. Fél, hogy emiatt a gimnázium után, nem tud majd továbbmenni az egyetemre, fél (talán bizony sokszor jogosan), hogy a partnere majd megijed, nem áll ki mellette és végül el- és cserbenhagyja…

Az érett nő pedig, esetleg éppen most kapta meg azt az állását, amit a szakmai kiképzése, vagy az egyetem elvégzése után már rég a céljául tűzött ki. És most, igaz jó pár éves késéssel, de végre sikerült ezt megszereznie… Végre megérett a helyzet…
Volt értelme tehát tanulni. Volt értelme lemondani az előző évek szabadságairól és utazásairól… Volt értelme talán még annak a szakításnak is, ami a nagy szerelmével történt… Hiszen csak azért nem akart házasodni, mert nem akarta magát lekötni.
De most, végre megvan a várva várt állás!
És ekkor – mint egy derült égből jövő villámcsapás – közlik vele, hogy terhes lett! Úgy érzi, kisiklott az élete, minden tönkrement…

És az a bizonyos harmadik nő, az édesanya? Vele mi van? Vele mi történt? Hiszen, ha más nem, akkor ő már csak igazán tudhatná, micsoda öröm egy gyermek!
Tudja is ő, csak ez már éppen hogy az ötödik gyermek lenne. A férje pedig, a gyermekek apja már két éve nem kap munkát és csak alkalmi munkákból tengetik az életüket… Mi lesz velünk? – gondolják – Ha az ötödik baba is megjön, és talán nem is lesz egészséges… – Hiszen mindketten idősebbek lettek.

És mind a három személy, mind a három várandós anya, mint egyetlen reménységére tekint az orvosra, és ugyanakkor a saját élete szempontjából jogot is érez arra, hogy „megszabaduljon a terhétől”. Ezért is hangoztatja mindegyikük: „TERHES vagyok”, nem pedig azt, hogy „áldott állapotba kerültem!
Az orvos pedig meghallgatja őket… és dönt.
Végül pedig „segít”…

Majd mindezek után eltelik egy-két nap…
…és lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba.
„Csak” egy-két heti gyengélkedés volt…
Aztán, mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább úgy, ahogy és ahol azt abbahagyták.

De így van-e ez valójában?
Tényleg úgy megy-e az élet tovább, mint ahogy annak előtte?
Megszabadultak-e valóban egy tehertől?
Nehéz ezt megválaszolni…
És aztán váratlanul – évek múltán – egyszer csak jön egy ilyen filmes üzenet az interneten keresztül, amelyben egy életben hagyott, egy véletlenül életben maradt „teher”, megszólal és felkavar mindent.
Feltépi a régi sebeket.
Déjà vu?
Nem ez már nem egy egyszerű déjà vu, mert ez VALÓBAN megtörtént.
Éspedig vele… Ha nem is teljesen ugyanaz, de egy nagyon hasonló történet.
Belenyilall az anyába a fájdalom, „gombóc nő a torkában” és… és hirtelen minden a feje tetejére áll.

Az orvos pedig – miután ezt a filmet ő is megnézte – másnap reggel zavartan áll a borotválkozó tükör előtt.
Nehezére esik valahogy a szemben álló ismerős arc szemébe nézni…
A tükörképe homlokán aztán egy homályos írást vél felfedezni…
„Bűnös” – betűzi ki… Aztán zavartan megdörzsöli a tükröt, hátha az üveg párája okozza ezt a fénytörést…, de hiába pucolja. Ott látja továbbra is ez a szót!
Idegesen lehajol, kezdi mosni az arcát, majd hisztérikusan dörzsöli a homlokát…, de ez sem segít…
A bélyeg az bélyeg marad, amit a homlokán hord ezentúl, valahányszor a tükörbe néz.

„Miért is néztem meg ezt a filmet!” – gondolja verejtékes homlokkal… Aztán végül csak beül a kocsijába és elindul a munkahelyére, a klinikára…
És ott, a műtő előtt ismét három személy várja:
egy leány,
egy érett nő és
egy négy gyermekes édesanya

„Dezsavű”… „Déjà vu!”. Az élet megismétli önmagát!