Elbúcsúztatták Balás-Piri Lászlót, 1956-os hőst a Farkasréti temetőben Posted in: Egyéb kategória

Hosszú volt az út a máglyáktól az ölelésig… de Isten segítségével megtettük.

Idén lesz fél évezrede, hogy Luther Márton kihirdette híres 95 pontját, ezzel megkezdődött a kereszténység, keresztyénség megújulása. Azt hiszem, ez az egyetlen mondat, amivel ha nem is mindenki, de a legtöbben egyetértenek. Hiszen mi is kezdődött el? Akkor ez még csak egy teológiai vita volt, szó sem volt egyházszakadásról, mégis a protestantizmus kezdeteként jelölhetjük meg ezt a pontot. Kálvin tanítását követő testvéreink a Reformáció 500 éves évfordulóját ünneplik, Luther követői (s bevallom, ez számomra szimpatikusabb) nem ünnepelnek, hanem megemlékeznek az 500. évfordulóról.

Természetes, hogy minden közösség megünnepli a születésnapját, előtérbe állítja az elért eredményeit, megvallja értékeit. Hiszen Luther fellépése nem csak az evangélikus egyház létrejöttéhez vezetett el, nem csak a kálvini reformációt készítette elé, de a katolikusokat is rábírta arra, hogy újrafogalmazzák hitüket, hogy komolyan vegyék azt. Mégis, az évfordulót nem merném ünnepnek nevezni, hiszen szakadáshoz vezetett Krisztus követői között, s ez a megosztottság terhes örökségünk.

Teher, amelyet nem türelmesen hordoznunk, hanem könnyítenünk kell, s 2017. július 5-én a Református Egyházak Világközösségének nagygyűlése hatalmasat lépett előre ezen a téren azzal, hogy aláírta a „Közös Nyilatkozat a Megigazulás(tan)ról” c. dokumentumot. A híradások legfeljebb mínuszos hírben számoltak be róla, mégis, történelmi jelentőségű lépésről van szó, érdemes pár szóval összefoglalni ennek előzményeit és lényegét.

A protestantizmus alapja a három „sola”: csak az Írás, csak a hit által, csak a kegyelem által lehet üdvözülni, azaz alapvetően eltér a katolikus állásponttól. Nyilvánvaló, hogy a szabad akaratra is súlyt helyező katolikus, és a kegyelmet, az isteni akaratot középpontba helyező protestáns álláspont teljes mértékben sohasem egyeztethető összes, de mindenképpen fontos megtalálnunk a közös hitvallást, amiben egyformán hiszünk, az úgynevezett „hitbeli egyetértés” pontjait.

Az első lépéseket ezen az úton a Lutheránus Világszövetség és Római Katolikus Egyház tette meg: 1993-ban egy vegyes bizottság megállapította, hogy az értelmezésbeli különbözőségek nem jelenti azt, hogy ne tudnának hitbeli egyetértésre jutni, s 1997-ben elkészült a közös nyilatkozat tervezete is, amit az érintett egyházak 1998-ban jóvá is hagytak.

A történelmi pillanatra 1999-ben került sor: október 31-én, azon a napon, amikor Luther nyilvánosságra hozta a tételeit, Augsburgban, a két egyház képviselő aláírták a Közös Nyilatkozatot, mely kimondja:

„Hittel valljuk együttes meggyőződésünket, hogy a megigazulás a háromszemélyű Egy-Isten műve. Az Atya a világba küldte Fiát, hogy megmentse a bűnösöket. A megigazulás alapja és feltétele Krisztus megtestesülése, halála és feltámadása. A megigazulás eszerint azt jelenti, hogy maga Krisztus a mi igaz voltunk, mert az Atya akarata szerint a Szentlélek által az ő igaz voltában osztozunk. Együtt valljuk meg, egyedül kegyelemből Krisztus üdvözítő művébe vetett hit által és nem a mi részünkről meglévő bármely érdem szerint fogad el minket Isten, és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket, s egyúttal felruház és jócselekedetekre meghív.” – csodálatos mondatok, ha fél évezreddel korábban hangzanak el, mennyivel szebben alakult volna a történelem!

A szöveg, bár közelebb áll a megigazulás lutheri értelmezéséhez, nem jelent önfeladást a katolikusok részéről, mivel rögzíti azt is, hogy egyes kérdésekben (pl. az egyéni érdem és a kegyelemmel történő együttműködés) elfogadhatók az eltérő értelmezések: „Ennek az egyetértésnek világánál a még fennálló nyelvi, teológiai kidolgozásra váró és a megigazulás értelmezésének hangsúlyozásában jelentkező különbségek (…), kölcsönösen elfogadhatók.”

A Közös Nyilatkozat magja lassan kikelt: 2006-ban a Metodista Világtanács fejezte ki egyetértését, 2016-ban az Anglikán Konzultációs Tanács „üdvözölte és megerősítette a nyilatkozat lényegét”.

Ilyen előzmények után írta alá a Református Egyházak Világközössége a nyilatkozatot, melyre a jövőben református részről Wittenbergi Tanúságtétel címmel hivatkoznak.

Ez a lépés nem jelenti az egységet, sem a megosztottság végét; de olyan határkő, amelyre mindennap nap hálaadással kell emlékeznünk addig, amíg Krisztus házanépének teljes egysége meg nem valósul.

Az 500 éves évfordulóra sok rendezvénnyel emlékeztek és emlékeznek majd meg protestáns testvéreink, de azt hiszem, ennél szebb, igazabb és Istennek tetszőbb nem lesz közöttük: mert ezzel az egység lépett a szétszóratás helyébe.