Elhunyt Usztics Mátyás Posted in: Egyéb kategória

A színész halálának hírét a család hozzájárulásával Usztics Mátyás közösségi oldalán közölték.

Elhunyt Usztics Mátyás színész, rendező, a Nemzeti Kamara Színház alapítója; 68 éves volt – tudatta az Usztics Mátyás és barátai hivatalos közösségi oldal a család hozzájárulásával vasárnap.

Usztics Mátyás 1949. április 9-én született Penészleken. 1977 és 1980 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. 1968-tól 1971-ig a Nemzeti Színházban, 1973 és 1975 között a Szolnoki Szigligeti Színházban dolgozott, majd 1975 és 1978 között a 25. Színház és a Népszínház tagja volt; 1978-1990 között a Mafilm volt a munkahelye, később szabadfoglalkozásúvá vált. A 2000-es évek elején alapította a Nemzeti Kamara Színházat, amelynek haláláig igazgatója volt. Több tv-filmben játszott, köztük az Angyalbőrben és a Kisváros című sorozatban. Szinkronszínészként is dolgozott.

Usztics Mátyás politikai szerepet is vállalt: a Magyar Gárda egyesület egyik alapítója volt. Halála kapcsán részvétét fejezte ki Vona Gábor, a Jobbik elnöke az MTI-hez eljuttatott közleményben.

A család így búcsúzott

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy életének 68-ik évében elhunyt Usztics Mátyás színművész, a Nemzeti Kamara Színház alapító-igazgatója. Penészleki temető című versével búcsúzunk Tőle:

Penészleki temető

Állok a hóban, a dombon.
Vékony cipőben topog a gyász,
nem férnek el a koszorúk,
nem fér el a jajgatás.

A bádogszínű ég alatt
egykedvű varjak.
Varjak az ég alatt, a dombon.
Kántáló, fekete varjak:
“bűnös volt, bocsáss meg néki, Uram”

A dombra feküdt temetőn rokonok,
talpam alatt ők is mocorognak.
Emitt nagyapám, dédem,
látom nevemet
fejfákra írva.

Együtt vagyunk, ahogy sose voltunk
és csak itt lehetünk.
Felcsap a jaj, és rögtön elrántja a szél a harangszót.
Sírva jajongnak néném asszonylányai is,
és a halottat
akarja ölelni a bátyám.

“Fehér volt a hajad, mint a tejföl”-
mondta nekem és nevetett hozzá
mára halott néném.
Nevetett és kiabált mindig valamit.,
de a szeme tele volt könnyel.
“Mikor jössz nálunk megint?”
Mért nem maradsz még, hadd el,
ó, ülj mán le magadnak.”

Miért mentem el, miért megyek el
onnan, ahol szeretnek?
És miért jövök újra meg újra?
Talán, hogy lopva megsimogasson a múlt,
hogy még egyszer megpillanthassam
a határból ballagó nagyapám szekerét,
a saroglyán felderengő
gyermekkorom aranyát.

Többet tehettem volna,
ha maradok?
Ha ide fulladok a homokba,
ha eke fölé görbülök,
és belenő fejembe a kucsma?

Néma az út. Temetőtől a házig.
Előtte a kút. Ostor-
fája, kolonca
régen alá-
hullott az időben,
elevült gémmel meredez.

Most merül épp el a Nap,
beleroppan
az alkonyat burka.
Csend evez át a tavon.
Vak denevérek
szárnya alatt
összezömül a sötét,
és míg a Hold lámpáz
körülöttük, az erdők
sörtéje alatt valahol
készül az útra megint a halál.