Elmaradt búcsú… (novella) Posted in: Egyéb kategória

Hideg volt. A jeges, havas udvaron némán álltak  az emberek. A feldíszített halottas hintóba fogott lovak egyet-egyet dobbantottak a jégen, s nagyokat fújtattak maguk elé. A koszorúk körbeértek az udvaron… A Farkasdomb fölött fekete hófelhők gyülekeztek, s a szél megszólaltatta a természet orgonáját…messziről a fenyők mély szólamai zúgtak, s a kertben az almafák csupasz ágai a prímet szólaltatták meg. Mintha Bachot játszottak volna… fel-felzúgott a dallam, s a nagytiszteletű úr fohásza együtt szállt az ég felé e hatalmas orgona hangjaival. A dalárda zászlaja köré gyűlt vének egy zsoltárba fogtak… keservesen hangzott a dal, hiszen a basszus ereje igen gyenge volt.

A koporsó mellett a család állt ­feketében. A kisebbik leány édesanyját karolta, a nagyobbikon látszott, hogy még mindig azon jár az esze, mit is örököl majd édesapja után, akit hat évig nem volt képes meglátogatni, ám hazaérve, a temetés előtti estén, miközben az öregember a szomszéd szobában feküdt kiterítve, az első kérdése az volt, mennyiért mérik a fát mostanság, s abból mennyi esik reá, s a bennvalót hogyan akarják majd elosztani… ?

A koporsót feltették a hintóra, a fekete vállszalagos kísérők beálltak a kocsi két oldalára, annak rendje szerint, s a menet megindult a reformátustemető felé…

***

A gyászolók hamar elfelejtették a téli nap szomorúságát. Kinek-kinek a maga dolga után kellett néznie, hiszen jött a tavasz, a vetés, a szénacsinálás, s kapálás ideje. S a halottak eméke ilyenkor szertefoszlik. Ma már kalapot sem emelnek a szekérrel a temető mellett elhaladók… észre sem veszik a rengeteg, imáért kiáltó fejfát… Csak november első napján ballagnak ki a oda, hogy rendet tegyenek a hantokon, s virággal pótolják meg az egész évi mulasztást. Pedig a legtöbben abból a bennvalóból élnek, amelyet e holtak hagytak volt reájuk… Ám, lehet-e csodálkozni ezen akkor, amikor generációk hagyták el magát az egész történelmet saját jólétük, s vélt gazdagodásuk érdekében? Féltékeny szerelmekért szüléik is egyedül maradtak, egyedül haltak meg, egy simogatás, egy búcsú kézcsók nélkül… November első napján aztán autók, szekerek sora áll a temető előtt, hogy egy évre ismét lerendezzék a tartozást. Majd visszatérnek választott új lakóhelyükre, ahol büszkén vagy épp eltitkolva származásukat immár taljatalanul élhessék a maguk életét, s már nem is álmodnak a gyermekkor elmékeivel… a Feréte csobogásával, vagy a hegyről, eső után lezúduló vízről…

S amit taultak e Kárpát-medencei temetőkben nyugvóktól, az is feledésbe kényszerített tudás immár. Önző, szándékos a felejtés. Mert, ha emlékeznének a taták, mamák, a lelkész, a pap tanítására, egyetlen perc nyugalma sem volna a lelküknek. Mert elherdálták a kincset, elhagyták a nemzet múltját, el azt, amiért ezer évig minden nemzedék megszenvedett…

***

A Farkasdomb alatti házban néha fel-felhangzott még a gyermekzsivaj, amikor a kisebbik leány megérkezett… Ilyenkor a mama élete is kivirult néhány napra. Panaszkodhatott, sírhatott és nevethetett szívéből, ölelhette az imádott unokákat – a fiúcskákat”, mesélhette a régi történeteket, amelyeket már annyiszor elmondott, de amelyek a fiúcskáknak újként hatottak. S a kisebbik leány kivitte a temetőbe törékeny anyját, hogy együtt tegyék rendbe tata sírhatnját…

Bárki jött hozzá látogatóba, az öregasszony immár egyedül maradva órákat tudott mesélni két budapesti unokájáról, akiket születésük után egy-egy hónapig ő fürösztött, ő gondozott, s akik a számára a világon a legkedvesebbek voltak…

Aztán jött a betegség… az egyedüllét okozta trauma, a leépülés, a hosszú esték, amikor senkihez nem szóhatott, csak a Tv össze-vissza műsorai jelentettek „társaságot” a számára. S már ment a kisebbik leány sem, nem hozta a fiúcskákat, s az okot egyre inkább érezte az elhagyott édesanya. Kérte, valaki hozzon hírt… mi is történik ott Budapesten? Mert valami rossz történik, valami olyan, ami falun bizony nagy szégyen, kivált abban a családban… Kéne jöjjenek!… Hiányoznak a fiúcskák…

E gondolatokkal aztán végleg ágynak esett… nem kellett az étel, az ital, nem ismert meg senkit, csak feküdt, s néha kimondta a kisebbik leány nevét, s hívta az unokákat. El akart köszönni… Hetek, hónapok óta szenvedett, s fiát, aki lelkiismeretesen elgondozta, az orvos sem bíztatta már semmi jóval.

Mindenki fájdalmasan számolt a pillanattal. A pillanattal, amikor a szeretett mama, édesanya elköltözik… hiszen már csak pihegett és aludt. Míg egy éjjel aztán, mintha valami ismeretlen erő szállta volna meg, felkelt, elindult a nyári éjszakában, a kapu felé.  – Tudtam, hogy hazajönnek… hallod-e? A fiúcskák… – mondta az őt visssztartani akaróknak… – Na, nyisd a kaput, fiam, hogy álljanak bé… Az utolsó remény és az utolsó erő volt ez… de nem jöttek… A lány, ott az önző messzeségben nem érezte anyja aggódó sóvárgását, nem érezte gyermekei fájdalmát… csak az új szerelem ócska testi vágyai érdekelték… s az ördögi, ostoba tanácsadók, a botcsinálta falusi “jósnő” pénzért mondott örömhírei…

***

A szél ismét megszólaltatta a természet orgonáját… Messziről a fenyők mély szólamai zúgtak, s a kertben a Kisasszony-almafák lombos ágai a prímet játszották. Mintha zsoltárt játszottak volna… fel-felzúgott a dallam, s a nagytiszteletű úr fohásza együtt szállt az ég felé e hatalmas szélorgona hangjaival… „Itt van szívem, neked adom Uram”…  

A koporsó mellett a család állt… feketében, ahogy ez már szokás. A kisebbik leány, és a „fiúcskák” nélkül…

Évek múlva is beleborzongva beszélte el a falu apraja-nagyja, hogy emlékezetük óta, először fordult elő: – valaki konokul és ostobán nem ment haza édesanyja temetésére…

A sírt közben benőtte már a vadvirág… de a kis székely falucska historiájából nem felejtik ki a szégyent… az elmaradt búcsút…

Stoffán György