Első munkanap, konyha, beszélgetés – 4. rész Posted in: Egyéb kategória

Nagyon hétfő volt az a nap, az év első munkanapja, bár péntekre esett, a többiek inkább szabadságot vettek ki, meghosszabbítva a hétvégét. Bekapcsolta a gépet, de a lámpát nem, így a monitor fénye halotti maszkká festette az arcát. Minden sötét és szürke volt, és nagyon egyedül érezte magát, s képtelenségnek tűnt a munkára koncentrálnia. Hideg, sötét, magány: mintha az életét sűrítette volna bele ezekbe a szavakba. Gyilkos koktél, talán egy kávé segíthetne rajta…

Máskor, ha felrakta a kávét, visszament a szobába, de most nem volt ehhez sem kedve, csak ült és nézte a cseppenő fekete cseppeket, s hagyta, hogy az illat megaromásítsa gondolatait. Felidézte benne a soha nem volt, talán soha nem lesz otthon emlékét.

– Szia! Boldog új évet! – köszönt rá a férfi.

– Szia! Neked is. – válaszolt. De hangja nem tükrözte a férfi vidámságát.

– Nem zavarok? Ha egyedül akarsz lenni, visszajövök később. De lent bedöglött nálunk a kávéfőző.

– Nem, maradj csak, mindjárt készen leszek. De úgy gondoltam, hogy egy kávé nélkül nem vagyok képes elkezdeni az új évet.

– Megértem. Jót buliztál? Másnaposság? – de a férfi kérdésében nem volt semmi indiszkréció.

– Nem, inkább más évesség, vagy más életség. Pocsék volt a szilveszterem, de az előző év se volt sokkal jobb, ha visszagondolok. Egyszer egy regényben azt olvastam, hogy a boldogság olyan ige, aminek nincs jelen, csak, múlt vagy jövő ideje. Hát szeretném, ha legalább jövő ideje lenne.

– Ne mondd ezt, ez butaság.

– Miért? Most kérlek, ne gyere semmilyen közhellyel, nincs hozzá hangulatom.

– Nem tudom, hogy közhelynek számít-e, de te olyan ember vagy, aki mindig boldog.

– Ezt hogy érted? – értetlenkedett lány.

– Nem vagyok a szavak embere, lehet, hogy kicsit zavaros lesz, amit mondok. De te olyan ember vagy, akivel bármi is történik, mások, már régen feladnák, megszürkülnének, öngyilkosak lennének, vagy élőhalottak, de te nem: te boldog vagy. A boldogság, a harmónia, mint valami finom parfüm vesz körül. Emlékszel, amikor ősszel beköszöntem hozzád?

– Igen.

– Akkor is ezt láttam meg benned. És, hogy jó lenne, ha barátok lennénk.

– Mint a kisherceg és a róka? – mosolyodott el önkéntelenül Paxa.

– Igen, ráadásul még szőke is vagy – s már a férfi is mosolygott.

– Rendben. Kezdjük el a szelídítést.

– Mondjuk egy kávéval?

– Most?

– A munka megvár, különben is, szerintem nincs a közelünkben élő ember, aki dolgozni is akarna. Most.

– Rendben, de figyelmeztetlek: ha csak egyszer is azt mondod, amit a róka, hogy a búzamezőről a hajam színe jut eszedbe, akkor feladom, és nem beszélek veled többet.

– Ennyire utálod a giccset, vagy ennyire félsz a barátságtól?

– A giccset addig utálom, amíg nem velem történik meg, a barátságtól meg nem félek.

– Akkor jó. Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Úgy éreztem, hogy kerülsz. Miért?

– Nem tudom. – de ekkor, Deus ex machina*, hangos prüszköléssel kijött a kávé, kimentve a lányt a kellemetlen témából: – Meghívhatlak?

– Köszönöm. De akkor legközelebb én hívlak meg. Rendben?

Paxa gondolkozás nélkül rávágta: – Igen. – gondolkozás nélkül, mert tudta, hogy ezzel az igennel a férfi az életének a részévé válik, ahogyan ő is az övének, még akkor is, ha a jövő titka, milyen formában.

És a kávé mellett elmondták egymásnak egész életüket, mert valahol mind a ketten érezték, hogy megbízhatnak a másikban, mintha már sok-sok életen keresztül ismernék egymást. Furcsa volt, mert bármit is mondott a másik, mintha már előre tudták volna – mégis, a szavak kimondásával, mintha a korábbi sejtés saját húsukká vált.

Elindultak azon az úton, ami a barátsághoz, vagy talán azon túl is vezet.

(Rozványi Dávid)