Ezeröcsi és az öcsi Posted in: Egyéb kategória

Kovácspéter tetején az élet szép volt. Az első igazi, valóvilágos élményeinket ott szereztük be, három-négy napra is teljesen magunkra voltunk, éltük gyűjtögető életmódunkat. Felnőttek nélkül 14 évesen, telefon és GPS nélkül napokig nagyon jól elvoltunk. Tudtuk a természet, az erdő és vadjai szabályait, tájékozódtunk, ételt készítettünk magunknak, bicskánk és parittyánk volt, így hát semmitől sem féltünk.

Ebbe az idilli világunkba rohant bele az ezeröcsi… Lada 1500 volt, és ezzel jöttek a Magyarok, így nagybetűvel. A vezető nagyhangú, “szevasz öcsi” köszönése túlharsogta a kocsi bőgését, amit felpörgetett még egyszer, mielőtt megállította volna. “Géza vagyok” – nyújtottam a kezem, de nem vette észre….

Egyből elindult az áradozás, hogy mit tud ez az ezer öcsi, hogy hogyan hagyta el a Dáciákat,  hogy repültek a kavicsok, hogy ilyen kocsit nem is láttak erre fele. Olyan áhítattal dicsérte, hogy szinte imádta már… Megértettük. Kovácspéter tetején most az ezeröcsi volt maga az Isten. Vezetője nagyvonalúan gömbölyű rágógumit adott nekünk, de valahogy indiánnak képzeltem ettől magam, akinek tükröt adtak, meg hamis gyöngyöt.

“Lemossátok a kocsit ugye?” – Na, erre elröhögtük magunkat. Kovácspéter tetején forrásvízzel kocsit mosni nekünk röhejes volt. A rágógumit nem kérte vissza, de az öcsiből öcskös lettem egyből.

Balánbánya fele mentünk málnáért mi gyalog, ők az ezeröcsivel. Visszafele nagyvonalúan megengedte, hogy még többen is beüljenek, hisz bivalyerős az isteni autó.. “Öcskös beülsz?” –  kérdezte. “Géza vagyok, s inkább gyalogolok!” – válaszoltam, de szerintem nem is hallotta, mert kipörgette az öcsiket és elhúzott.

Ezeröcsi elhúzott, az öcskös és egy nagy porfelhő ottmaradt. Fejemben gyorsabban elindultak a gondolatok, mint az istenített Lada fogaskerekei. De ez nem az öcskös volt, ez már én voltam. “Fuss, Géza, fuss! Nem vagy te öcskös!” Mint a szélvész, indultam toronyiránt. Gyorsabban futottam, mint a tegnapelőtt, pedig akkor szinte kilós vadnyulat fogtam. Nem karcolt a fenyőág, nem csípett a csihány, a patakon át a lábam minden kőre rátalált.

A csángók ösvénye ismerős volt, már teljes erőmből vágtattam rajta, úgy éreztem mintha még az ágak is félrehajlottak volna előttem. A porfelhő jelezte az ezeröcsi útját, rigók és mátyások röppenése jelezte Géza rohanását. A méhész kaptárjainál volt a porfelhő a kanyarban, amikor éreztem, hogy az öcskös legyőzi az ezeröcsit, mert annak még ki kell mennie a tetőre és az oldalúton vissza.

Mikor megérkeztek, én már a tüzet raktam. Azt hitték az öcskös testvére vagyok és mondták is: öcséd nem ült fel, ott maradt. “Géza vagyok és az öcskös ott is marad.” A lőtt medvét nem bámulták úgy, mint ezek engem. Nem hittek a szemüknek, szinte láttam, hogy meg akarnak érinteni, valóságos vagyok-e. Mikor tanuk is igazolták, hogy igenis csak egy van belőlem, kezdtek helyre állni a dolgok. Néztek engem, nézték az istenített autójukat és csak bambultak. Egy kicsit kevesebbet beszélgettünk a vacsoránál, az öcsik dicsőítése is végleg elmaradt.

A maradék rágógumit visszatettem este a kocsi tetejére, már nem is volt olyan finom. Amikor bementem a hétvégi házba, még hallottam az esti ima utolsó sorait, mit az unokatestvéreim mormoltak. Kovácspéter tetején ismét a rendes Isten volt a helyén, talán éppen az akkor csak még megálmodott kápolna helyéről vigyázott ránk, hogy nyugodt legyen az éjjelünk, s az álmunk.

Lukács Géza