Fodrásznak indult, a Nemzet Színésze lett – interjú Haumann Péterrel Posted in: Egyéb kategória

“Azt kívánom mindenkinek, hogy a 365 napból legalább egy olyan napjuk legyen, amikor elcsöndesednek és magukba szállnak” – mondta Haumann Péter, akivel munkáról, családról, türelemről és újrakezdésről is beszélgetett Sárán Judit, a hirado.hu munkatársa.

Több mint 150 szerepbe bújt a színpadon és több tucatnyi játékfilmben, tévéfilmben szerepelt. Rendezett is és szinkronizált. A törpökre vadászó Hókuszpók magyar hangja és a Nemzet Színésze. Ő Haumann Péter, több mint 53 éve van a pályán.

Civilben férj, szülő és nagyapa. Sok nő veszi körül, felesége és Petra lánya mellett három unokája is van, Rozi, Bella és Frida. Bár Dávid fia más területet választott, három gyermekéből ketten, Petra és Máté követték őt a színészi pályán. A színészet, valahogy mindig vonzotta ezt a családot, már Haumann Péter édesapja is színésznek vágyott.

Haumann Péterrel kedd délelőtt egy budapesti bevásárlóközpont kávézójában találkoztunk és beszélgettünk. Sok mindenről. Például arról, hogy kis híján orvos lett belőle és arról is, hogy most egy kicsit telítődött a színházzal. Szóba került a karácsony igazi értelme is, ami mintha mostanában feledésbe merült volna. Arra kért, fogalmazzak szikáran, mert nem szeretne vaníliafelhőben úszó interjút olvasni.

– A színművészetin végzett, de orvosnak készült.
– Így van, orvosnak készültem, sőt a C-terv az volt, hogy fodrász leszek, mert a szüleim hölgyfodrászok voltak. Igazából, lazán hagytam az életem alakulását és a színészet jött be először, felvételiztem és felvettek. Hogyan adódnak össze ezek a pályák? Szegről-végről, de mindhárom szakma az emberekkel és az emberi viselkedéssel foglalkozik.

– Emlékszik még az első nyilvános szerepére?
– Hát persze, tizenhét évesen Hans Pfeiffer A lampionok ünnepében játszottam. Abban a szerepben összejött minden, ami szem-száj ingere. Japán voltam, az atombomba áldozata, szamurájok leszármazottja, vak, és egy gyönyörű szép leány apja, mindez tolószékben. Nagyon komplett előadás volt, olyannyira, hogy a díszlet építésében is részt vettem. A díszlet felépült, a megmaradt anyagból jegyárusító helyet csináltam. Azt felállítottam a Móricz Zsigmond körtéren, beültem és árultam a jegyeket, magamra. Aztán átmentem a József Attila Gimnáziumba, ahol egy kézi kocsira tettük a díszletet, ami részben pausz papírból, részben pedig a Gellért fürdőből elcsent gyékényekből állt össze. Ezt áthúztam a művelődési házba a Fehérvári útra, ahol már este felléptem. A darabot játszottuk vagy tizenkétszer, teltházzal.

– Mi volt életének a nagy szerepe, egyáltalán van olyan, hogy nagy szerep?
– Vannak szerepek, amelyek komoly fordulópontok voltak, mert jól sikerültek, tanulsággal jártak és vállalni lehetett a szakmában. Bessenyei Ferenc egyszer azt mondta, hogyha egy színész az életéből négy-öt olyan szerepet tud mondani, amihez kétség nem férhet, vagy alig, az egy jó arány. Fel tudok mutatni öt előadást. Ilyen volt nekem főiskolásként a Wojzeck, amit annak idején először játszottam az országban. Utána Arturo Ui szerepe Pécsett, és ilyen volt a Szókratész, a III. Richárd és Fösvény szerepe is.

– Egy-egy szerep képes változtatni az ember személyiségén?
– Romantikus felfogás, hogy változik a személyiség. A színész csupán egy árnyalattal különbözik a többi embertől. Abban, hogy a belső tartalmakat és érzéseket, könnyedebben elő tudja hívni magából. Minden ember mindenféle tud lenni. Ha hazudunk vagy alakoskodunk, akkor már színészkedünk, csak a színész ezt fokozottabban teszi. Fontos az empátia is, hogy átérezzük a másik ember viselkedését is.

– Volt olyan szerep, amivel nehezen birkózott meg?
– Minden jelentősebb szereppel megküzd az ember, még évek után is, mert aki szereti, amit csinál, az folyamatosan, az utolsó pillanatig végigkíséri, figyelemmel követi a szerepét. A Szókratész védőbeszédjét 46 éve csinálom és ennyi év után is találok benne olyan részletet, amire rácsodálkozom.

– Voltak álmatlan éjszakái egy szerep miatt?
– Voltak, ha rossz voltam benne. Ne térjenek vissza ezek soha.

– Sokszor játszott vidéken. Mennyivel másabb játszani egy vidéki színházban, mint egy fővárosiban?
– Más, de a feladat a fontos, nem az, hogy hol játszom. A közönség viszont sokszor jobb vidéken, mint Pesten. Őszintébb és odaadóbb, a pesti közönség sokszor nagyon jóllakott kulturálisan. Ezt látom a tekintetükben.

– Ki-kikacsint és fürkészi a közönség arcát előadás közben?
– Van, ahol ezt meg lehet csinálni, van ahol nem. Ahol lehetséges, sokszor kérem is, világítsák meg egy kicsit a közönséget, hogy lássam az arcukat.

– Meg lehet unni a színészetet?
– Ezt nem mondanám, de kell tudni szünetet tartani. Egy kicsit most ki is szálltam, mert telített oldatnak érzem magam, de ez nem jelenti azt, hogy ne dolgoznék. Hajnalig tanultam ma is A Fösvény szerepét, amit, ha minden rendben megy, február közepén mutat be a Pesti Magyar Színház. A darabban a fiammal, Mátéval és Petra lányommal játszom majd.

– Milyen érzés a lányával és a fiával együtt játszani?
– Tudja, ha a színpadon vagyunk, akkor nem a lányom és nem a fiam. A színpadon kollégák vagyunk, ott három színészről van szó és nem keverjük családi szerepekkel.

– Mivel telnek most a napjai?
– Van dolgom bőven. Három unokám van, és hamarosan érkezik a negyedik is. Szeretek velük játszani, látja, mindig játszom. Velük is. Szóval van mit csinálnom, van kire ügyelnem és van kiért dolgoznom.

– Mennyiben más Haumann Péter nagyapaként, mint apaként volt?
– Tapasztaltabb vagyok már, talán jobban csinálom, mint korábban.

– Édesapja is színész akart lenni, Ön színész lett és két gyermeke is, lehetséges, hogy az unokái is követik a pályán?
– Nem tudom, egyelőre nem mutatkoznak ilyen vonások, de ezt nem is bánom. Ha most kellene választanom, hogy hölgyfodrász legyek vagy orvos, könnyen lehet, hogy nem a színészetet választom.

– Mit választana most?
– Így 75-ön túl azt hiszem, inkább női fodrász lennék – mondja nevetve.

– Ennyire kiábrándult a színészetből?
– Ez nem kiábrándulás, tudja rengeteget dolgoztam már, most kiszálltam egy kicsit. Nem kell beleőrülni semmibe, a színészetbe se.

– Elégedett a pályafutásával?
– Azt hiszem, igen. Rengeteg buktató volt, rengeteg év telt el úgy, hogy a cipőm mellett voltam, de ez együtt jár minden hivatással. Egyik idős színészkollégám mondta, ez egy hepehupás pálya, de az a szerencse, hogy egy hepe után nem jöhet más, csak egy hupa. Az elmúlt 53 évben javarészt jóleső munkáim voltak, de nehéz évek is akadtak egy-egy rossz döntésem után, amikor színházat váltottam. A Radnóti Színházat nagyon szerettem, ott egyben voltam a kollégákkal és a vezetéssel. Sok időt töltöttünk együtt, jóízű beszélgetésekkel.

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy „Szerepre sose vágytam, játszani vágyom. Meg arra, hogy szeressenek. Én sokkal jobban tudok szeretni, mint ahogy engem szeretnek”.
– A fenébe is, ezt mikor mondtam? Ez így van, de, hogy mertem ilyet kimondani? Valóban így van ez egyébként, az adok és kapok oldalon aránytalan a dolog. Nem a család szempontjából, mert rendben élünk, de szakmai téren nincs arányosság. A közönség szeretetét érezni. Ahogy a Katonából eljöttem, az utolsó előadáson a közönség úgy bocsátott el, hogy állva tapsoltak. Gombóc volt akkor a torkomban.

– Ha egyetlen dolgon lehetne változtatni az életében, változtatna valamin?
– Igen. Még fokozottabb figyelmet szánnék a környezetemre.

– A családtagjaira?
– Nem, ott nincs gondom. Nagyon is egyenesek, szókimondóak vagyunk egymással, gondoljon csak bele, ahol három színész van, ott szókimondás van, sőt néha elegendő egy gesztus is. De volt úgy, hogy visszavonultam a belső termeimbe. Most már tudom, hogy nyitottabban kellett volna élnem, és türelmesebbnek kellett volna lennem magammal is és másokkal.

– Türelmetlen ember?
– Az vagyok. Amikor valami szembetűnő, egyszerűen nem bírok magammal, megőrülök, pedig lehetséges, ha még vártam volna egy kicsit, akkor a dolgok jobbra fordulnak. Ezek azok a pillanatok, amire azt mondom, hogy tényleg türelmesebbnek kellett volna lennem.

– Milyennek látja az embereket?
– Ez egy ideges, türelmetlen ország, azt látom. Van egy szép emlékképem sok évvel ezelőtt, karácsony előtt történt. A Szervita téren voltam és figyeltem az embereket magam körül. Cipekedtek, szomorúak voltak, fáradtak és lehajtott fejjel mentek a dolgukra. Aztán hirtelen megpillantottam az Angliából hazatérő fiamat. Ott állt a lehajtott fejjel járó emberek között délcegen és emelt fővel. Büszke voltam rá és boldog, hogy ilyennek láthatom őt, külföldön más hatások érték őt.

– A család egyre bővül, Önöknél, hogy fog telni a karácsony?
– Szenteste szűk családi körben leszünk. Utána keresztül-kasul megyünk majd egymáshoz, hála az Istennek sokan vagyunk.

– Ha most üzenhetne egy gondolatot az embereknek az ünnepre, mit húzna elő a tarsolyából?
– Jó lenne, ha a karácsony visszanyerné a valódi értelmét. Most azt látom, hogy minden eltolódik a minél nagyobb és minél drágább ajándékok felé és pont arról nincs szó, amiről az ünnepnek igazán szólnia kellene, a békéről, a toleranciáról és a szeretetről. Helyette lótás-futás van, pénzköltés és bosszankodás. A csönd és a meghittség, mintha megszűnt volna. Azt kívánom mindenkinek, hogy a 365 napból legalább egy olyan napjuk legyen, amikor elcsöndesednek és magukba szállnak, mert most pont azt nem ünnepeljük, ami a karácsony eredeti értelme, azt, amiért egy ember feláldozta magát.

Forrás: Sárán Judit / hirado.hu