Gőz, lélek – és lelketlenség Posted in: Egyéb kategória

– A gőzmozdonyoknak még lelkük van – szólalt meg ma, a Bakonyvasút Napján (2015. április 18.) egy 40-es, amolyan old scholl-arc; egy álmodó szemű fiatalasszony és szólalt meg minden érző ember belül. Jó lenne elringatózni abban a lélekkel teli korban, amikor ezek a mozdonyok voltak a vaspályák egyeduralkodói. Húzták lélekkel szerelvényeiket és nem sejtették, hogy lesz majd egy kor, amikor Ganz Ábrahám hazájában alig lehet a többtucat megmaradt gőzösből kettőt-hármat befűteni. Pénz… – mondják a tárgyaligosak. Frászt, lelketlenség – mondjuk mi, akiknek fontos a műszaki örökség tisztes megőrzése. 

Nem kell műszaki megszállottnak lenni (ezen sorok írója például egyáltalán nem az), hogy az embert “megcsapja a mozdony füstje”, hogy meghatódva és szeretettel tekintsünk a legendás 424-es gőzmozdonyra vagy bármelyik gőzösre, amelyik utunkba akad. Gyermekkoromban, kamaszkoromig még rendszeresen összefutottam itt-ott menetrendszerinti füstösökkel vagy tehervonatokat szállító masinákkal. Megbámultam őket és masiniszta szerettem volna lenni egy ilyen gép “konyhájában”, mígnem megrendülve olvastam az Esti Hírlapban valamikor 1984-ben: megszűnik a gőzvontatás a személyvonatokon. Majd pár év múlva jött a hír: a teherszállításban is… Így van rendjén, nyugdíjba mennek a gőzösök, meghaladta őket a kor és azzal vígasztaltam magam, hogy több, mint száz masina van Istvántelken lezsírozva a katonaság részére, vész esetére. Megnyugodhatott minden vasútrajongó, amikor a személyszállítás gőzmozdony-leállítását követő néhány hónapon belül megindult Esztergom, majd a Dunakanyar felé is és végül a Balatonon is a menetrendszerinti nyári nosztalgiavonatok sokasága heti, a Balatonnál pedig napi (!) rendszerességgel főszezonban. Sínen vagyunk, mint Németország, Ausztria, Lengyelország (stb.) vasútbarátai: a gőzösök tucatjai fogják továbbszolgálni a turizmust és az ipartörténeti kegyeletőrzést. Lelkük van ezeknek a mozdonyoknak, de lelkük van a vagonok kovácsoltvas-korlátainak, faragott kupéinak, rézkilincseinek, mert lelkük volt azoknak az embereknek és azon kornak, amikor ezek a mozdonyok uralták a vaspályákat. Amikor az embereknek volt idejük közlekedni is, nem csak tömegkezlekedni. 

Lelketlenek rombolása

Van lélek, van értékőrzés és szeretet ma is. Lelkük van például a Bakonyvasút Szövetség vezetőinek, Bödecs Barnának, Trexler Máténak és minden szervezőtársuknak, hiszen visszacsempésznek egy hangulatot, egy darabkát azokból az időkből. És már hátra is dőlhetnénk képzeletbeli Pullmann-kopénk képzeletbeli ülésén, ha nem csapna szembe bennünket… sajnos nem a mozdonyfüst. Ezúttal a rideg és lelketlen valóság. A világ szinte minden táján (például a lengyeleknél, németeknél) egykor bezárt vonalakon üzemelnek vidáman és naponta gőzösök lelkes vasútbarátoknak, civileknek, szakembereknek és a helyi vasútközlekedési vállalatnak köszönhetően. Termelve jó érzéseket, turizmust, élénkítve vasútlelkesedést és helyi gazdaságot egyaránt. Magyarországon a bennfentesek a 90-es évek közepén majd a 2000-es évek közepén (épp a szocik kormányoztak) kaphatták az első vészhíreket: felújítás, értékőrzés helyett lángvágók martaléka lett többtucat mozdony (ami túlélte a 70-es, 80-as éveket), mert Kabai-féle (Veress János cimborája) színes- és nehézfém maffiozók szerezték meg bagóért és értékesítették jó áron (szétvágva) a több-tíz, esetenként 100 évnél is idősebb mozdonycsodákat.

Aztán jöttek a további rosszhírek: a magyar vasúttársaság kiszervezte a nosztalgia-flottát gebinbe. És mi sem természetesebb, minthogy a káeftéként üzemelő magáncég elsősorban az olcsóbb dízel-élményvonatok bevételére koncentrál, mintsem az értékes mozdonyok többmilliós karbantartására, vizsgáztatásaira. Meg is szűntek a menetrendszerinti szezonális gőzösök mind a Dunakanyarban, mind Esztergomban és a Balatonnál is. Ennek egyik oka, hogy alig maradt a 20-25 gőzösből kettő-három, ami “hadra” fogható (a többi félretolva várja feltámadását). A másik ok még durvább: mivel minden magántársaságnak, úgy a nosztalgiaflottát, köztük a gőzösöket is “kezelő” magántársaságnak is pályahasználati díjat kell fizetnie, ami már kitermelhetetlenné teszi a gőzvonatozást (- de a menetrend-szerinti retrodízelelést is…). Agyrém – gondolhatja nem csak szakértő, de lelkes amatőr, sőt: a totál laikus is. A MÁV kiszervezi a nosztalgiát, annak gőzösállománya egy idő után leáll (pl. kazánvizsgák híján), mert a kiszervezés nyertesének pályadíjat kellene fizetnie – a MÁV-nak. Mára ott tartunk Ganz és a világkiállítás-díjas (legendás) 424-es hazájában, hogy a Bakonyvasút Napjára egy olyan (amúgy gyönyörű) mozdonyt tudott csak küldeni a nosztalgia-magáncég, amelyik tök alkalmatlan hegyi pályára és emelkedőkön, íveken hosszú, tömött szerelvények vontatására.

Még mielőtt a régi, szép dolgok iránt legyintők fanyalognának: a gőzösök tömegeket, emberek ezreit mozgatják meg. Erre példa többek között a Bakonyvasút Szövetség minden évben megrendezett április eseménye (is). A legtöbb országban (mint például a már említett német és lengyel példánál), ahol nem nyerészkednek, hanem gazdálkodnak (sokszor civilekkel) a nosztalgiavasutak szerelmesei, megszállottai kifejezetten erősítik a helyi turizmust, élénkítik az adott térség gazdaságát. Nyilván nem lenne ez másképp Magyarországon sem – ha az államvasutak kötelességének és feladatának tekintené örökségének méltó őrzését. Hiszen a gőzmozdony nem pusztán nosztalgia, hanem ipartörténeti, azaz muzeális emlék. Egy múzeumnak, mint kultúrának amúgy nem dolga a közvetlen anyagi haszonszerzés – bár okos szervezéssel, szakértőkkel, lelkes civilekkel lehetne úgy is csinálni. Vagy legalább önköltségesen. Konzervatív kormányzás van – vagyis értékőrző. Nosza, máris itt egy újabb feladat.