Halottak napja, Solymár Posted in: Egyéb kategória

Halottak napja:
mécsesek égnek a sírokon,
a mécsesek kifogynak,
s csak a műanyag vagy fémhüvely marad.

Pár hét, s mind a szemétbe kerül,
s csak a sírkő marad.

Meghal, akit szeretünk,
szép sírt emelünk neki,
márvány, vagy műkő,
mindegy,
mert a kő tovább él, mint a hús.

De pár száz év,
a kő elporlik,
a sírokat felszántják,
s csak a föld marad.

Virágot viszünk a sírokra,
míg állnak, míg élünk,
visszük a nyár vesztett ízeit,
mert tudjuk,
meghalnak, akiket szeretünk,
velük hal a nyár,
velük csupaszodik az ősz,
tűnik a titoktermő tél,
s a tavaszi újjászületés,
mert minden idő meghal:
az idő halott.

Meghal a szerelem,
tűnik a szenvedély,
már nem cirógatja bőrünket a napfény,
a szabadság íze múlt emlék csupán.

Meghalsz egyszer Te is,
s szemedből tűnik a nevetés,
s kacagásod sem hangzik tovább.

Meghalnak szavaink,
szürkülnek emlékeink,
s tudjuk, száz év,
s nevünk sem ismerik.

A szavak, miket írok?

Néhányan meghallják talán,
de írhatom kőre,
vagy porba,
mindegy:
a szél elfújja mind.

Meghalunk mind,
meghal minden mi „mi” vagyunk,
ha már eleve nem halott,
mit magunkról hiszünk,
s a halottak napi búcsúzó napfényben,
mécsesek tűnő lángjában
remeg a kérdés:

Ugye a szeretet megmarad?