Hazaút – a karácsonyi csoda – 22. rész Posted in: Egyéb kategória

Otthonról hazafelé ült a vonaton. Este volt már, sokáig tartott édesanyját rábeszélnie, hogy elengedje, apjának elég volt a szava, hogy nem fog butaságot csinálni, de az anyai szívet már nehezebb volt megnyugtatnia. Kicsit még gyenge volt az éjszakai vérveszteség miatt, de otthon erősnek és egészségesnek kellett mutatnia magát. Most végre levehette az erő álarcát és önmaga lehetett – az a fáradt, riadt, de mégis élni akaró kislány, akit a világnak nem szabad látnia.

Fáradt, riadt, de küzdeni kész… Talán mégsem annyira különbözik attól a másik nőtől. Talán valóban csak azért tudja kínozni az álomkép, mert kettejük legbenső lénye annyira megegyező.

December 23. Hát ezen az adventen is átestem – és nem történt semmi. Vártam a csodát és az elmaradt, igaz, nem is számítottam másra… Egy régen olvasott vers jutott az eszembe: „Valakit várok, hogy ő lesz az én Karácsonyom”*. Hát én hiába vártam. Közben mindent előkészítettem, szép lassan. Karácsony után elviszem a gyerekeket a nagyszülőkhöz, pár napra, mondom majd, de már nem jövök haza csak egyedül, hogy elbúcsúzzam. Fájdalmas, de győztes pillanata lesz az életemnek.

Nem bírom tovább, megfulladok. Elég lett volna egy apró jel, bármi, hogy tudjam, hogy érdemes újra kezdenem. Hogy tényleg szeret és az enyém. Hogy tud valamit adni, ami legalább megadja annak az illúzióját, hogy élek. De semmi.

Már kinéztem egy kis lakást, ahol meg tudjuk magunkat húzni, amíg valahogy elrendeződnek a dolgok.

Karácsonyra ünnepi menüt állítok össze, még egyszer, legalább egyszer legyen igazi Karácsonya a gyerekeknek. Lesz fenyőfa, lesz Mennyből az angyal, papa-mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, lesz minden, még másnap is olyan terülj-terülj asztalkámat rakok össze az anyósoméknak, hogy eláll a lélegzetük. Úgyis csak egy olyan olcsó nőcskének tartanak, aki még főzni sem tud igazán – most az egyszer megmutatom!

Aztán megvárom a holdtöltét és elmegyek. Új életem lesz és csak romokat hagyok magam mögött. De ez már legyen az ő baja. Ajándékot kapott az élettől, engem, de nem tudott megtartani. Hát ennyi, ez a vonat el ment. Drágám.

Most megyek takarítani. Ahogy ismerem ezt az alakot, magától nem fog takarítani, s jó darabig nem fog tudni egyetlen tisztességes nőt sem felhozni ide. Másmilyent se. Így járt. Még egyszer utoljára kitakarítok.

Furcsa érzés ezt végiggondolni. Utoljára. Furcsa íze volt a szónak. Egyszerre fáj, hogy valami véget ér, valami, ami eddig az életem volt – s egyszerre szabadít fel ez a szó: utoljára. Újra fiatalnak érzem magam, hív a régi életem. A szerelem. A szabadság. Még ha nem is tudom, hogy kivel.

Istenem, ha tudná, hogy ki vagyok! Akkor mindent megadtam volna neki, akkor nem fullasztana ez az élet, ha tudná, hogy milyen vágyak, milyen érzések élnek bennem. De nem tudja. Még egy napja lenne arra, de ezt is el fogja mulasztani, el fogja szalasztani a lehetőséget.

Paxa kinézett az ablakon. „ha tudná, hogy ki vagyok…” Lehetséges, hogy két ember évekig él egymás mellett, gyerekeket csinálnak, de nem tudják, hogy milyen vágyak élnek a másikban. Az egyik a parázs, a másik a tűz. Talán egy apró jel is elég lett volna, hogy minden megváltozzon, egy hajszálon múlott, hogy nem sikerült. Vajon mire vágyhatott az a nő? Milyen tettől, milyen szótól lett volna boldog, ha nem is elégedett, de legalább reménykedő… A levél alapján úgy érezte, hogy már megérti, valahol csodálta is a vakmerőségét, hogy volt mersze ilyen döntést hozni, mindent eldobni, de erre a kérdésre nem tudott volna válaszolni. De szemmel láthatólag a férje sem ismerte fel a választ, mire vágyódik a házastársa.

Kézbe vette újra a papírt, nézegette a levelet: hirtelen megváltozott, az eddig kapkodva odavetett betűk helyett harmonikussá vált az írás. Mintha másvalaki rótta volna le a szavakat.

December 24. hajnal MEGTÖRTÉNT A CSODA!!! SZERELMES VAGYOK A FÉRJEMBE!!!

És két egymásba fonódó szívecskét rajtolt a „szerelmes” szó mögé és csillagokat.

Írtam, hogy azt akartam, hogy ez a Karácsony tökéletes legyen, ha már az utolsó… De nem az utolsó lesz, még sok boldog nap vár ránk… Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom összeszedni a gondolataimat. Mint egy buta csitri. Mint egy szerelmes tini.

Szóval, ott tartottam, hogy éjfél lehetett. Úgy csináltuk, mint egy úgymond normál család, a gyerekek az ágyban szuszálnak, az asszony süt-főz, a férfi pedig díszíti a fát… Ő elkészült, láttam rajta, hogy nagyon fáradt, de én is teljesen ki voltam. Megkérdezte, hogy meddig akarok még dolgozni. Ennél a kérdésnél szakadt el a cérna. Szédelegtem a fáradtságtól, csak az tartotta bennem a lelket, hogy ez az utolsó Karácsonyunk együtt. Leordítottam a fejét, hogy hagyjon békén, hogy menjen lefeküdni, nem is néztem rá többet. Csak hagytam, hogy tegyen-vegyen a konyhában, levegőnek néztem. De egyszer csak mögém lépett, megfogta a vállam, megfordított, megfogta a két kezemet és úgy vezetett be a szobába. Van ott az íróasztalánál egy forgó bőrfotel – ez eddig az ő kizárólagos jussa volt, nem mondta, de mindig ferde szemmel nézett, ha más is beleült. Ez is azon apró tűszúrások egyike, ami miatt pokollá vált az életem mellette. Persze sohase mondtam neki, hogy ez bosszant, de ha szeret, ki kellett volna találnia. De most ebbe a székbe ültetett be. És az ünnepi csészében kávét szolgált fel nekem. Nem úgy összekatyvasztva, hanem megadva a módját, mintha valóban Karácsony lenne a szeretet és béke ünnepe.

Persze ez még nem volt elég, megmakacsoltam magamat. Egy kávéért nem vagyok megvásárolható. Kicsit felhúztam magam elé a lábamat, hogy ezzel is jelezzem, hogy falat akarok húzni kettőnk közé. De nem értette meg. Szerencsére.

Megfogta a combomat, a szemembe nézett és megpörgetett. Nem csak a világ fordult meg velem, hanem valami bennem is. Eszembe jutott, hogy miért is szerettem belé. Kacagtam. Újra kislány voltam, aki még képes hinni a szerelemben. Aki képes hinni a játékban, az élet játékában. Eszembe jutott, amikor az egyik első randevúnkon, hiába tiltakoztam, meghintáztatott. És bár nem akartam, újra belé szerettem.

Otthagytam a sütést-főzést, a mosogatást, már nem érdekelt semmi, bementünk a hálószobába és együtt voltunk. Nem úgy, mint máskor november óta, nem egy darab fa voltam, nem döglött hús, ez már nem az „ébressz fel a végén” vagy az „essünk túl rajta” típusú együttlét volt, hanem igazi, vad szenvedélyes.

Eddig sem utasítottam vissza, az túl könnyű bosszú lett volna – egyszerűen csak passzív voltam, tudtam, ez a legmegalázóbb neki – most viszont az elmúlt hónapok minden visszafojtott energiája kirobbant belőlem. Hiába voltunk mind a ketten hulla fáradtak, most mégis kirobbantunk az energiától. Pedig nem is ittunk. És a kávé annyira nem is volt jó 😉 Azt hiszem, még sohasem volt ennyire jó vele. SZERET! Kitalálta, hogy mivel tud kiengesztelni. Még sohasem voltunk olyan boldogok, mint ezen a téli hajnalon.

Miközben ezt írom, nézem az arcát és tetszik. Boldog vagyok, megtaláltam a boldogságot.

A levélben már csak két bejegyzés volt, az egyik egészen rövid:

December 25. Túlestünk a Karácsonyon. Elhagyom. Most nem bírok többet írni.

A vonat fáradt szusszanással megérkezett az állomásra. A levelet kidobta a peronon az első szemetesbe.

* Borosjenői Magdolna verse

/Rozványi Dávid/