HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala – 3. rész Posted in: Egyéb kategória
A vikingek mellett bizony a kalandozó magyarok is részt vettek nemcsak a szomszédos országok fosztogatásában, de az elhurcolt emberek eladásában is, zsákmányukat a Dunán szállítva a Fekete-tengerig – bár ez nem lehetett számottevő mennyiség. Egon Flaig, német professzor szerint, aki a Rabszolgaság világtörténete (Weltgeschichte der Sklaverei) című könyv szerzője, szinte egy hajszálon múlt, hogy Európa nem vált olyan mértékben az orientális rabszolga-kereskedelem hátországává, mint ahogy az az afrikai kontinenssel történt, és ez a kereszténység terjedésével is magyarázható. A magyarok letelepítése és kereszténnyé tétele fennmaradásunk, kultúránk megőrzésének és későbbi felvirágoztatásának alapvető követelménye volt.
Az iszlám terjeszkedés első évszázadait az arabok dominálták, majd Anatólia lépésekben történő elfoglalásával a törökök szerepe jelentősen megnövekedett az európai népek és kultúrák elleni folytonos agresszióban. Befolyásukat kiterjesztették az ázsiai kontinensre is, meghódítva a mai Afganisztánt, Pakisztán és India egyes területeit. Az állandó és szinte csillapíthatatlan igény újabb és újabb rabszolgákra gyakorlatilag egy egész iparágat teremtett meg embervadászok, rabszolgaszállítók és kereskedők formájában. Ehhez szükség volt egy hatalmas, jól szervezett hadseregre is, és relatív rövid idő alatt a törökök hadi potenciálban már lekörözték az arab dzsihád-kalózokat. A Földközi-tenger környékén élőket, a Balkán és a Kárpát-medence lakóit újabb és újabb támadások érték a hódító oszmán törökök által.
Egyetlen birodalom se lett volna képes azonban ilyen hatalmas hadsereget készenlétben tartani a lassan már állandósult rablásra és elhurcolható embereket célzó háborúzásaira, ha hadseregében nem alkalmaz tömegesen rabszolgákat. Ez volt az egyik legsötétebb, legfájdalmasabb aspektusa az iszlám európai hódításainak. A megszállt, vagy akár csak megtámadott területekről ezresével, tízezresével hurcolták el a legerősebb, legokosabb, legjobban fejlett fiúgyerekeket, akikből hazájuktól, családjuktól távol, fanatikus muszlim janicsárokat képeztek. Az úgy nevezett devsirme (összegyűjtés, gyermekadó, véradó) eredményeként a meghódított keresztény országok reménysége, legjobb fiai vesztek el örökre, illetve tértek vissza később egykori hazájukat támadó katonákként. Az oszmán hódítók az általuk kiválogatott, majd muszlimmá és fanatikus szultán-szolgává tett fiatalokból egy speciális katonai elitet nevelt ki magának. Ezt a tényt – több kiváló történelmi elemzés mellett – Lee Harris is igen részletesen írja le The Suicide Of Reason című könyvében.
Összefoglalva tehát Európa 1300 éven át tartó állandó iszlám fenyegetettségét: az Ibériai-félsziget 781 évig, Görögország 381 évig, Magyarország 150 évig és a balkáni országok is több száz évig sínylődtek iszlám-arab (Ibéria), illetve oszmán-török gyarmati uralom alatt, amely a keresztény lakosság megtizedelésével, lemészárlásával, egész országrészek letarolásával, élhetetlenné tételével és jövőjük, azaz gyerekeik elrablásával járt: a kislányokat a háremekbe, a fiúkat a hadsereg részére hurcolták el. Egybehangzó vélemények szerint, körülbelül 1,5 – 2 millió embert raboltak el 1300 év alatt Európából, nem beszámítva a harcok alatti helyszíni mészárlások áldozatait.
Összehasonlításul, az európai gyarmatosítások muszlim országokban, vagy azok közelében kb. 130 évig tartottak (1830-1960), egyebek mellett a rabszolgavadászat és a rabszolga-kereskedelem elleni harc jegyében. Mégis, a mohamedánok panaszkodnak mind a mai napig az európai gyarmatosítás alatt átélt megaláztatásaik miatt.
„Az emberiség történetében a muszlim rabszolga-kereskedelem volt a leghosszabb.” – írta a 2008-ban megjelent Az eltussolt népirtás: a muszlim rabszolga-kereskedelem története Afrikában (Le génocide voilé; Der verschleierte Völkermord) című könyvében Tidiane N’Diaye, szenegáli antropológus és közgazdász, akiről afrikai származása alapján rasszizmust, mohamedán hite miatt pedig iszlamofóbiát sem lehet feltételezni. Megjegyzem, ma már ez a könyv nem jelenhetne meg és a mainstream média sem írna róla kritikát; régóta csak antikvár példányok léteznek belőle német nyelven, az eredeti ár többszöröséért.
A könyv történelmi tényeken alapuló megállapításai teljesen más színben tüntetik fel az afrikai kontinens gyarmatosításának történetét, amely a Kr. u. 5 – 6. században arab hódítók által kezdődött, s oka elsősorban a rabszolgáknak szánt „emberanyag” levadászása és elszállítása volt. N’Diaye – valamint más kutatók – szerint az arab-iszlám által afrikaiak ellen folytatott dzsihád eredményeként hozzávetőlegesen 17 millió embert hurcoltak el lakóhelyükről az Arab-félszigetre, sőt akár India meghódított területére. Ebbe sem lehet beleszámítani az arab lovascsapatok által embervadászat közben legyilkolt falvak lakóit, vagy a kényszeriszlamizálóknak ellenálló, lemészárolt népességet. N’Diaye azt írja, hogy az arab-iszlám hódítás következménye volt az egyes afrikai népek tudatos felheccelése a konvertáltak és hitetlenek között, ami mind a mai napig az egymás elleni harcok, afrikai belháborúk és elmaradottság egyik fő oka. Szudán, majd a szub-szaharai részek arab-lovas egységek által történő meghódítása után kialakultak olyan állam-szerű képződmények, amelyek egyedüli feladata a környező népek állandó támadása volt, rabszolgaszerzés céljából.
Sokan úgy gondolják, hogy a kasztrált eunuchok csak a háremek felügyeletére szolgáltak. Ez is egy, a „mesés Keletet” misztifikáló, népszerű legenda. A korai arab rasszizmus, valamint praktikus elgondolások miatt az Afrikában elejtett férfiakat kasztrálták, majd sebeiket tüzes vassal kezelték, amit öt emberből négyen nem éltek túl. Sokan a vizeletürítés lehetetlensége miatt „robbantak” fel, a szó legszorosabb értelmében. Feltételezhető, hogy rengetegen pusztultak el a sivatagon való átkelés során, vagy a hajókon. Ezt korántsem dokumentálták olyan részletesen, mint a későbbi, jóval kevesebb halottat követelő transzatlantikus rabszolga-kereskedelem áldozatait. Az arabok ugyanúgy kasztrálták az ültetvényeken, házi szolgálatokban és bányákban felhasznált rabszolgákat, mint az állatokat, s többek között ez is oka annak – ellentétben az amerikai kontinenssel –, hogy az arab világban sehol sem található afrikai eredetű, sötét bőrű diaszpóra.
Az arabok rasszisták voltak – írta N’Diaye – ezért nem akarták, hogy az afrikaiak országaikban tovább szaporodjanak. Szerinte, illetve más tudósok kutatásai nyomán, valamint az első részben említett afrikai élményeim alapján, nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy különböző afrikai uralkodók, tehát az akkori afrikai elit jó pénzért, vagy árukért összejátszott az arabokkal és saját harcosait is bevetette a szomszédos törzsek elleni embervadászatba. A manapság kizárólag a fehér gyarmatosítókat megbélyegző afrikai rabszolga-kereskedelem végső fokon három pillérű volt, amelybe az európaiak relatív későn, a felfedezések korában szálltak be és profitáltak egy már régóta létező infrastruktúrából: arab és afrikai embervadászok, továbbá arab kereskedők és végül, pár száz évvel később európai hajósok, akik az „árut” a transzatlanti útra átvették tőlük.
A tizenhárom évszázadon keresztül folytatott emberiség elleni bűncselekményt se az arabok, se az afrikaiak nem hajlandóak feldolgozni, panaszolja könyvében N’Diaye, mert mindenki tettesnek érezheti magát. Sokkal egyszerűbbnek tűnik a már ismert bűnösökre, az európaiakra mutogatni.
Innen folytatjuk.