HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala – 4. rész Posted in: Egyéb kategória

Bizonyos szavakkal és történelmi összehasonlításokkal nem árt néha vigyázni, de nem egyes szavak „tabu” jellege, hanem a tárgyilagosság miatt.  Minden történelmi esemény saját magából adódóan egyedülálló, akkor is, ha esetlegesen más históriai történésekkel némi hasonlóságot mutat fel. Sokkal fontosabb a történelmi folyamatok, a hátterek és a mai eseményekkel való összefüggések bemutatása és ennek az összképnek a megismerése. Nem titkolt célom a ránk kényszerített, régóta – szó szerint – „fehérre mosott”, azaz kollektíven, egy nagyobb közönség számára eltitkolt és kizárólag európaiakat felelősségre vonó, egyoldalú történelemhamisítás megkérdőjelezése.

A leghosszabban és egyúttal legbrutálisabban a hatalmas, több évezredes kultúra, egy szubkontinens nagyságú ország, India szenvedett a nyolcszáz évig tartó muszlim (arab, majd török, afgán, mughali) invázió miatt, amelyet a világ többi részén gyakorlatilag nem vesznek figyelembe, de hatása mind a mai napig a világ és a napi politikában is érezhető. Több történész, köztük egy indiai, „hindu holokauszt”-nak nevezi ezt a hihetetlenül módszeres, évszázadokon át tartó népirtást, amely szerintük csak időtartamában különbözik az eredetitől. Nem vagyok híve a címkézéseknek, beskatulyázásoknak, hiszen ilyen alapon bármelyik korábbi és újabb kori genocídiumot is illethetnénk ezzel a kifejezéssel. Sokkal fontosabb azonban – legalábbis nagy vonalakban – vázolni ezt a folyamatot.

India elsősorban hindu vallású volt, néhány buddhista közösség kivételével, valamint a dzsain és egyéb, békés felekezetek tolerálásával. Európában sajnos kevesen ismerik ezt a hatalmas kultúrát, amely kezdetei valamikor Kr. e. 3000-re nyúlnak vissza, a védákat (szanszkrit: szent tanítás), továbbá a későbbi brahmanizmus filozófiáját. Az indiaiak azonban az építészetben és a matematikában is maradandót alkottak. Az arabok védelmére sokszor említett érv, az ún. „arab számok” is valójában Indiából származnak. Buddha (Siddhartha Gautama) tanításai is körülbelül a Kr. e. 4. századra vezethetőek vissza. Az arabok szemében „Hind és Szind” lakói – ahogy ők Indiát nevezték – még a keresztényeknél és a zsidóknál is rosszabbak, mert ez utóbbiak ugyan dhimmik, azaz „a könyv emberei”, ám alapvetően monoteisták, azaz egyistenhívők. A hinduk azonban több Istent, valamint bálványokat imádnak. A jelenidőben való megfogalmazás nem véletlen, hiszen az évszázadok folyamán ez a szemlélet nem változott. A dhimmiknek tehát három választásuk volt a muszlimok szerint: a megtérés, a fejadó, a dzsizija fizetése, amely segítségével a Dar al-Harb (a háború háza) helyett a Dar al-Salam, tehát a béke házába „költözhettek”, vagy a pusztulás. A sokistenhitű bálványimádóknak viszont csak a behódolás, vagy a halál között lehetett választani. Ezt később ugyan megváltoztatták, miután rájöttek arra, hogy a fejadó mégis többet ér, mint egy lemészárolt ember, de ez nem könnyítette meg az indiai népek helyzetét. Különböző becslések és források szerint hozzávetőlegesen kétszázötven millió (!) indiai esett valamilyen formában a hódítások áldozatául.

Perzsia teljes meghódítása után, az ott létrehozott kalifátus határa először érintkezett Kr. u. 643-ban indiai territóriummal. (Ebben a cikkben nem térhetek ki a Chorasan birodalom történetére.) Nem véletlen, hogy a mesés gazdagságú India felkeltette az arabok figyelmét, akik állandóan rabszolga utánpótlásra és kirabolható területekre fókuszáltak. Intervenciós próbálkozásaik ellen azonban az indiaiak keményen megvédték magukat. Első valódi sikereiket az arabok akkor érték el, amikor a mai Afganisztán területét, amely földrajzilag és kulturálisan is Indiához tartozott, többszöri nekifutásra meghódították, elfoglalva annak fővárosát, Zabult (Kabul) Kr. u. 1000-ben. Itt teljesen kiirtották a hindu-buddhista kultúrát, majd Észak-India bekebelezése után, ezen a területen keresztül deportálták százezrével a rabszolgákat, akik a mészárlásokat túlélték. A hegység Hindukus jelentése: a hindu halála. Mindig erre gondolok, amikor európai, elsősorban német politikusok hangoztatják, hogy a Hindukus-nál védik meg az európai demokráciát…

Afgán-török muszlimok foglalták el 1192-ben véglegesen Észak-Indiát. A Delhi szultánsághoz a 14. századig 120-180 ezer katonai rabszolga tartozott, akik túlnyomó része a kelet-afrikai partokról elrabolt, majd az Indiai-óceánon keresztül odaszállított emberekből állt. Ezek a szultánok rendszeresen hadat viseltek India középső államai ellen, elsősorban a rabszolga utánpótlás, továbbá a hadizsákmány miatt. Később, tengeri úton sorozatos támadást intéztek a hatalmas ország déli részeinek elfoglalására.  Az India elleni muszlim hódítás a szubkontinens lakói számára élet és halál kérdése volt évszázadokon keresztül. Alain Daniélou, francia történész, zenetudós, indológus könyvében „Histoire de l’Inde” (India története) így ír:

„Attól az időponttól kezdve, mikor a muszlimok Kr. u. 632 körül kezdtek beszivárogni, India története átváltozott a gyilkosságok, tömegmészárlások, rablások és kegyetlen pusztítások végtelenül hosszú, monoton sorozatává. Ahogy ez mindig történni szokott, hitük és egyedüli Istenük  „Szent háborúja” nevében. Amilyen módon ezek a barbárok eddig is komplett civilizációkat irtottak ki és egész emberfajtákat semmisítettek meg.”

Mélységesen igazat adok Monsieur Daniélou-nak, mert a forrásokat követve az iszonyat lassan valóban monotonná válik. Eközben muszlim történészek, már aki, hőstetteikkel és India bizonyos részének „igaz hitre” térítésével dicsekszenek. Ezért csak egy, az egész folyamatra azonban félelmetesen jellemző esetet ragadnék ki a sok közül: Mahmud al-Ghazni, török-afgán kán, az egyik legvérengzőbb uralkodóként tizenhétszer támadta meg Indiát, városokat, szentélyeket felgyújtva, emberek tízezreit lemészárolva, gyerekeket és asszonyokat rabszolgaként elhurcolva. Nem utolsó sorban húszezer fiatal „szüzet” is, saját rendelkezésére… Neki tulajdonítják azt a történetet, amikor megirigyelt egy drágakövekkel, nemesfémekkel készített hindu oltárt, de rájött, hogy se elvinni, se másolatot készíttetni nem tud, ezért inkább felgyújtatta. A letarolt hindu templomok helyén mecseteket kellett építeni, a felgyújtott városok és falvak helyén pedig már csak a pusztulás maradt.

A 17. századig India egyes területei kifejezetten muszlimmá váltak. Egyes indiai tudósok az országban ma is megtalálható mélyszegénységet, az erőszakolási járványt, a tudatlanságot és elmaradottságot a 800 éves muszlim hegemónia számlájára írják. Szerintük ez a befolyás a legfontosabb oka az egykori mélységesen humánus, erőszakmentes vallás és az általános mentalitás lassú megváltozásának is. Az állandó konfliktus egyik eredménye Pakisztán és Bangladesh létrejötte is, továbbá a soha nem létezett „etnikum”, a rohingya problematikája. Erről a témáról ITT és ITT írtam részletesen, ami szervesen kapcsolódik India, illetve a Távol-Kelet iszlamizációjához.

Tehettem volna néhány hajmeresztő, vérfagyasztó képet e cikkhez. Helyettük inkább lássunk a korai indiai kultúra egyik csodájáról  egy videót: sziklába vájt hindu, buddhista, dzsain szentélyek és kolostorok (Ellora, Ajanta, Maharashtra tartomány) a Kr. e. 3. századból, illetve a Kr. u. 5–7. századokból, amelyek tanúbizonyságot tesznek az egykori indiai géniuszról, a hihetetlenül fejlett építészeti technikáról, valamint a különböző vallások békés egymás mellett éléséről:

Innen folytatjuk…