HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala – 5. rész Posted in: Egyéb kategória

A transzatlanti rabszolga-kereskedelem történelmileg  jól dokumentált, illetve az iskolai oktatás és különböző művészeti feldolgozások révén egy szélesebb közönség által is ismert tény. Tudjuk-e azonban a teljes igazságot, vagy megelégszünk azzal a több évtizede bebetonozottnak látszó sémával, miszerint „a gonosz fehér rabszolgatartó versus szegény, elnyomott fekete rabszolga”? A sorozat utolsó részében erre keresem a választ.

A mediterrán térségben való kereskedelmi hajózás veszélyessége az arab kalózok állandó támadásai miatt, de a hajóépítés, navigáció fejlődése, valamint az iszlám hódítások következtében a szárazföldi utak kiesése arra késztette a különböző kereskedő nemzeteket, hogy alternatív vízi utakat találjanak India felé, kikerülve így a muszlim kalózokat. Ennek egyik alternatívája Afrika déli csücskének megkerülése volt, a másik pedig az Atlanti-óceánon át vezetett nyugati irányba. A felfedezések korát gyakorlatilag az arabok elkerülésének kényszere indította el. Egy katonai terv is közrejátszott India nyugati irányból vélt megközelítéséhez: Kolumbusz szerint a „rövidebb” út Kínához lehetővé tehetné az iszlám elleni összefogást a „Nagy Kánnal”, egy misztikus személyiséggel, aki minden bizonnyal kereszténypárti és segítségével Indiában, mintegy „hátulról”, végső csapást lehetne mérni az iszlám birodalomra (Louis Bertrand: The History Of Spain – Spanyolország története). A történet végét ismerjük.

A spanyol hódítók, a konkvisztádorok kapzsisága, vérszomjas kegyetlenségük monumentális méretű volt. Ugyanez a történész, Bertrand írta a spanyol hódítókról:

„Az arany iránti féktelen vágyukat, vérgőzös rablásra való hajlamukat, a meghódítottakkal szembeni barbár kegyetlenségeiket, amiket az amerikai kontinensre magukkal vittek, a kalifák, a mór királyok és az emírek iskolájában tanulták.”

Továbbá:

„A legvisszataszítóbb tulajdonság, amit a spanyolok az araboktól és az északi-afrikai nomádoktól átvettek, a parazitaság volt. Az a szokás, hogy kizárólag az általuk meghódított népek kirablásából éltek, sokszor a területeiket letarolták, a termést elpusztították és a lakosságot vagy lemészárolták, vagy rabszolgájukká tették. A spanyolok hasonló fanatizmussal öltek Krisztus nevében, mint valaha az őket évszázadokig megszálló arabok a saját hitük jegyében.”

A portugálok a 15. század végén kapcsolódtak be az afrikai rabszolga-kereskedelembe, kihasználva egy már meglevő és évszázadok óta működő infrastruktúrát. A kialakult rendszer addig az arabok szinte kielégíthetetlen rabszolgaigényét szolgálta azzal, hogy szubszaharai afrikai uralkodók, adott esetben már iszlamizált törzsek kizárólag a szomszéd népek ellen vívott rabszolgavadász hadjárataikból éltek, akár teljesen kiirtva ezzel más afrikai etnikumokat is. Az európaiak megjelenésével ezután nem csak a Szaharán keresztül vezetett az elrabolt emberek útja és nem csak Afrika keleti partjáról Indiába, hanem az Atlanti-óceán kikötői felé is, mint pl. a szenegáli, később több hódítót is megért Gorée-szigetnél várakozó portugál tengerjárókhoz. Miután Portugália territóriumává tette a mai Brazíliát, egyre több afrikai rabszolgát szállított az ottani cukornádültetvényekre. Egészen a 18. századig a hajók csak a passzát széllel tudtak az Atlanti-óceánon átkelni, ezért a karib-tengeri szigetek lettek a fő rabszolgaelosztó helyek. Közel négy millió afrikait szállítottak Brazíliába, ami az amerikai kontinensre deportált rabszolgák negyvenegy százaléka. Észak-Amerikába hozzávetőlegesen 365 ezer afrikait adtak el 1600 és 1825 között és miután a többiekhez képest ők valamivel emberibb körülmények között élhettek, 1860-ig a létszámuk négy millióra nőtt, természetes úton. A 17. századtól kezdve már holland, francia és angol kereskedők is szállítottak rabszolgákat az „Új Világba”. Itt kell megjegyezni, hogy az európai rabszolga-kereskedelem irányítói általában zsidó származású kereskedők voltak, mert „tradicionálisan már a középkortól kezdve ők közvetítettek kapcsolataikkal a különböző országok és kontinensek között”. (Jüdisches Lexikon, 1930, Berlin) Ennek a történetét Prof. Tony Martin (1942-2013), a Trinidadból származó amerikai egyetemi tanár dolgozta fel, amiért sok kritikát, de még több díjat kapott; Marc Lee Raphael rabbi részletes ismertetésében angolul itt olvasható.

A háromszáz évig tartó transzatlantikus rabszolga-kereskedelemben az európaiak mindig kereskedők maradtak. Sose rendeztek hajtóvadászatot emberek elfogására. Az iszlám 1400 éves története után azonban mind a mai napig nem mondott le a rabszolgatartásról, hiszen maga Mohamed is rendelkezett rabszolgákkal, tehát ez az intézmény „megengedhető”.

Afrikai uralkodók – akár arab segítséggel is – üldöztek más afrikai népeket, majd deportálásuk után eladták őket az „árura” váró európai hajósoknak, épp úgy, ahogy haszonállatokat adtak el a piacon. Egyébként hasonlóan működött az Indiai-óceán rabszolga-kereskedelme Zanzibár szigetéről, amely évszázadokig az ománi szultanátus felügyelete alatt állt.  A rabszolga-kereskedelem irányítása mindig is a különböző afrikai uralkodók kezében volt, ők határozták meg az árat, illetve azt is, hogy melyik hajós milyen és hány rabszolgát kaphat. Az óceánon keresztül történő szállítás közben körülbelül tíz és húsz százaléknyi volt a „veszteség”, míg az óceánig vezető hosszú menetelésnek feltehetőleg még ennél is több áldozata lehetett. 1519 és 1867 között közel tizenkét millió afrikait szállítottak az amerikai kontinensre, míg az arab rabszolga-kereskedelem a Kr. u. 600-as évektől (hivatalosan) 1920-ig óvatos becslések szerint ötven millió embert érintett, nem számolva a dzsihádista hajtóvadászatok idején lemészárolt áldozatokat. Ha valakinek eszébe jutna a rabszolgaság valódi tetteseinek és tényleges haszonélvezőinek leszármazottait valaha kártérítésre kötelezni, az utódok évszázadokig fizethetnének…

A rabszolgaság eltörlése kezdettől fogva vitatott volt az európai országokban, mert egyre erősebb politikai, társadalmi és egyházi erők tiltakoztak a gyarmatokra kvázi kitelepített embertelen intézmény ellen. Különböző parlamenti, majd multilaterális egyezmények után először angol, majd francia, később amerikai hadihajók ellenőrizték a 19. századtól az óceánokat a rabszolga-kereskedelem megállítása céljából. A kontinens gyarmatosítása is a befolyási övezetek kiterjesztése és a haszon reménye mellett, nem utolsó sorban az afrikai belháborúk és rabszolgavadászatok megszüntetése érdekében történt. Se az arabok, se a rabszolgaság intézményéből hasznot húzó afrikai uralkodók nem akartak lemondani bevételi forrásukról, s ezért elkeseredett harcokat vívtak a rabszolgaságot felszámolni akaró „megszállók” ellen. Észak-Amerikában szintén a „gonosz fehér ember” ontotta vérét a fekete rabszolgák felszabadításáért a rendszert makacsul védő déliek ellen. A történet pikantériája, hogy számos felszabadított egykori rabszolga saját maga is tartott rabszolgákat, sőt, az első igazi amerikai rabszolgatartó egy, a mai Angola területéről származó afrikai, Anthony Johnson volt, aki bíróságon követelte ki magának ezt a jogot. Az arab országok először Egyiptom angol gyarmatosítása után 1882-ben kezdték felszámolni rabszolgatartó rendszereiket, kényszer alatt és folyamatos harci ellenállás mellett. Az afrikai országban, Nigerben például csak 2004-ben szüntették be hivatalosan ezt az intézményt, amely „hivatalosság” egyébként Afrikában nem túl sokat jelent.

A téma szinte kimeríthetetlen, de talán érthető a sorozat végén, miért is létezik egy „hallgatási kartell” az arab és az afrikai országok között a saját – nem éppen dicsőséges – múltjukról és miért is mutogat mindenki, beleértve a magát haladónak tartó európai, afrikai és amerikai ideológusokat is a „gonosz európai civilizációra”. Hogyan is lehetne ezeket az országokat „áldozatként” stilizálni, ha a saját bűneiket beismernék?  Nem az államiság, egy anno modern igazgatási rendszer, vagy infrastruktúra elterjesztése volt az európaiak legfőbb bűne. Még a nyersanyagok kíméletlen kiaknázása sem vetett annyit latba, mint a legjövedelmezőbb tevékenység, a rabszolgavadászat megszüntetése. A gyarmatosítók között azonban volt egy speciális eset, a filantróp, azaz „emberbarát” képében tetszelgő belga király, II. Lipót, aki ugyan soha nem járt Afrikában, de a Kongó-medencében egy magángyarmatot tartott fent; erről a témáról a Kinek a mércéje című cikkemben már megemlékeztem.

A rabszolgatartás ma reneszánszát éli néhány afrikai és arab országban. Gondoljunk csak a focivébére készülő Katar építkezéseire, Szaúd-Arábiára, a szétrombolt Líbiára, vagy Szudánra, ahol a jóembert játszó George Clooney és kebelbarátja, Obama indítványára egy kvázi „új ország” született Dél-Szudán néven, amelyben már apró gyermekeket rabszolgaságba kényszerítenek. Emlékezzünk a nigériai Boko Haram (tanulás haram, azaz rossz) terrorszervezet, vagy az ISIS által elrabolt fiatal nőket rabszolgasorsra kényszerítő akcióira. A 2013-2015 között Nigériában, Etiópiában felfedezett „bébi-farmok”, ahol fiatal nőket tartottak és talán még mind a mai napig tartanak fogva, őket folyamatosan megerőszakolva sorozatos gyerekszülés céljából, akiket aztán eladnak, szintén a rabszolgaság egy új formája. Évente – becslések szerint – húsz millió ember esik áldozatául az emberkereskedelemnek, elsősorban gyerekek és fiatal nők.

Megjegyzés: A sorozatból tematikai okból kimaradt az „elfelejtett” ír és skót származású rabszolgák története, róluk angol nyelven itt lehet olvasni.

A sorozat első része itt, a második itt, a harmadik itt, és a negyedik pedig itt olvasható.