Isten karjaiba vetni magunkat… Posted in: Egyéb kategória

Hazaérkezem, belépek az ajtón, átölel az otthon melege. Csendes öröm látni, ahogy apám a fiammal fogócskázik. Apám már túl a nyolcvanon, a fiam alig túl a hét éven, Salát alig látni, úgy szalad, apám persze hiába próbálja megfogni, egyszer sem sikerül, mégis mind a ketten nevetnek.

De a szeleburdiság megbosszulja magát; Sala nekirohan a konyhapultnak, a földre esik és zokogni kezd.

Mit tehet ilyenkor egy apa?

Vigasztalni kezdi – hasztalan. Légy férfi! bátorítja – csak tovább zokog.

Végső kétségbeesésemben „rászólok”: – Nem is üdvözlöd az apádat?

Sala képe felragyog: – Apu!

És odarohan hozzám, átölel és már nem fáj semmije, folytatódik a nevetés és a játék. Helyreállt a világ rendje.

És azóta is erre gondolok folyamatosan.

Vajon, mi nagy és okos felnőttek, miért nem tudjuk magunkat Isten ölelő karjaiba vetni, mindent elfelejtve, ha valami fájdalom ér?