Karácsonyi szellemvacsora Posted in: Egyéb kategória

Macska-kutya barátság

 

Szaffi, a ház macskája kedvenc foglalatosságát űzte: a konyhaasztalon ült kifele nézve az ablakon. A kertben a kutya, becsületes nevén Buksi, próbálta meg ugatásával elűzni a hideget és a szelet, tegyük hozzá, nem túl nagy sikerrel. Szaffi hegyezte a fülét, hogy nem közelít-e a ház ura, mivel nem igazán volt engedélyezett neki a konyhaasztalon való tartózkodás, de csendes volt a ház, nem fenyegetett semmi veszély a szoba felől. Szörnyű nehéz élete van egy macskának, megint késik a reggeli, nehéz jó személyzetet kapni, gondolta magában, de aztán kedvességet erőltetett magára, hiszen mégiscsak Karácsony van, és udvariasan kiköszönt a kutyának:

– Jó reggelt, Buksi uraság, sikerült elűznie a telet?

– Vö, még nem, de már megijesztettem.

– Sok sikert kívánok hozzá – kedveskedett a macska. – Tudja, milyen nap van ma?

– Nem, vö – ugatta a kutya.

– Karácsony – közölte enyhe lenézéssel Szaffi.

– Vööö! Az nagyon jó! – lelkendezett a kutya és örömében körbe futotta a kertet. Majd amikor visszatért kíváncsian megkérdezte: – Az mi?

– Egy ünnep, amikor finomakat eszünk és este sokáig bent maradhatunk a házban. Ha ügyesek vagyunk, és elalszik a gazda, akkor akár egész éjjel, egészen reggelig. És ilyenkor ajándékokat adunk egymásnak. Uraságod mit fog adni a gazdának?

A kutya mancsával megvakarta az orrát: – Múltkor a bokor alá elástam egy csontot, tartalékul az ínséges időkre, azt kiásom, és azt adom oda neki. Biztos örülni fog neki.

– Nem hiszem – emelte fel a nóziját a macska. – Élhetetlenek az emberek, nem tudnak semmi normális ételt megenni. Múltkor is vittem neki egy madarat és kidobta. Gondoltam, gyengék a fogai, ezért vittem neki egy meztelen csigát is a párnájára, s még azt is megmutattam neki, hogy kell megenni, de semmi hála… Ilyenek ezek az emberek. Élhetetlenek, mondom. Idén valami különleges ajándékra gondoltam: karácsonyi fogadást rendezek. – Látva a kutya értetlen nézését, magyarázni kezdte: – Amikor sokan összejönnek, és még finomakat esznek és beszélgetnek.

– Úgy, mint akkor, amikor még nem ment el a gazdasszony?

– Pontosan, csak sokkal jobbat, mert ezt én szervezem. De ehhez majd az ön segítsége is kell.

– Vö, természetesen. De akkor nem is adhatom oda a csontot? – szomorodott el Buksi.

– Odaadhatja, ha mindenképp ragaszkodik hozzá, de ne legyenek túlzott elvárásai. Élhetetlenek az emberek, nem tudom, mire mennének nélkülünk. – legyintett unottan a macska.

 

Ünnepvárás

 

Az öregember a maga módján készült az ünnepre: reggel új borotvapengével borotválkozott, kitakarította a lakást, persze csak úgy férfias módon, és bekészítette a tüzet. Télen csak a hálófülkében és a fürdőkamrában fűtött, de ma ünnep van: legyen az egész lakás meleg, világos és otthonos, mint akkor, amikor még nem volt egyedül. Levágott egy ágat a fenyőről, amit még együtt neveltek és felakasztotta a nappaliban. Ráakasztott néhány díszt, alá rakott egy képeslapot a Szent Családról, még régen kapta.

Ebédre csak kávét és kiflit evett, a reggeli menüt: a plébániáról kapott finomságokat vacsorára tartogatta. Már szürkéllni kezdett az ég, amikor felállt az asztaltól, hogy megmosakodjon és felvegye ünnepi öltözékét: tiszta nadrág, tiszta ing, nyakkendő, hiszen az ünnep becses vendég, illően kell fogadni. A tüzeket jól előkészítette: egyből lángra kapott a gyújtós, majd az ágak és a lángok körbe ölelték a hasábokat is. Eszébe jutott a gyerekkora: akkor mindig az Édesapja vagy az Édesanyja rakta meg a tüzet, s a felnőtté válás első lépése volt, amikor neki is megengedték. Eleinte sokszor halt el a láng, aztán egyre ritkábban. Kamaszként ilyenkor azt játszotta, hogy valami szép dologra gondolt közben, s ha a tűz fellángolt, akkor tudta, valósággá válik majd. Most, a feleségére gondolt, de tudta, hiába ég a tűz, ebben a világban már nem fognak találkozni.

Csak a szerencsés emberek halnak meg egyszerre, a balsorsúak lassacskán, részenként… A Karácsonya is úgy fogyott, ahogy az élete: a vendégségek ideje elmúlt, a lakoma már csak az ajándékba kapott finomságokra szűkült, az utolsó szomszédja is vagy két éve meghalt, így a közös flaskázás is elmarad, s a pap betegsége miatt idén csak a rádióban tudja hallgatni a Szentmisét. Mégis várta az estét, amikor meggyújtja az ünnepi gyertyát és elolvassa a Születés történetét az Evangéliumból, s talán még egy-két régi dalt is megpróbál eldúdolni.

Már sötét volt, de még messze volt az este, így kicsit leült a fotelba szundikálni, miközben a tűz a kályhában altatót suttogott neki.

 

Az ünnep kezdete

 

Az öregembert a macska ébresztette fel: ölébe ugrott és hozzásimult.

– Ébresztő, gazdi! Hamarosan kezdődik az ünnep!

Az öregember egy cseppet csodálkozott, hogy Szaffi emberi hangon szólt hozzá:

– Te beszélsz?

– Csak ha mondanivalóm van – fontoskodott a cicus. – És a Karácsony, úgy érzem, elég fontos ehhez.

– Szóval, akkor te leszel a ma esti társaságom – mosolyodott el az öregember.

– Alapvetően igen, de a kutyáról se feledkezzünk meg. És mielőtt megmosolyogná ezt a társaságot, emlékezzen arra, hogy ama bizonyos első Karácsony sem lett volna teljes a szamár és az ökör nélkül.

– Hát, valóban ők is minden képen szerepelnek – gondolkodott el a gazda. – De ha jól emlékszem, ők nem szóltak hozzá az ünnephez.

– Valóban nem, de nekik olyan hallgatóságuk volt, akik szavak nélkül is megértették őket.

– Nos, akkor tudomásul veszem, hogy a Szent Családnak ökör és szamár jutott, nekem meg egy macska és egy kutya.

– Kérem, hogy ma este használja inkább a siccmester és az inas kifejezéseket velünk kapcsolatban. Ugyanis ma estére egy karácsonyi fogadást terveztünk – húzta fel az orrát a cicus.

Az öregember körbenézett a szobában: különös fény világította meg, s mintha Szaffinak már emberi vonásai lettek volna, s a kutya is két lábon állt az ajtónál. De a macska nem hagyott neki időt az elmélkedésre: – Kérem, fáradjon át a lakosztályába, ahol az ünnep megkezdéseként meghallgatjuk a szentmisét. Utána fogadjuk a vendégeket.

– Hova? Kiket? – hüledezett az öregember.

– A hálószobába, ami tekintetbe véve a ma esti fogadást, lakosztálynak nevezünk. A vendéglista a karácsonyi meglepetés részét képezi.

Az öregember felállt, mire a kutya-inas kitárta az ajtót és bekapcsolta a rádiót. A cica udvariasan utat mutatott. Minden különösen álomszerű volt, de a szertartás ezerszer hallott szavai otthonos biztonságot nyújtottak.  Amikor a rádióból elhangoztak a pap szavai: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” érezte, hogy valaki megszorítja a kezét.

A rég halott felesége volt… Önkéntelenül is felkiáltott, de az asszony az ujját az ajkaira helyezte, így intve csendre a férjét. Hiszen mindennek meg van az ideje: van ideje a szónak és a szavak nélküli beszédnek is.

Az elbocsátás szavai után még hosszú ideig némán néztek egymásra, míg végül az asszony törte meg a csendet, felállt és körbefordult megmutatva magát:

– Tetszem neked?

– Nagyon szép vagy… Még sohasem láttalak ilyen szépnek.

– Ahonnan én jövök, ott minden szép. Tetszik a ruhám? A kedvedért választottam.

– Mintha egy hercegnő lennél… Egész életemben bántott, hogy nincs elég pénzem ahhoz, hogy szép ruhákat vegyek neked. Örülök, hogy legalább most teljesült ez a vágyad.

– De buta vagy! – nevetett fel a nő. – Soha nem vágytam szép ruhákra, csak arra vágytam, hogy neked tetszem. Ma ünnep van és megengedték, hogy veled ünnepeljek, ezért szép akartam lenni a vendégek előtt.

A siccmester halkan köhintett: – A vendégek megérkeztek.

Az asszony megfogta a férfi kezét: – Indulhatunk, ne várakoztassuk meg őket.

A kutya kitárta az ajtót a nappali felé. A máskor oly sötét és csendes szoba most tágas teremmé változott, középen egy hosszú asztal, dús terítékkel, körülötte számos vendéggel. Bár csak néhány gyertyatartó világlott, mégis aranyszínű fényben ragyogott az egész terem.

A kutya-inas egy könyvet tartott a siccmester elé, aki ünnepélyes hangon felolvasta:

„Sok ezer esztendõvel a világ teremtése után,  2957 évvel a vízözönt követve,  2015 esztendõvel azután, hogy Ábrahám e földön élt,  1510 évvel az egyiptomi rabságból való kivonulás után,  1032 évvel azután hogy Dávidot királlyá kente Sámuel próféta,  a 65. évben Dániel próféta jövendölése után, a 194. olimpiász alatt, mely Róma alapítása után 792 évvel történt, Augusztus császár uralkodásának 42. évében, a hatodik világkorszakban, amikor az egész földön a béke csendje honolt, JÉZUS KRISZTUS A FIÚISTEN, aki megtestesült a SZENTLÉLEKTÕL, fogantatása után a 9. hónapban, a júdeai Betlehemben, a Boldogságos Szûz Máriától, E VILÁGRA SZÜLETETT.”[1]

Mikor befejezte az ünnep meghirdetését, Szaffi első mancsaival hármat tapsolt: – Kezdődjék meg az ünnep!

 

A befejezetlen történetek

 

Az öregember és a felesége az asztalfőn foglaltak helyet, a macska meg mögöttük állt, amíg az inas felszolgálta az előételt.

– Szaffi, kik a vendégek? Mindegyik olyan ismerős, de hirtelen nem tudom, kik ők.

– Nos, uram, ők a befejezetlen történetek – magyarázta a macska.

– Kik?

– Azok az emberek, akikkel uraságod életében találkozott, de nem tudta lezárni, befejezni a közös történetüket. Ahol hiányzott egy utolsó szó, egy üzenet egy bocsánatkérés. Ma, sok mindent ünneplünk, a békét is, s ez lenne a mai ajándékunk: a béke minden emberrel, akikkel nem tudta lezárni a történetét. Meghívtam mindenkit, élőket, holtakat, kérem uraságodat, hogy mindegyikhez lépjen oda és mondja ki a megfelelő szavakat, hogy mindenkiben és mindenkivel helyreálljon a béke.

Az öregember elbizonytalanodott:

– És honnan tudjam, hogy kinek mit kell mondanom?

Az asszony megfogta a férje kezét:

– Hallgass a szívedre, és akármit is mondasz, meg fogják érteni. Amikor meglátod őket, fájdalmat fogsz érezni, azt a fájdalmat, amit okoztál nekik. Amikről talán nem is tudtál. Indulj!

 

A cica először egy idős párhoz vezette az öregembert: a szüleihez. Amikor anyjára nézett, éles fájdalmat érzett.

– Bocsáss meg, anyám.

– Miért fiam?

– Emlékszem, kamasz voltam, amikor meglátogattatok az iskolában. És én szégyelltelek titeket a barátaim előtt. Amikor hazaindultatok, az állomáson meg akartál ölelni, de én nem hagytam. Nem tudtam, hogy akkor látlak utoljára. És ez azóta is fáj.

– Ne fájjon, fiam. Az ember tetteit sok minden befolyásolja, legtöbbször a félünk megtenni azt, amit szeretnénk. A szemedben láttam, hogyan küzd benned a félelem és a szeretet. A félelem elmúlik, és megmarad a szeretet. Még a halált is túléli.

Az öregember nem tudott mit válaszolni, csak némán megölelte az anyját, aztán apjához fordult.

– Apám – kereste a szavakat.

– Fiam…

– Emlékszel, az utolsó nyáron együtt építettük a fészert. Akkor mutattad, hogy kellene csinálni, de én nem hallgattam rád és másképp akartam. Vitatkoztam, sőt veszekedtem veled, lassúnak és feleslegesnek tartottam, ahogy te akarod csinálni. Rám hagytad, és úgy csináltuk, ahogy én akartam. Aztán néhány év múlva beszakadt a tető. Azt akartam mondani, hogy igazad volt. És akkor úgy csináltam meg, ahogy te mutattad. És azóta is áll. Igazad volt, ezt akartam elmondani.

– Fiam, büszke voltam rád. Valahol minden apa arra vágyódik, hogy a fia őt kövesse, de közben minden fiú szeretné többre vinni, mint az apja. Akkor éreztem benned, hogy te sem elégedsz meg azzal, amit mutatni tudtam neked, hanem több akarsz lenni, a saját utadon.

– Mondd, kérlek, még egyszer.

– Mit fiam?

– Hogy mit érzel, amikor rám gondolsz…

– Büszke vagyok rád és azóta is, valahányszor rád nézek odaátról, ugyanezt érzem.

A siccmester tapintatosan köhintett: tovább kellett menniük.

 

A következő egy pap volt, régi szabású reverendában. A macska suttogva kérdezte:

– Felismeri őt, uraságod?

– Igen. Gyerekkoromban ő volt a papunk a faluban. A főtisztelendő úr. Nála áldoztam és gyóntam először – válaszolta az öregember, majd a paphoz fordult:

– Laudetur Jesus Christus!

– In aeternum – válaszolta a pap. – Régen találkoztunk, fiam. Hogy megy a sorod?

Ahogy az öregember meghallotta a pap szavát, rátörtek a régi emlékek. Adventi reggeleken hetente egyszer ő ministrált, a rorátén, a hajnali Szentmisén. Nehéz volt felkelnie és kimennie a sötét hidegbe, fél órát gyalogolnia a templomig. Szégyellte magát, de már nem emlékezett a szertartásokra, a prédikációkra vagy a bibliai versekre, csak a frissen vasalt ministránsruha illatára és keménységére és arra, hogy milyen hideg volt a szentélyben. Néha amikor a pap nem látta, a kezében tartott gyertya lángjánál melengette az ujjait.

– Megöregedtem. Én… Emlékszem, amikor gyerek voltam, komolyan gondoltam, hogy jó leszek. De nem lettem az. Pedig azt ígértem. Sokat vétkeztem.

– Emberek vagyunk, fiam, esendők.

– Én szerettem volna jó lenni. Aztán másképp alakult. De amikor rossz voltam, mindig az ön arcát láttam magam előtt és szégyelltem magam. Nem a szüleimét, tudtam, hogy ők mindent megbocsájtanak. Nem is Istenét: ha Istenre gondoltam, mindig az ön arcát láttam magam előtt. És mindig attól féltem, hogy ha újra találkozunk, és megtudja, hogy rossz voltam, megint. Úgy érzem, hiába tanított a hitre, nem tudtam megőrizni, nem lettem jó ember.

– Fiam, csak nagyon kevés ember láthatta Isten arcát a saját szemével. Mi itt a földön az ő jóságát sem ismerhetjük meg egyenesen, ahogy a Napba sem tudunk nézni, csak ahogy más tárgyak visszaverik a napsugarakat. Mi is csak a többi emberen és a természeten keresztül érezhetjük meg az Ő jóságát, csak a jó emberek arcán ismerhetjük fel az Ő vonásait. Isten szerető arcát a szüleid arcában láttad, az én arcomban meg Isten szigorúságát. De mi csak emberek vagyunk, erre majd rá fogsz jönni, ha egyszer Istent saját szemeddel látod az ő országában.

– De én gyenge voltam, sokszor elbuktam, atyám. Úgy érzem, ezzel nem csak Istent, de magát is megbántottam. Hiába fáradozott velem, hiába tanított a hitre.

– Fiam – mosolyodott el az öreg pap -, szerinted, papnak mentem volna, ha úgy gondolom, hogy tökéletesek az emberek? Akkor mi szükség lenne a munkámra? Nekem elég az a tudat, ha egyetlen ember egyszer a jót választotta, azért mert találkozott velem. A többi? Isten műve.

 

Egy idősebb úriember előtt álltak meg. Az öregember bizonytalanul súgta oda a siccmesternek:

– Őt nem ismerem fel… Ki ő?

– Nos, képzelje őt el egy rövidlátó, dadogós és kövér kisgyerekként, talán ez segít – válaszolta a macska.

– Csak nem? – érződött a félelem az öregember hangján.

– De igen – válaszolta a cica. Majd magyarázólag hozzátette: – Nem ígérhetem, hogy minden találkozás kellemetes lesz.

– Vele is kell beszélnem?

– Úgy érzem, kívánatos lenne a ma este sikerének érdekében.

– Akkor lássuk… – törődött bele az öregember. Majd az úriemberhez fordult: – Még szóba áll velem?

A másik elmosolyodott:

– Mint egykori osztálytársak, szerintem nyugodtan tegeződhetünk.

– Nem voltunk jók hozzád.

– Mire gondolsz? A verésekre, a csúfolódásokra vagy a kiközösítésre? – kérdezte hideg hangon a másik.

– Sajnálom… Kegyetlenek voltunk. Ahogyan csak a gyerekek tudnak. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem tudom, hogyan lehet ezért. Kiközösítettünk és végül még az iskolából is elüldöztünk. Ha gyűlölsz minket ezért, megértem. Én is köztük voltam, beálltam a sorba – szabadkozott az öregember.

– Gyűlölni? Talán volt bennem gyűlölet is irántatok. De azt hiszem sokkal erősebb volt a fájdalom, hogy senki sem fogad el. A magány, amire ítéltetek.

– Hogy tudtad ezt a terhet viselni?

– Ha azt mondanám, hogy könnyen, hazudnék. Nagyon nehéz volt. Úgy nőttem fel, hogy soha senkivel sem tudtam beszélni.

– Embertelenek voltunk…

– Vagy talán nagyon is emberiek. Öregkoromra megtanultam, hogy az emberi mivoltunkhoz egyformán hozzátartozik az emberség és az embertelenség. Aki különbözik, azt vagy kiközösítik, vagy csodálják. Nekem nem volt szerencsém, az első csoportba kerültem. Vagy nem is tudom, talán éppen ezért voltam szerencsés.

– Szerencsés?

– Igen. Mivel nem volt társaságom, ezért ráértem gondolkozni, azon hogy mi a jó és mi a rossz, mi miért van a világban.

– És ez jó volt?

– Igen. Megtanultam küzdeni és keményen dolgozni. Elhatároztam, hogy tanár leszek és az olyan gyerekeken fogok segíteni, amilyen én is voltam. Megmentem őket attól, amit nekem át kellett élnem. Hogy sikerült-e, nem tudom, de a volt tanítványaim minden születésnapomon felkeresnek, hogy megköszönjék, amit értük tettem. Gazdag lettem, csak a pénzem kevés.

– Meg tudsz bocsájtani, akkor?

– Igen. Bár… Talán nekem kellene megköszönnöm, hogy ilyenek voltatok velem. Így lettem az, aki vagyok. Boldog Karácsonyt, barátom!

– Köszönöm… – de mielőtt az öregember tovább ment volna, a másik megállította:

– Ha szabad, feltennék egy kérdést, amit régóta szeretnék megkérdezni.

– Természetesen. Mit?

– Boldog lettél az életedben? Ahogy én?

De erre a kérdésre az öregember nem tudott felelni, szótlanul tovább ment.

 

A következő egy fiatal lány volt, őt azonnal felismerte az öregember.

– Ő miért fiatal? – súgta oda a siccmesternek. – Csak nem halt meg? Úgy tudtam, hogy él és boldog.

– Még él és boldog. De amikor elváltak egymástól, meghalt benne valami, ezért látja uraságod annak a fiatal lánynak, akit szeretett.

– Illendő, hogy itt van? Hiszen a feleségem az este háziasszonya…

– Természetesen – bólintott a cica -, hiszen ő hagyta jóvá a vendéglistát. Nyugodtan menjen oda hozzá és beszélgessenek.

– De miről? Tőle is bocsánatot kell kérnem?

– Csak kezdjenek beszélgetni és maguktól jönnek a szavak, amiket ki kell mondani.

Az öregúr odalépett a lányhoz:

– Köszönöm, hogy itt vagy.

– Köszönöm, hogy meghívtál – válaszolt a lány.

– Bevallom, hogy nem is tudtam, hogy itt leszel.

– Nem számít – rázta meg a fejét a lány -, tudom, csak azok vannak itt, akik fontosak neked, akik részei az életednek.

– Igen. Te voltál az első szerelmem… Addig.

– Amíg el nem hagytalak? – nézett a szemébe a lány. – Mondjuk ki. Magadra hagytalak.

– Akkor nagyon fájt, de azt hiszem, igazad volt.

– Igazam! – nevetett fel keserűen a lány. – Valahol mindenkinek igaza van. Ez a legtöbb szerelem története: a rózsaszín felhők felszállnak és marad a lila köd. Boldogok voltunk együtt, de aztán…

– Aztán kiderült, hogy nem illünk össze. Mint a párok többsége. De neked volt bátorságod ahhoz, hogy ezt kimond.

– Milyen sokszor nevezik az önzést bátorságnak – sóhajtott a lány. – Tudom igazam volt, de a mai napig bánt, hogy fájdalmat okoztam neked. Kérlek, bocsáss meg ezért.

– Már régen megbocsájtottam.

– Elfelejtettél?

– Nem, soha – rázta meg a fejét az öregember. – Örökre a részem lettél. Tőled tanultam meg, hogy mi a szerelem. Hogy milyen csoda megfogni egy lány kezét egy szeptemberi éjszakán és együtt nevetni. Hogy milyen hihetetlen csoda az erdő közepén a hóesésben táncolni egy olyan zenére, amit csak mi hallunk. És megtanultam azt is, hogy milyen hibákat és bűnöket követhetek el az emberek a szerelemben. Én is elrontottam, nem csak te. Általad, a szerelmed által is lettem az, aki most vagyok. És, amikor megtaláltam Őt – nézett a felesége felé – már elég bölcs voltam ahhoz, hogy ne csak megszerezzem a szerelmét, hanem meg is őrizzem.

– Köszönöm. Azt hiszem, akkor végre én is le tudom zárni a kapcsolatunkat.

– Igen. Egy szerelem nem akkor ér véget, amikor szakítanak, hanem akkor, amikor fájdalom és harag nélkül, mosolyogva tudunk rá visszaemlékezni…

 

Az öregember még hosszan beszélgetett a vendégekkel, s már jóval elmúlt éjfél, amikor a kutya-inas hármat dobbantott és megkezdődött a tánc. S az öregember, kissé udvariatlanul a többi hölgyvendéggel szemben végig, a párjával táncolt, míg végül elfáradtan leült kicsit pihegni a fotelba. S a zene lágy hangjaira elszunnyadt.

 

Karácsonyi csend

 

Az öregember a fotelban ülve álmodott. A tűz már elhamvadt, ezért a cica és a kutya betakarta, majd az ablakon keresztül nézték a távozó fényeket.

– Igazán remekül sikerült ez a karácsonyi fogadás – húzta ki magát a macska.

– Vö, valóban – uggantott rá a kutya. – Olyan volt, mint amikor még élt a gazdasszony. És mi is bent maradhattunk.

– Mert itt volt velünk. És a gazda is végre boldog volt.

– Igen – válaszolta Buksi. – De kicsit félek.

– Mitől?

– Hogy egy ilyen szép este után, amikor a Gazda mindent le tudott zárni az életében, itt fog minket hagyni és a gazdasszony után megy.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a cica. – Azt hiszem megtanult valami nagyon fontosat: hogy az élet szép és minden tettünknek következménye van. Hogy jól vagy rosszul mindenkinek a sorsára hatással vagyunk, akivel találkozunk. Hogy az élet egy ajándék, amit arra kell használnunk, hogy másokkal jót tegyünk. Legalább egy olyan egyszerű teremtménnyel, mint egy macska. Vagy egy kutya – tette hozzá udvariasan.