Lullázás 24.: Ledér hölgyek és csacsifogat: Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont (Kaposvár) Posted in: Egyéb kategória

Vannak művészek, akik inkább jelenségek, mint alkotók a közvélemény szemében, s Kaposvár felé haladva azon gondolkoztam, hogy Rippl-Rónai nem tartozik-e közéjük? Szinte mindenki ismeri a nevét, de ha egy vetélkedőben az lenne a kérdés, hogy soroljuk fel három művét, kevesen jutnának a következő fordulóba… Ha nekem egy szóval kellene jellemeznem a művészt, az a szó a tarkaság lenne. Nem is a rengeteg buja szín okán, amit műveiben használt, sokkal inkább stílusgazdagsága miatt, mint egy pillangó szállt stílusról stílusra.

A Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont pont ezt a tarkaságot adja vissza: egy helyszínen fogadja a látogatót egy hipermodern látogatóközpont, a művész egykori lakhelye és műterme, de ne feledkezzünk meg a régi fényében tündöklő kertről sem. Gondoljunk bele, egy olyan művészről van szó, akinek a nevéhez nagyjából tízezer mű köthető, aki egyformán otthonos volt a posztimpresszionizmusban és a szecesszióban! És mindegyik kiállított tárgynak külön titka, külön meséje van.

Az első titok a látogatóközpont felső szintjén vár minket: az Andrássy Tivadar számára tervezett ebédlőbútor. Andrássy Tivadar, a „gáláns akasztott” Andrássy Gyula miniszterelnök fia volt, s a „nemesség kötelez” jegyében fontosnak tartotta a hazai művészet és iparművészet fejlesztését is; 1895-ben meghirdetett egy iparművészeti pályázatot – teljes kudarc. Azonban nem adta fel és jó szemmel, az akkor még ismeretlen Rippl-Rónait kérte fel, hogy tervezze meg Fő utcai palotájának ebédlőjét. Az eredmény önmagáért beszél, ennek másolatát tekinthetjük meg a látogatóközpontban. Csak a másolatot; az eredeti az 1918-19-es események során megsemmisült.

Amíg az ebédlőben a béke és nyugalom tölti el az embert, ha az alsóbb szintre is lemegyünk, másfajta szépségekkel találhatjuk magunkat szembe: Rippl-Rónay akt-vázlataival. Bár a művészet az emberi test szépségét önmagáért és a benne rejlő harmóniáért szereti, azonban ezt a kiállítást elsősorban a felnőtt látogatóknak ajánlanám inkább. A történet 1910-ben kezdődik, mikor a festő egy 18 éves, félig angol, félig cigány leánnyal, Fenella Lowell-lel találkozott. Az ekkor 49 éves mester jórészt az ő hatására kedvet kapott aktsorozata megalkotásához, amit kedélyes stílussal „kukoricás” vagy „kockacukros” képeknek nevezett élénk színvilága alapján. „A színharsogást nyilván mai kedélyállapotom követeli tőlem. Környezetem most ilyen, tehát ilyen irányban hat az is reám. Ilyen színek vesznek körül bennünket újabb kaposvári házamban, s kertemben. Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya, s a piros szimpla muskátli mellett a tiszta-fehér színű virágokat, de még jobban a chrómsárga cíniákat. Ennél sárgánál melegebb, hogy nem mondjam, forróbb színt nem ismerek. Ezeket a színeket keresem most, szinte gyűjtöm, lakásomban is, tárgyakon, kendőkön, falakon. A falak színei közt is ezt az egészen világos sárgát szeretem a legjobban. Az egyik oldalán csupa-ablak műhelyem falai ezzel vannak befestve, sőt még ilyen szobában alszom is. Ez a sok szín azután természetesen odakerül a képeimre…”. Azt hiszem, ez a művészsors; normál esetben, ha egy idősödő férfi egy dekoratív ifjú leánnyal találkozik, elveszíti a fejét és mindent  eldob magától, Rippl-Rónay József pedig egy új stílust alkotott.

Ha átsétálunk a művész lakóházába, már egy másik világba csöppenünk: a képek itt a béke és a családi élet harmóniájáról szólnak, de egyben végigkövethetjük a festő stílusfejlődését. Bevallom, eddig a festő Babitsról készített portréja volt a kedvencem, azonban itt végigsétálva a szobákon, egy új csodát fedeztem fel: édesapjáról készített portréit. Van abban valami megragadó, ahogy időről időre megfestette apját. Bár nem vagyok lélektanász, mégis érezhető, milyen mély érzelmi kapocs fűzhette őket egymáshoz. Lépésről lépésre, képről képre változik, érik az arc… Egy élet képekben, egy emberről, akit szinte csak fia szemén keresztül ismerünk.

A műterem a maga egyszerűségében érdekes; mintha nem is műteremnek épült volna, hanem lakásnak, a maga egyszerűségében ellentétben áll Rippl-Rónai művészetének élénkségével.

S ha a parkban sétálunk, még egy érdekes meglepetés vár ránk; az elhíresült csacsifogat, amivel a művész a kieső Római-villából behajtott a városba. Abban az időben, amikor még nem volt tömegközlekedés a villanegyedekben és az automobil is gyanús újdonság volt, praktikus megoldás volt a rövidtávú utazásra. Mégis, nekem ennél többet jelent: nem extravaganciát, hanem a művész önvállalását. Rippl-Rónai merte vállalni önmagát; mert kíméletlenül őszinte képeket festeni az öregedésről, mert aktokat festeni (nem törődve azzal, hogy az utókor nem a művészet tisztaságának szemüvegén keresztül szemléli majd műveit), mert kísérletezni a stílusokkal és vad színekkel – a szememben ez az őszinteség, ez a merészség teszi a magyar művészet történetének egyik legnagyobb alakjának.

Bővebben: http://ripplronaiemlekhaz.smmi.hu/