Otthon – a levél utolsó lapja – 23. rész Posted in: Egyéb kategória

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, és elutazott. Nem telefonált neki, de ez már nem is fájt. Lehet, hogy hagyott valami üzenetet a lakásban, azonban nem akarta az időt pazarolni a keresésre. Tudta, hogy fel kell készülnie az utolsó találkozásra. Mert tudta, hogy így vagy úgy, de ez lesz az utolsó: vagy ő pusztítja el az álmot, vagy az őt.

Először arra gondolt, hogy minden éles tárgyat elrak a kamrába, de aztán szembetalálta magát a foltos előszobatükörrel – ha akarja, az álomkép abból is fegyvert tud kovácsolni.

Előkészítette a kötszert – tanult a tegnap éjszakából.

Bezárta a teraszajtót, a kulcsot borítékba rakta és bedobta a levélládikába a lépcsőházban – talán az Álomkép lusta lesz olyan messzire menni.

Leült a konyhában és várt. Fél óra volt még éjfélig.

Legyen nehezebb dolga az Álomképnek, főz magának egy kávét. Nagy adagot, hogy maradjon reggelre is, mert tudta, hogy neki kell győznie. Reggel biztos összetört lesz, ismerve az Álomkép módszereit, jó lesz egy kis erősítés…

Elővette a szeretet-bögrét, amit még az összeköltözéskor vett a férfinak. Még öt perc volt éjfélig. Beletöltötte a kávét. Megkavarta, s ahogy a tej örvénylett benne, mintha egy mandalába nézett bele, az egész élete, minden szeretete benne lenne abban a kávéban, amit most a Kedvese nélkül főzött, mégis Ő is, az összetartozásuk is benne lenne… A fekete ital forrósága lassan áthatotta a bézsszínű porcelánt, meghidegült ujjaival körbeölelte, mintha imádkozna. Istenem, kérlek, segíts meg!

Felnézett a faliórára: éjfél volt. Mennyivel drámaibb lenne, ha ingaóra ütné el az éjfélt, de hát, az impotens XXI. századnak már csak elektromos időmérő jutott.

Amint lenézett, látta, hogy az Álomkép ott ül vele szemben. Paxa rámosolyodott. Most már ő a házigazda, nem az Ex, illendően köszöntötte:

– Szia, Isten hozott.

– Isten?

– Hát inkább Ő, mintsem valami gonosz lélek.

– Hát nem vagyok neked elég gonosz? Ma meg akarlak ölni. – egy kis elégedetlenség volt az Álomkép hangjában.

– Tudom. De azt is tudom, hogy ember vagy, legalábbis részben.

– Egy undok kis dög?

– Igen, sokban hasonlítunk. Valahol érthető is, ha egyszer belőlem táplálkozol – mosolyodott el a lány.

– A végén még megértem, hogy miért szeretett beléd a férjem…Jó humorod van.

– De azért még meg akarsz ölni?

– Igen. Egyre jobban. Ha felkészültél, kezdhetjük.

– Felkészültem.

– Még nem. Még egy rész hátra van a levélből. Nézz az asztalra!

Paxa meg sem lepődött, hogy a levél utolsó lapja volt előtte. – Ha gondolod…

– Igen. És ha elolvastad, akkor kezdhetjük a játszmát. Az utolsót.

 

December 31. Ma eljött az elválás napja. És ez a szerencsétlen is érzi valahol, ha nem teljesen hülye… Szenteste még minden rendben volt. Gyertyagyújtás, ajándékok, degeszre zabálás, apa játszik a gyerekekkel, pont, mint egy német mosóporreklám. Akkor persze másként éreztem; akkor még azt hittem, hogy szerelmes vagyok a férjembe és végre, annyi év után megtaláltam a boldogságot. Az altatásnál a kicsi is hozzám bújt: „Anyu, még soha nem voltam ilyen boldog..” – nem szégyellem, elolvadtam. A gyerekek elaludtak, én mosogattam, ő elpakolta az ajándékokat… Késő este volt, de nem éreztem fáradtságot. Vágytam arra, hogy megismételjük a tegnap éjszakát. Olyan mosolyt adtam neki, amikor ki jött a konyhába, mint talán még soha, minden csáberőmet és szerelmemet belesűrítettem: – Főzöl egy kávét, kedvesem?

Vette a lapot: – Szerintem ma ne kávézzunk, mert nem tudunk aludni – És ki mondta, hogy aludni akarunk? – Talán egy pohár bor is megtenné… – Mink van? – Szerintem még nem néztük meg az összes ajándékot… Igaz is volt. Persze, mert este a gyerekek kezdték a bontogatást, aztán a játszás következett, na jó, megnéztük a kriksz-krakszokat is, amiket csináltak nekünk. De az egymásnak vett ajándékok kimaradtak. Persze a neki vett ajándékokkal nem nagyon tudtam volna dicsekedni: egy ing, nyakkendő és hasonlók, olyan ajándékok, amiket fantázia és gondolkodás nélkül meg lehet venni a másoknak… Direkt vigyáztam, nehogy olyan ajándékot is vegyek neki, aminek örülne. Nem érdemli meg. Persze ő sem erőltette meg magát: egy doboz bonbon, egy divatos kölni, láttam magam előtt, ahogy bemegy a boltba és rámutat az elsőre, aminek tetszett a csomagolása, vagy megkérdezi az eladónőt. Ezekért ugyan kár volt halogatni a borozást és a szeretkezést. Pedig az előző este után már nagyon vártam. Mármint az utóbbit.

Végül titokzatoskodó mosollyal adta a kezembe az utolsó csomagot: – Ma reggel vettem, hogy legyen mivel megünnepeljük a Karácsonyt.

Egy üveg hatputtonyos tokaji aszú volt. Tudom, hogy nincs oda a borokért, ezért értékeltem a gesztust. Egészen addig, amíg meg nem néztem véletlenül a címkét: Bodrogpincemély.

– Ez onnan van?

– Honnan? Ma reggel vettem a boltban…

– Ne tettesd magadat hülyének! Bodrogpincemélyen ismerted meg Dzsinát… Ezért vettél ilyen bort. Mert még mindig szereted – magamban tudtam, hogy nem szereti, Előző éjjel bizonyságot szereztem arról, hogy csak engem szeret. De ez a helységnév rossz emlékeket ébresztett bennem – ott ismerte meg azt a nőt. Már nagyon régen volt, mielőtt megismert volna engem, de azt mesélte a leánykérés utáni „életgyónáson”, hogy az ő ölelése volt a legszenvedélyesebb, amíg engem meg nem ismert. Azt hittem, kitöröltem minden emléket belőle, de ezek szerint, ha pont ezt az italt emelte le a polcról, ha nem vallotta be, hogy mit jelent még mindig neki ez az emlék, akkor minden hazugság volt. És nem az enyém, nem tudtam megszerezni. Talán, ha eleve csalódott hangulatban ér ez a hír, nem pedig valami szerelmi lebegésben, jobban fogadom… de abban a pillanatban szerelmes voltam, még ha tudtam is, hogy hazugság…

– Szeretted?

– Igen. Szerettem. De az igazi szerelmet csak melletted tanultam meg.

– Szóval még most is szereted… – s ezzel megfogtam a borosüveget, egy pillanatig méregettem a súlyát, aztán céloztam és hozzávágtam. Sajnos lassú voltam, még volt ideje elhajolni, így az üveg elrepült a feje mellett, neki az ajtófélfának… Szilánkokra robbant, az egyik szilánk bevágta az arcát. Percekig álltunk egymással szemben, a vérér már egészen a földig ért – azt hiszem azt várta, hogy bocsánatot kérjek, hogy én kérjek bocsánatot, pedig szavakkal sohasem szoktam, nem lenne méltó hozzám, vagy bekössem a sebét. De nem vagyok az anyja. Csak állt az ajtóban, mint egy kőbálvány, ha még szerettem volna, biztos, megsajnálom. De már csak szánakoztam rajta, utálkoztam a gyengeségén. Félrelöktem, rácsaptam az ajtót és fürödni mentem.

Zuhanyozás közben könnyeztem és gyűlöltem magamat a gyengeségemért. Nem lett volna szabad tegnap este elhinnem, hogy szeret.

 

Paxa felnézett a levélből, az ajtó felé.

– Most már legalább tudom, miért nem volt hajlandó elmondani, mi történt a félfával és az arcával.

– Szégyellte bevallani…

– Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehetett a háttérben… Ő csak annyit mondott, hogy gyakran elveszítetted a fejedet és ennek nem mindig örült…

– Olvasd tovább! Már csak pár sor. – parancsolta az Álomkép.

 

Este a nappaliban feküdtem le és magamra zártam az ajtót. Ő még mindig a konyhaajtóban állt. Egy darabig nem tudtam elaludni. Azt vártam, hogy fog-e kaparászni az ajtón. De nem. Nem tudom, hogy örültem-e volna ennek. De ezen kár filózni, nincs „mi lett volna ha” az életben. Mert nem próbálkozott.

A következő napokban nem is szóltunk egymáshoz. Csak teltek a napok. És vártam a holdtöltét… Az elválás napját.

 

És itt véget értek a feljegyzések. Paxa az Álomkép arcába próbált nézni, azonban az még mindig sötét volt. De már nem félt tőle.

– Kezdhetjük?

– Igen. – s egyszerre minden elsötétült.

 

/Rozványi Dávid/