Otthon – „engem hívj ma álmodba…” – 19. rész Posted in: Egyéb kategória

Az állomáson édesapja várta, s olyan örömmel, olyan szeretettel ölelte át, ami a legtöbb úgynevezett szerelmes ölelésből is gyakorta hiányzik. Út közben kérdezgette, mi van vele, az élet apró-cseprő ügyeiről, de Paxa élvezte, hogy csak annyit kell elmondania, amennyit akar, többet sohasem. Édesanyja a hirtelen elhatározás ellenére meleg vacsorával várta – mintha húsz évet visszarepült volna az időben, a gyermekkor óvó-védő világába. Giccses kép, mégis boldog volt. Már nem csak a levél, az álomkép, de még a párja, az „otthoni” (viszonylagossá vált ez a szó) kapcsolata, messzinek és meseszerűnek tűnt.

Otthon volt, s egy kicsit újra gondtalan és felszabadult lehetett. Az utcák, a dombok védőn fogták körül. Erősnek érezte magát.

Vacsora után egyedül sétálgatott, s már nem látta sötéten a jövőt a naplemente fényében. Leült a játszótéren, a szökőkút csobogása, a gyerekek csivitelése teljessé tette a békét, s hogy gondolatait összeszedje, írogatni kezdett. Közben elmosolyodott arra a gondolatra, hogy ha nem vigyáz, az ő jegyzetei a következő nőt fogják az őrületbe kergetni.

Veszélyek:

1) nem tudom, mikor álmodom, és mikor vagyok ébren. Egyedül azzal tudok védekezni, hogy az álmokban mindig van valami logikátlanság, s mert én álmodom, a vágyaim könnyebben teljesülnek. Következtetés: ezekre kell figyelnem, ezeket kell tesztelnem, s ha ügyes vagyok, még egyszer nem tud becsapni ezzel a módszerrel. Ha egyszer úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, akkor jobb, ha megpróbálok felébredni – és egy kis mosolyt rajzolt a bekezdés végére.

2) álmomban kárt okozok magamban – de ez még nem biztos. Lehet, hogy csak fel akar őrölni, de sohasem zárható ki, hogy így is ártani tud nekem

3) álmaiban ellenem hangolja a páromat, a volt férjét. Ez ellen nem tudok védekezni, olyan terepet választott, amiben nem is akarok, nem is tudok versenyezni vele. „Csak” meg tudok bízni benne – de lehet, hogy ez több, mint amire az a nő valaha is képes volt. Ha valami, ez segít.

4) hogyan szabaduljak meg tőle? Valami van azokban az írásokban, egy gyenge pont, valami, amitől fél. Amiről ő sem tud. Aki ennyire gyűlöl, az a gyűlöletében mindig leleplezi saját gyengeségét is. De vajon mi lehet az?

Eszébe jutott, mit olvasott először a vonaton: „Engem hívj ma álmodba…”. Most ő van otthon, ő az erősebb. Ma ő akarja, hogy eljöjjön álmában.

Felsóhajtott, összegyűrte a papírfecnit és hazaindult. Eszébe jutott, hogy ilyenkor, a nagy harcra készülve szokás rágyújtani egy cigire. Megtapogatta a zsebét: üres volt – most nem álmodik. Elmosolyodott.

„Engem hívj ma álmodba” – bár elhatározta, hogy a gondolatai között mindig ott lesz az a nő, hogy biztosan megjelenjen a kép éjszaka, de nem tudta tartani magát az elhatározásához: az esti beszélgetésekben annyi minden előjött, mi van a bátyjával, a nővérével, hogy ez teljesen betöltötte. Persze, kapott hírt róluk folyamatosan, de így, az otthon biztonságában teljesen más, életszerű volt: ami eddig olyan volt, mint egy régi mese, vagy útleírás, most az egyetlen létező valóságos világgá vált, mintha nem is lenne a város, nem is lenne a munkája… Mintha még mindig kislány lenne s zárójelbe kerültek az otthontól távol töltött évek.

Még hazatelefonálni is elfelejtett, pedig a vonaton elhatározta, hogy megteszi, nehogy a férfi azt higgye, hogy rá haragszik, vagy tőle akar szabadulni – de amikor az órájára nézett, már elmúlt tizenegy. Ilyenkor nem illik telefonálni, legalábbis erre fogta, hogy nem szól haza. Ha őszinte lett volna magához, be kellett volna vallania a mélyben megbúvó félelmet: mi van, ha nincs otthon, ha másnál van? Mi van akkor, ha csöndre kell intenie egy nőt maga mellett, hogy most még lélegzetet se vegyen, ne nevessen? Ha a telefonba azt suttogja, hogy „szeretlek”, de közben egy másik nőt tart a karjában, s nem tudni, melyiknek szól ez a vallomás? Mi van, ha mégis az Exnek van igaza, s ráadásul buta módon pont ő hagyta magára a párját? De ezek a gondolatok végiggörgetlenül maradtak tudata mélyén, megválaszolatlanul, legyőzetlenül.

A szobája majdnem úgy várta, mint ahogy egykor otthagyta; az ágy, az asztal, a székek, a könyvespolc, mintha csak tegnap búcsúzott volna tőlük. Csak pár kartondoboz költözött be, látszódott, hogy a szülei raktárként is használták a szobát, s csak gyorsan takarították ki. Egyedül az illatok változtak; már nem a kamasz-lány otthon illata ölelte körül, hanem az öreg ház időtlen aromája. De ott volt még az ágya mellett a faliszőnyeg is, mindenfajta nonfiguratív mintával. Kislány korában elalvás előtt mindig ezekre ragadt a szeme: sütiket, virágos rétet, mesefigurákat képzelt bele, s mindig könnyű volt az álma. Talán most is így kellene tennie, egy nyugodt éjszaka neki is járna… Még a pohár vizet is odakészítette az édesanyja az éjjeli szekrényre, mint kislánykorában. Aludni kéne, könnyű álommal, mint régente…

Mégis, újra elővette a levelet és olvasni kezdte:

November 28. Ma kezdődik az advent. Máskor nem számít nekem sokat, legfeljebb annyit, hogy elkezdhettem az ajándékvásárlást. Már régóta nem hiszek abban, hogy ez lenne a szeretet ünnepe, csak egy hét, ami a zabálásról, az álszenteskedésről, a kirobbanó családi veszekedésekről, a rokonlátogatásról szól.

Mégis, idén várok valamit. Hogy a házasságom így vagy úgy, de megváltozzon. Nem hiszek benne, de talán még jól is alakulhat. Ha végre rájön arra, hogy valamit tennie kell értem, a feleségéért is. Én már mindent feláldoztam érte, itt az ideje, hogy ő is adjon valamit. Egy apróság is elég lenne, csak tudjam, hogy nem kell neki más, csak én. Hogy csak az enyém.

Persze, szerencsétlen azóta is próbálkozik. Elvisz vacsorázni (nem csak a Burger Kingbe, étkezési jeggyel), néhányszor még virágot is vett (amíg nem vette észre, hogy pár órán belül a szemetesben végzi), sőt egyszer még azt is mondta, hogy menjünk el kettesben valahova… Persze, nemet mondtam. Ennyivel nem tud lekenyerezni, nem tud ilyenekkel megvásárolni. Az ajándékokat különben sem szeretem, az nem szolgál másra, csak hogy a férfi megvásárolja vele a nőt, vagy hogy palástolja vele, hogy mást szeret már. Hazugság és én gyűlölöm, ha valaki hazudik nekem. (Eredetileg a „nekem” szót nagy „N” betűvel írta, de aztán áthúzta és kijavította kicsire)

Itt tartunk. Még adtam neki egy esélyt, de tudom, hogy hiába. Sohasem akartam osztozni máson. Nekem mindig teljesen kellettek a férfiak. Aki teljesen az enyém volt, azt boldoggá tettem, aki hezitált, aki saját életet akart, vagy akárcsak barátként is gondolt más nőkre, azt összezúztam és pokollá tettem az életét. De ő mégiscsak a férjem, már csak a gyerekek miatt is illik adnom neki egy esélyt, végtére is úrinő vagyok.

De ezzel már árulást követtem el, a legnagyobbat, amit ember elkövethet: elárultam magamat. Valakiért, aki nem érdemli meg.

Ma este fürdés után megnéztem magamat az előszobatükörben. Már nem az vagyok, aki húsz évesen, de azért nem rossz. Tudok még férfit szerezni magamnak, ha akarok. Vagy ezt az alakot is boldoggá tudnám tenni, ha valóban azt akarja, hogy boldogok legyünk.

Tudom, nevetséges, de vettem a virágosnál egy adventi koszorút és kiraktam az asztalra. Mintha bármi is múlna rajta. De nem segített, se bensőségesebb, se intimebb nem lett tőle a hangulat, a gyerekek majdnem fel is gyújtották vele a terítőt. Ennyi. Már kevesebb, mint egy hónap – de úgy sem fogja kihasználni. Szabad leszek.

Paxa nem tudta, hogy sajnálja, vagy gyűlölje ezt a nőt, de egyre erősebb volt benne a vágy, hogy egyszer tudjon vele beszélgetni, gyűlölet nélkül, megértéssel. Elaludt.

/Rozványi Dávid/