Szilveszter, a hídon: az átkelés – 3. rész Posted in: Egyéb kategória

Szilveszter: kötelezően letudandó kötelezettség, kötelező vidámság, fesztelenség, amikor látszólag mindenki jól érzi magát, amikor a világ boldognak, feldobottnak, féktelennek játssza magát. Amikor a papírtrombiták harsogása elnyomja a felmerülő kérdést: öregebbek lettünk egy év alatt, de vajon többek is?

Paxa legszívesebben este hatkor lefeküdt volna, hogy aztán egy új évre, talán új életre is ébredjen, de barátai, kollegái hívták bulizni, s a legkisebb ellenállás irányába haladva, igent mondott nekik. Bele sem szólt az e-mail dömpingbe, csak egyszerűen kivárta, hogy hova menjenek, felvett egy inkább kényelmes, mint elegáns ruhát.

Már nagyjából három órája ült ott, vagy öt pohár bort megivott (nála ez már szokatlanul sok volt), de se a közösségben nem tudott feloldódni, se a vidámság nem kapta el, de még az a bizonyos kellemes bódulatot se érezte. Csak a bor, a savak ízét, és azt, hogy ha nem hallgatnak el a többiek, vagy nem térnek át valamilyen értelmes témára, szétrobban a feje. Megpróbált az sms-ekbe menekülni; először csak számolta, hányat kap és megpróbált hasonló stílusban válaszolni mindegyikre. Évek óta nem látott barátaival beszélte meg, hogy idén már végre találkozni fogtak, miközben tudták, hogy legközelebb is csak következő Szilveszter este fognak egymásnak eszébe jutni. Aztán jöttek az igazi barátok, az igazak és a bűnnel élők, akik mellette álltak, akár találkoztak, akár nem, akik életének részei voltak, akik már benne éltek kivethetetlenül. Ha ilyentől kapott sms-t, lélekben elrepült hozzá és elképzelte, milyen lenne egy üveg bor mellett velük tölteni ezt az estét.

„Szebbet, jobbat, boldogabbat, álmaid váljanak valóra” – ezen az üzeneten bukott ki, később már nevetségesnek tartotta. Körbenézett és arra gondolt, hogy ha ilyen lesz az éve is, mint ez a társaság, se szépség, se jóság, se boldogság nem lesz… Rá tört az érzés, hogy nem akarja, hogy itt köszöntsön rá az új év – megfullad, ha nem jut szabad levegőhöz. Haza akar menni! Lehet, hogy az csak egy üres és hideg lakás vár rá, de mégis az „otthona” (bármit jelentsen is ez a szó), legalább a gondolataival együtt lehet. Még háromnegyed óra, addig bőven hazaér, kibont egy üveg bort, végiggondolja az óév szép pillanatait, arra gondol majd éjfélkor, hogy a következő is legalább ennyire szép lesz – majd így ünnepli meg a maga módján azt a pillanatot.

Nem hazudott, csak annyit mondott a többieknek, hogy kapott egy sms-t és el kell mennie. Nem tartóztatták, talán észre sem vették, hogy elment.

Az utcán a hideg magához térítette. Csak nézte a benti fényeket, a mulatozókat, hallgatta a papírtrombitákat, és végtelenül magányosnak érezte magát.

A taxi csak pár perccel éjfél előtt érkezett meg, a „nagy pillanat”, az éjfél, a Lágymányosi hídon érte.

Mindig sajnálta azokat, akik csak úgy átmennek egy-egy hídon, bambulva, beszélgetve, olvasva a buszon vagy a villamoson és nem érzik át a pillanatot: a szépséget és az átkelést. A folyó szépségét, a nagy sötétséget, ami összeköti száz meg száz kilométeren át az országokat és különböző világokat. A város szépségét; mert hiába mocskos, bűnös és lepusztult, éjszaka csak a fényei látszanak, s ezt a szépséget kétszerezi meg a folyó.

És nem veszik észre az átkelést sem; mert minden hídban van valami szent, ahogy az egyik partról az átkel az ember, eljátssza előre azt a nagy utat, ahogy az ember a halálban átkel ebből a világból az elkövetkezőbe. Nem véletlenül nevezték a rómaiak a papokat a hidak őreinek.

Talán még az ő életében is lesz a nagy átkelés, a halál előtt egy kis átkelés a régiből az újba, talán ebben az évben neki is jön valami jó, valami új – s bár nem szokott, mégis valami ima-félét suttogott maga elé:

– Add meg, Uram, hogy egy kicsit én is boldog legyek…

Amikor hazaért nem nyitott ki semmilyen bort, lezuhanyozott, lefeküdt és hagyta, hadd jelezzen a mobilja, nem válaszolt egyetlen sms-re sem. Hagyta, hogy magányosan és kitartóan zizegjen a telefonja.

De nem jött álom a szemére, csak nyugtalanul forgolódott, végül valamikor hajnalban kiment a konyhába, töltött magának egy pohár bort a levegőbe emelte, mintha egy láthatatlan vendéggel koccintana – Boldog új évet… – suttogta maga elé. S közben arra gondolt, hogy valaki talán ugyan így magányosan „ünnepli” az új esztendőt, s talán rá vár – de ez már olyan borzalmasan női magazinos gondolat volt, hogy félálomban is összerezdült rá, s elhessegette magától.

(Rozványi Dávid)