Tavaszkezdet – 5. rész Posted in: Egyéb kategória

Attól kezdve reggeli szertartássá vált, hogy egyszer a férfinél, egyszer a lánynál főzzék a kávét, s közben mindenféléről, néha csak semmitmondó butaságokról, amik abban a pillanatban mégiscsak a világ legfajsúlyosabb ügyeinek tűntek, elbeszélgessenek. S mind a ketten, még ha nem is találkoztak többet, egész nap mosolyogtak azon a bizonyosságon, hogy másnap reggel újra elérkezik az a bizonyos lopott tíz perc. Ha nagy néha elmaradt, mind a ketten idegesek és feszültek voltak s maguknak sem merték bevallani, miért.

Talán március vége volt, amikor túl hamar ürült ki a csésze, s nem tudták befejezni a gondolatot, egy regény kivesézését.

– Holnap reggelig biztos elfelejtjük, hogy miről is beszélgettünk. Sietsz ma valahova? Ha nem baj, elkísérnélek és befejeznénk a témát. – vetette fel a férfi.

– Miért is ne? Találkozzunk a lépcsőfordulóban, huszonöt perccel a munka után. Akkor már biztos nem találkozunk senkivel.

– Félted a renomédat?

– Nem, de tudod, milyenek az emberek. Meglátnak minket és rögtön kombinálnak…

– …és egy úrinőnek vigyáznia kell a jó hírére, rendben, majd várlak.

Még soha nem vánszorgott olyan lassan a munkaidő, mint azon a napon, még soha nem görögtek olyan reménytelenül a percek… Pedig, nyugtatgatta magát, nem vár rá semmi más, csak egy jó beszélgetés, ami közben végre nem kell az órát néznie. Mégis, amikor fél öt körül a kollegái hazaindultak, az egyik ránézett és megkérdezte:

– Paxa, csak nem randevúra készülsz, úgy ragyogsz, mintha szerelmes lennél?

Egy pillanatra zavarba jött, de aztán csak felnevetett – Ugyan, dehogy! – de már maga a feltételezés is oktalanul megédesítette a lelkét.

Tíz perc telt el a munkaidő vége óta, s kicsit haragudott magára: miért akart huszonöt percet maradni, butaság volt. A férfi már biztos ott várja a lépcsőfordulóban, ha esetleg elindulna – de nem szabad, az olyan lenne, mintha feladná női büszkeségét, mintha többről lenne szó, mint egy egyszerű baráti beszélgetés. Mégis: alig bírta visszaszámolni a perceket, s a -2 percnél szinte kirepült a szobából. A lépcsőházban erőszakkal lassította lépteit, nem akarta, hogy elárulja magát.

– Szia! Sokat vártál?

– Nem, csak pár perce érkeztem én is.

– Nem találkoztál valakivel?

– Nem, mindenki liftezik, pont arra gondoltam, hogy itt akár… – harapta el a férfi a mondatot, de Paxa elértette:

– Ha azt akarod, hogy még találkozzunk, ne süss el ilyen poénokat. Különben szégyenszemre azonnal egyedül indulok haza.

– Rendben. Ígérem, hogy a nap hátralévő részében szigorúan csak az irodalomról beszélek és a legteljesebb értelemben véve úriember módjára fogok viselkedni.

– Az ígéretet elfogadom. Sietsz? Mert ha nem, mehetünk gyalog is, nagyon szép most az idő. Kicsit sötét, de szép.

De az ígéret első felét már öt perc alatt elfelejtették: alig léptek ki a kapun, máris a regény apropóján ugrándozni kezdtek az élet minden lényeges és lényegtelen kérdései között. Repült a lelkük, hogy együtt lehettek.

A járdán tömeg volt, rajtuk kívül mindenki még a tél rosszkedvét hordozta, s mivel nem akartak ütközni velük, ahogy egymás mellett sétáltak, néha összeért a kezük. Bár véletlen volt, s nem néztek egymásra, de egyikük sem rántotta el, egyikük sem rezdült össze. Nem jelentett semmit, mégis Paxa úgy érezte, mintha ezeken az esetleges érintéseken keresztül energia áramolna belé.

Csak egy baráti séta volt hazafelé, mégis, mintha céltalanul bolyongtak volna, inkább a szép helyeken sétálva, mint az egyenes utat keresve.

Talán két órába is telt, amíg a fél órás utat megtették, ott álltak Paxa házának kapujában, de egyikkőjüknek sem akaródzott elválni. Szerencsére, amihez magában hozzágondolt egy kérdőjelet is, a közelben megszólalt egy harang, s bár nem számolta az ütéseket, megállapította, hogy késő van, s automatikus mozdulattal, odahajolt hozzá, hogy puszit adjon, finoman megérintve a vállát… Nem tudta hogyan történt, a következő pillanatban arra eszmélt, hogy a lépcsőn állva csókolóznak és ölelkeznek. Nem vadul, nem azzal a tűzzel, ami képes porrá égetni az életet – hanem azzal a szeretettel, azzal az izzással, ami egy életen keresztül kitart.

– Szeretlek – mondta ki Paxa, mint egy ténymegállapítást.

– Tudom, – válaszolta a férfi, – én is szeretlek. Ha tudnád, mióta vártam arra, hogy ezt kimondhassam neked!

– Mióta?

– Amióta először megláttalak az irodában. Akkor azonnal megéreztem, hogy el fog jönni ez a pillanat. Sokszor féltem, hogy hátha csak öncsalás, de a szívem mélyén tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor a karomban tarthatlak. Mindig erről álmodtam. És arról, hogy a csillagos ég alatt összebújva, egymást átkarolva alszunk, hogy reggel melletted ébredek. És utána a saját konyhánkban főzzük a kávét – mosolyodott el a férfi.

– És most?

– Vállalod?

– Igen.

– Akkor nem kérdés. Összetartozunk, bármi is jön.

És valóban, nem volt kérdés többé. Nem telt bele egy hónap és a lány felmondta az albérletet és a férfihoz költözött, s megkezdődött az a fantasztikus kaland az életében, amit két olyan ember közös élete jelent, akik tudják, hogy örökre összetartoznak.

 

(Rozványi Dávid)