Hazaérkezem, belépek az ajtón, átölel az otthon melege. Csendes öröm látni, ahogy apám a fiammal fogócskázik. Apám már túl a nyolcvanon, a fiam alig túl a hét éven, Salát alig látni, úgy szalad, apám persze hiába próbálja megfogni, egyszer sem sikerül, mégis mind a ketten nevetnek.
De a szeleburdiság megbosszulja magát; Sala nekirohan a konyhapultnak, a földre esik és zokogni kezd.
Mit tehet ilyenkor egy apa?
Vigasztalni kezdi – hasztalan. Légy férfi! bátorítja – csak tovább zokog.
Végső kétségbeesésemben „rászólok”: – Nem is üdvözlöd az apádat?
Sala képe felragyog: – Apu!
És odarohan hozzám, átölel és már nem fáj semmije, folytatódik a nevetés és a játék. Helyreállt a világ rendje.
És azóta is erre gondolok folyamatosan.
Vajon, mi nagy és okos felnőttek, miért nem tudjuk magunkat Isten ölelő karjaiba vetni, mindent elfelejtve, ha valami fájdalom ér?
